Cserna-Szabó András
Apám hasa
Pisztráng kékre főzve

Hej, azok a régi szép napok, sóhajtott egy ízben apám hasa, s rögvest fokhagyma illata árasztotta el a késő őszi légteret. (Ez volt szokása: mások szotyiznak, savanyú cukrot ropogtatnak, rágógumin kérődznek ráérő feles idejükben, apám hasa fokhagymagerezdeket szopogtatott.)

El is gondolkoztam íziben, vajon milyen régi szép időkre emlékezik most e has. Talán azokra a legendás és szerelmes Duna-parti estékre tán, hol kézen fogva andalgott a hatvanas évek? Vagy inkább a forradalom vérpezsdítő-vérspriccelő perceire, mikor - akár valami könnyű nőcskét - megdöntötték a jó öreg Sztálint? Esetleg a gulyáskommunizmus édes panelidilljére?

Nem. A has 1944-re gondolt. Mégpedig a frontra. A nyugati frontra.

De hát édes hasam! Jó szülém! Bölcs mesterem! Hát mi a szép abban, ha buzog a vér, szakad a láb, repül a repesz, folyik a szem, nyílik a koponya, lukad a hát, robban a test?

És apám hasa elmondta, hogy mi.

1944-ben Párizs mellett bújtunk meg a Nagy Fehér Misterrel. Ő haditudósított, ez volt szegénykémnek a fejlövése, ez a haditudósítás. Ha nem repkedtek géppisztolygolyók a feje felett, még a széklete se volt szabályos. Én pediglen élni tanítottam őt, vagyis hát enni-inni. Én kóstoltattam meg vele a foie de veau-t, én itattam vele először Marsalát, megmutattam neki, milyen is az igazi tournedos béarnaise mártással, velem evett először osztrigát, marenne-t és crabe Mexicaine-t, együtt részegedtünk le málnapálinkától, s azt hiszem, előttem soha nem kefélt még hatosban sem.

Fiam - folytatta apám hasa -, ahogy a költő a lövészárokban is költő, úgy a has a pokolban is has. Figyelj, mert most mondom, hogy mér mondom. Szóval a repeszek repkedtek, a lövészek lődöztek, a tankok tankoltak, és akkor mi Ernesttel elkaptunk egy náci kémet. Igazán jól álcázta magát, azt meg hagyni. Hosszú, fekete, fodros haja lófarokba volt kötve. Bőre mint a tejeskávé. Hátán spanyol gitár. Szájában Chesterfield cigaretta. Lábán westerncsizma. Szeme barna, akár egy elszáradt kaktusz. Tiszta Banderas, ecsém. Száz emberből kétszáz nem gondolta volna, hogy ez egy német spion. De mi tudtuk. A szagán éreztem. Aztán Ernest megnyalta a nyakát, s a bőre ízéből megállapította, hogy nemcsak német, de ráadásul még nő is. Kínozni kezdtük a gaz szukát. Először is magunkévá tettük, de ez nem bizonyult hatásosnak, mert éppen úgy viselkedett, mint a francia partizánlányok, amikor a nácik pofozták őket: nagyokat nyögött, de nem köpött. Sőt, még élvezte is a szennyes! Úgyhogy inkább keményebb módszerek után néztünk. Én tüzes vassal égettem a mellbimbóit, Ernest addig mind a tíz lábujjáról lekapta a vörösre lakkozott körmöt. A nő még mindig hallgatott, akár egy hangszigetelt szobába zárt, döglött bálna. Átkozott egy makacs fajta volt, annyi szent. Akkor aztán eszembe jutott a mentőötlet. A csiklandozás. Én lefogtam, Hemingway pedig addig birizgálta ujjai hegyével a hóna alját, hogy végül könnyben úszott a kémnő arca a röhögéstől, s levegőt se kapott már. Végül feladta, nem bírta tovább. Azt lihegte, mindent bevall, csak hagyjuk abba.

Sorolta az istenadta, hogy mennyi tankjuk van még, milyen megtévesztő hadműveletekre készülnek, mi lesz a viszszavonulás pontos útvonala, hogyan szopta le negyvenegyben Göbbelst, de Ernest szokásos bárdolatlan türelmetlenségével ráordított:

- Elég legyen, a kutyamindenit! Azt mondd el, hol van a konyak!

- A konyaaak? - megdöbbenésében meresztette szemeit a germán Mata Hari, akár egy kékre főtt pisztráng.

- Az bizony - helyeselt Hemingway. - A konyak, amit felhalmoztatok és eldugtatok. A gyönyörű, öreg, nemes és francia konyakok! Hol vannak? Megmondod, vagy halálra csiklandozzunk?

Szegény német spioncica arcán látni lehetett a szörnyű rettegést. Eddig nem félt, azt hitte, fanatikus ellenállók kezébe került, de most látta, hogy helyzete sokkal súlyosabb. Idióták ejtették foglyul, ráadásul idült alkoholista idióták, ami, ha lehet, még rosszabb. Vacogott a foga, dőlt róla az izzadság, ami, meg kell, hogy mondjam - súgta felém apám hasa -, nem volt éppen valami nőies látvány.

- A Ri-ri-ri-ricce-be-be-ben - dadogta a nő halálsápadtan.

- Hol? - üvöltötte Ernest, akár egy epilepsziás sakál.

- A Ritz Szállóban - szedte össze magát végre a német.

Több se kellett nekünk. Lóra pattantunk, pedig volt egy terepjárónk is. De valahogy a ló sokkal regényesebbnek tűnt. És irány Párizs! Elévágtunk az amerikai arcvonalnak, és felszabadítottuk a Ritzet. Mint patkányok a süllyedő hajóról, úgy szivárogtak a nácik a szállóból, mikor megláttak bennünket. Az ablakon ugrattunk be lovainkkal, a szálló hatalmas üvegablakai úgy robbantak szét előttünk, akár két gigantikus, bolygószülő ősrobbanás.

Mindenki elpucolt, kivéve egyet. Egy hatalmas termetű, kövér és kunkori bajszos szakács ottmaradt. Úgy karikázta a sárgarépát és a petrezselyemgyökeret, mintha mi sem történt volna, mintha nem is szabadítottuk volna fel pár perccel ezelőtt a szállót. Szemmel láthatóan semmi más nem érdekelte, csak az, hogy a zöldségekből vágott karikák egyforma nagyságúak legyenek. Hemingway ráüvöltött:

- Nácibérenc, fuss, ha drága az életed!

A szakács végtelen nyugalommal, kockás nadrágban és konyhanyelven válaszolt:

- Nem vagyok nácibérenc, kérem. Én halséf vagyok. Emberekkel nem, csak halakkal foglalkozom. Na jó, néha van dolgom zöldségekkel és borokkal is. A többi, kérem, nem érdekel. Az élet se, úgyhogy, ha gondolja, lőjön. Akkor én ma este már a halakkal alszom. Csak köszönet fogja megilletni a részemről, és hála. Most pedig, kérem, hagyjon dolgozni, reggel friss pisztrángok érkeztek, nem hagyhatom őket cserben halálukban.

Ernest lemerevedett a választól, mint pénisz a marokban. Kibontott egy üveg 1879-es évjáratú Cognacot, az üveg felét magába öntötte, aztán annyit mondott halkan: a kurva életbe, ecce homo! A szakács, akit (mint később kiderült) Andrénak hívtak, folytatta munkáját. Kék pisztrángot készített. Ecettel dörzsölte be a pisztrángokat, páclevet főzött, majd belerakta a lébe a halakat. Kicsivel később felém hajolt - mesélte apám hasa -, és belesúgta a titkot a fülembe: a pisztrángokat addig kell főzni, míg a szemeik ki nem dagadnak. Ha a hal szeme úgy dülled, akár a lányé az első orgazmus pillanatában, akkor a lábost le kell venni a tűzről. André melegen tálalta a pisztrángokat, forró zöldpetrezselymes, fokhagymás vajjal és főtt burgonyával körítve. Ernest azonban ekkorra már saturészegre itta magát tizenkilencedik századi szeszekkel, s nemcsak vakmerővé, de mohóvá is lett. Mikor André az asztalra tette a tányért, Hemingway kézzel megragadott egy pisztrángot. Egybe akarta lenyelni. Keresztbe is állt a torkán. Köhögött, haldoklott, vertük a hátát, de a hal makacs volt. Se ki, se be nem akart menni, meg se mozdult. Szegény Ernest úgy festett, mintha vállfát nyelt volna. Akkor azután André nem látott más megoldást, hívott egy vénséges vén szajnai halászembert, akinek az arca úgy festett, mintha fakéreg lett volna. Az öreg halász damilra kötött horgot bocsátott alá az író torkába, s hosszú napok nemes küzdelmével kirángatta a fafejű pisztrángot a helyéről.

De ez már egy másik történet, mondta apám hasa. Más történet, tette hozzá, de olyan lehetőségek rejlenek benne, hogy ha valaki nekilátna megírni, és sikerülne neki, az tuti Nobel-díj. Persze el kellene emelni a dolgot, mosolygott a has, a torok helyett tengert, a pisztráng helyett valami nagyobbat kellene írni. Hiszen az irodalom nagyítás, mondta, mintha egy kicsit is értene hozzá. És rohadtul bűzlött a fokhagymától...