Balázs Attila
A vég ünnepe*

(eger. 21)

Szerdán megfáradt kakasom még az igazak álmát aludta, amikor ébresztőórám erőszakosan kiráncigált az Álmok Birodalmából. Arra gondoltam, hogy sokkal tisztább dolog mintegy elvontan, az álmok területén kielégülni, mint sem ébrenlétben, az előbőr kétségbeesett rángatásával, miután még lesújtóbb hangulatban áll talpra az ember. Mocskos pizsamájában jó adag önutálattal vánszorog a csaphoz, s nem is tudja: előbb igyék-e? Vagy maszatos flenkóját tartsa a vízsugár alá. Szeme tele csipával, legjobb lenne tán aludni még egy sort, aztán így a végtelenségig. De azon a péntek reggelen határozottan könnyedén keltem, akárha homlokomon az angyalok csókja cuppant volna, pedig ugyanaz a reggel nagyon emlékeztetett a régi, nem sok munkagyőzelemmel kecsegtető, holtfáradt hajnalokra. Mosdás, borotválkozás, fehér ing, menés, szaglálódás, kínálkozás, végül semmi, vagy alig valami. Korán keltem hát, ropogva nyújtózkodtam, majd nyomban pattantam, ezúttal egy másik szilárd eltökéltséggel. Találtam ugyanis a múltkor némi pénzt az utcán, a horgászbolt előtt, s úgy döntöttem, tüstént befektetem. Vettem bent egy oridzsinál Shakespeare-botot, felszereltem rá egy használt, viszont nekem még jó orsót, új damilt, tettem a végére egy kis kaliberű ólmot, illetve egy idétlen kis gumibékát, s elindultam azon a napon, amelyen egyébként jó fogást ígért a naptár. Zakariás napján, az év végéig még 116 nap maradt hátra. Nap kél 6 óra 09 perckor, túlnyomórészt nagyon meleg idő lesz. Késő délután fokozatosan beborul, mérsékelt keleti szél fúj, a legmagasabb nappali hőmérséklet ennyi és ennyi. Kedves hallgatóink, a Duna apad: Bécsnél 148(+3), Pozsonynál l63(+6), Budapestnél 175(-12), Bezdánnál 97(-27), Gombosnál 148(-22), Újhalomnál 140(-10). A víz hőmérséklete 20,5 fok. Noha a nedves légtömegek elárasztották már Nyugat-Európát, Újhalom felett még csak apró bárányfelhők legelésznek pasztorális nyugalmukban, könnyű szellő birizgálja lassan őszülő, helyenként deresedő, ritkuló hajamat, viszi, mint az ökörnyálat, ezért rábiggyesztem a fejemre Kázmér bácsi kopott félcilinderét. Hajjaj, múlik az élet! Kimustrált portás, illetve állatszelídítői egyenruhámban, kezemben egy ósdi orvosi táskával, benne a teleszkópikusan összenyomható, márkás bottal, bugylibicskával és egyebekkel, jól megnéznek maguknak az álmatagon munkába siető emberek. Hosszú illatfelhőt húzok magam után.
A Sodros nevezetű, pár száz méter után beljebb jól kiszélesedő, lassuló mellékág tájékára vetődve egy alkalmasnak vélt helyen letelepedtem. Valahol ott, ahol a külvárosi legendák szerint hal akad kövéren és bőven, aztán már csak nyársra kell húzni, tűz fölött megforgatni, és mindjárt ott a jó reggeli. Ott a jó ebéd. Már horgászott a közelben valaki, de az illető - meglátván engem - gyorsan beszedte horgait, fölkapta motyóját, és még gyorsabban elment, így teljesen egyedül maradtam a kihalt tájon. Mint a mélylélek, úgy hevert előttem sötétzölden és csalogatóan a víz, miközben könnyű ködpára hempergett felette lágyan. Bársonyosnak tűnt, vonzónak, azonban épp most nem akartam fürödni, nehogy elzavarjam potenciális zsákmányom. Kisvártatva akár egy kis csipkés asztalterítőt, viháncoló olajfoltot sodort elém a víz. Ott lebegett előttem jó tíz percig selymes, hajlékony kékségében, ott tornázott, majd nyoma veszett a víz tükrére hajló fűzfaágak alatt. Egy harkály kitartó kopácsolgatására valahol a hátam mögött a hajógyár üstdobja válaszolgatott ütemesen. Erdő sávja, kotrógép. Leselkedő mozdulatlanságában egy másik pecás a túlsó parton. Intettem neki, de válaszra sem méltatott. Később jöttem rá, csak egy üres kabát kuporog ott. Ma már minden elképzelhető - legyintettem. Megadtam békámnak az utolsó utasításokat, majd - sok szerencsét kívánva neki - feladatára bocsátottam. Utána mintha megállt volna az idő, szemhéjaimra telepedtek az ólomnehezékek. Akárha cecelégy csípett volna meg, álomba hanyatlottam. A harkály feladva a küzdelmet, tovaröppenhetett, és odaát a hajó is elkészülhetett, mert ha lassú fading-effektussal is, de abbahagyták a dörömbölést. Csend honolt. Jól jönne egy erős kávé gondolattal szétmállott a tudatom. Fekete, sötét pontocskákká zsugorodott bennem az ébrenlét. Fülem kissé csengett, és csak esett, esett vibrált ez a rengeteg fekete hópehely, mint tévé képernyőjén, amikor nincs adás. Milliárd kis hangya, ledarált klarinét részecskéi, úgy nyüzsgött előttem a számlálhatatlan gombostűfejnyi pötty, összefonódva-szétválva, utóbb érett fürtöket, ún. clusterokat alkotva, átcsoportosulva, új alakzatokká formálódva, újra szétesve, összegyűlve. Sötétet alkotva, s akkor megint ott éreztem magam: az alagútban.

Kiadós alvást követően - mennyi idő múlhatott el? - hűvös szellő lengedezésére ébredtem. Késő délután lehetett. A lefelé csúszó nap körül sötét felhők gyülekeztek. Egy markosabb már majdnem el is takarta teljesen. Tudomásul kellett vennem, hogy egy gazzal nyilván rég benőtt, óriási szemétdomb tövében fekszem. Hátamat a halomnak támasztom, méghozzá egy átlagosnál jóval fejlettebb csattanófa (Datura stramonium vagy Datura innoxia?) lepedőnyi levelei alatt, nem messze a Lingvisztikus Szikla ismerős, de most párába burkolt bércétől, miközbent mint játékos lézersugár, viháncolva fut végig homlokomon a fény keskeny sávja. Felettem - bármely pillanatban leesni készen - a szúrós tüskékkel borított, jókora termés. Hirtelen késztetésemben oldalt vetem magam, szerencsére épp időben. Kajánul vigyorog rám fentről a párta. Egyetlen mozdulattal letörlöm alvásba beleizzadt homlokom. A bot körül semmi mozgást nem tapasztalok, csak mintha valaki heccből hihetetlenül hosszúra kihúzta volna, egészen a víz közepe fölé, de mivel a zsineg így is feszes, kapás meg sehol, nem tulajdonítok neki különösebb fontosságot. Nem is érnék rá bosszankodni, mert motorzúgást hallok. Tüstént felrohanok a domb tetejére, s akkor megpillantom őket: az alattam kígyózó úton jönnek fölfelé, libasorban, délcegül merev tartásban, félelmetes motorjaikon - az indiánok. Króm villan, mindegyikük kezében esernyő.
- OTT JÖNNEK ŐK! MILYEN BÜSZKÉK, MILYEN SZÉPEK! ÉS A BARÁTAIM! (REMÉLEM.)

A menny ördögei

Hajukban színes pántlikákkal közelednek, bufogó, rugózó, nagy füstfelhőket eregető, küllős lovaikon érkeznek. Legtöbbje buherált Kawasaki, úgy nézem. Ők is észrevehettek, mert egy pillanatra megtorpannak tanácskozni. Rövid idő után fehér zászlót bontva közeledik az egyik, míg én levetett ingem lengetésével válaszolok. A parton guggoló üres kabátra gondolva: szívem tájékán csipetnyi hűvös félelem kél. Megáll alattam, úgy tekint fel hunyorogva.
- Te meg mit csinálsz itt?!
- Horgászom - hangzik egyértelmű válaszom.
Hátrafordul, valamit mutogat, majd vissza:
- Horgászok, érted? Ezt itt így kell mondani.
- Jó!
- Bolond vagy?
- Ó, igen. Natúr. Néha nem is kell hozzá semmi.
- Jó jel, ha így jössz.
- És a Kovács Szombit is jól ismerem. Szépeket mondtam róla, meg a verseiről a Tollbokrétában.
Arcát széles mosoly önti el.
- Nyugodtan lemerészkedhetsz, cimbora!
Máris ott robogok velük barátom széles hátába kapaszkodva a kanyar után aszfalttá változó makadámon, mert megtudtam, sátoros ünnep lesz a faluban, nem kéne elszalasztani a jó murit. Arcomba lobog, vág vezetőm hollófekete haja, amilyen nekem nem volt soha. Olyan finom illata van még ebben a huzatban is. Hihetetlen sebességgel, nyílegyenesen száguldunk - nekitüzesedve. Néha hatalmas bukfencekkel, ijesztő ívben búcsúzik közülünk valaki, mindazonáltal kitörő örömükben a többiek nem tulajdonítanak ennek nagyobb fontosságot. Mintha lelki sebeim hegednének, mellkasomat a tágasság és sebesség kéjes érzése tölti ki ismét. UNDERGROUNDIÁBAN ROBOGUNK: A VÉG ÜNNEPE FELÉ. Szorosan tapadok a sofőrömre, annak izmos hátához préselem magam, a néha megemelkedő kis fiatalos ülepéhez, egészen profi módon veszem a kanyarokat, s érzem, ahogy elönt az ilyen mértékben még sosem érzett boldogság.

Szept. utolsó napja

Erre a napra esik mindig a Vég Ünnepe. Ahogy azt egyszerű, kristálytiszta, logikus és közérthető, ugyanakkor remek paradoxonában Muzé (Mouse) megfogalmazta: A vég minden évben történő, azonos időpontú megünneplése arra szolgál, hogy sose következzék be. Ilyenkor a Kaleidoszkóp téren összegyűlik a nép, hogy kulturális tartalmakban sem szűkölködő szórakozással, színes csokrokkal, gyermekeiket mintegy pajzsként maguk elé tartva hessegessék el a néha rájuk is vetülő komor árnyakat. Íme! A szervezők a tér köré magas hangfalakat emeltek, s most egy kis muki fontoskodva kopogtatja az emelvényen meredező mikrofonvégeket, különböző fondorlatokkal kísérli meg csökkenteni a mikrofóniát, ami végül sikerül neki. És most, ahogy az már lenni szokott, egy anonimus együtteske bemelegítője után - füttyögéstől és rivalgástól kísérve - színre lép az Apache Big Band! Mindannyian valóságos virtuózai hangszerüknek. Magától King Szombitól (a Királytól, ugye) még a 12 húros gitár, a tárogató, a pánsíp, sőt a blockflöte megszólaltatása sem idegen. A számomra immár sokkalta kedvesebb, dzsesszes hangzásokkal kezdenek, ördöngösen játszadoznak el a brubecki ötös számú tétel örökzöld motívumával, akárha a saját himnuszukra improvizálnának, sajnos egy idő múlva - talán az egyre nagyobb tömeg fokozódó nyomására - hirtelen váltással a világ minden táján közkedvelt YELLOW SUBMARINE-re, a Sárga tengeralattjáró című "bítlszámra" pálfordulnak, majd amikor az IT'S BEEN A HARD DAY'S NIGHT akkordjairól a HELP-re ugranak, a refrénnél már őrjöng a hallgatóság. HELP (I need a submarine)! Ráadásul - mint minden évben - a Doorsok THE END-je következik: mert ez maga a vég, gyönyörű barátom!
- Apám?
- Igen, fiam?
- Anyám?
- Kérlek, fiam?
- Anyám, én téged. 00000000000000000, YEAH!
Ezzel vége is. Szombi frenetikusan megzengetett citeraszólójával befejeződik hagyományos végnapi fellépésük. (Itt még nem tudom, hogy Kovács Szombat Winnetou, a Király baráti arcát utoljára láthatom.) Levonulásukat tapsvihar kíséri. Folytatásul és mintegy csillapításul alsós diákok egy csoportjának szimpatikus szavalókórusa következik az ÓDA A LYUKHOZ című, a meselyuk lényegéről szóló közismert népballada gyermeki bájjal előadott változatával, majd kisvártatva rá az est még egy fénypontja, a nőiség utánozhatatlan, izmos combú, hallatlanul vérpezsdítő, urbán-népies szimbóluma, Eti óriási, hidrogénperoxid-szilikon, bodybilder csillagmása, a SZÉP, SZÉP, SZÉP: LÉNA!!! Az én fiúm kis oskolás... la, la, la. A gyermekek le vannak őrülve, kis zöld kendőiket dobálják be apuci névjegykártyájával fényes dívájuknak-ikonjuknak, sikoltozva nyújtják feléje apró kezecskéiket. Léna hálából megmutatja nekik az egyik, vélhetően a szebbiknek tartott mellét. Fantasztikus élmény. Sosem látott virágeső. Kilenc után felemelkedik a hátsó függöny, és minden fénycsóva egy impozáns, leplezett, phalloid szimbólumra vetül a háttérben. Sokáig így marad. Az előtérben nők csoportja leszboszi táncokat ad elő rendkívül ízléses, modernizált koreografálásban. Na, utánuk egy nagyon sarkosnak tűnő, nagyon rendesen öltözött, nagyon komoly, tekintélyes, görnyedt úriember (régi harcos lehet) lép az emelvényre. Jól látható a hatalmas kivetítőkön. Vizet kortyint, csendre int. Az egyik motoros fiú, aki mellettem issza sörét, tanácstalanságom láttán a fülemhez hajol, elnyomja böffentését.
- Ez maga Hörplucke Alfréd, a második hang - kiabálja. - Sokunknak elege van már belőle, de ő még nem szándékozik felvenni az utolsó kenetet.
- Amigos! - szólal meg reszketegen, de jól kihangosítottan a szóban forgó világ egyik, ha nem a legnagyobb "mesemondója". - Most, ünnepelt végnapunkon érzem szent kötelességemnek felhívni figyelmüket a hetedhét országokból egyre hevesebb intenzitással beszüremlők nem kívánatos jelenlétére. Az egy Szép Péteren kívül - mi tudjuk, mivel tartozunk neki - a többi határozottan persona non grata. Jó, pár személyt még leszámítva. Kortársak! Az ellenség soraink között, káros eszméivel, terrorisztikus eszközeivel agyunkhoz és szívünkhöz igyekszik férkőzni. Csalfa módon néha szeretteink képét ölti magára, de mi nem hagyjuk magunkat becsapni! Aki gyengének érzi magát a soron következő szent háborúban, az lépjen ki, de lépjen ki rögtön, mert most még megbocsáthatunk neki, később nem. Küzdjünk tűzzel-vassal, ha kell, a saját hazaáruló testvéreink ellen.
- Ez megveszedett - hangzik erről is, arról is.
- Elég volt. Le vele! Le vele!
- Tudom - bugyborékolja az öreg, miközben szilaj köhögés kíséretében fehér hab tör ki orrán-száján, aminek szomorú tényét zsebkendőjével sem sikerül takarnia. - Tudom én! ARGH! Tudom, hogy sokan közületek csak holmi hasznavehetetlen, eszelős vénembernek néznek engem, akinek nincs sok vesztenivalója, de mi van akkor, ha nincs igazuk? MI?! GH!H!H!HÍ!
Hörplucke arcából teljesen elillan a vér, úgy rázza öklét fenyegetően. Úgy vélem, most igazi arcát mutatja. Vagy csak színészkedne? Mintha nem.
- Kortársaim, ha szabad továbbra is így neveznem benneteket! Világunkat minden pozitív értékeinket ocsmányul megkérdőjelező rágalmazók hada árasztotta el. Fegyvert kell ragadnunk, hadd vesszen a gonosz. Itt az idő: lenni vagy nem!
Taps a hátsó sorokból. Gyér, de erősödő taps. A hét bűvös körzet (mint utóbb megtudtam) kormányzója meghajol, letörli szája szélét.
- A Nagy Mouse látnoki költő és etikus, gondolkodó államférfi elődünk már nincs közöttünk többé, oh, fájdalmak fájdalma, a végső nagy igazság elragadta tőlünk őt magát is, de szelleme változatlanul tovább él.
Jóval erősebb taps, új energiát önt Hörpluckébe. Rövid ideig kicsit félrehajol, egy fiolából inhalál.
- Ha kissé eklektikusán is, de keserű könnyeinkből megteremtettük az új világrendet, a békét a mi földünkön, és most legfőbb feladatunk e rend megőrzése, bármi áron, amennyiben szükségesnek mutatkozik. Fiaim! Kezünkben a technika csodálatos aduja. Félelmetes ütőkártyánk szörnyű csapást fog mérni mindazokra, akik technológiánk zseniális, az elérhetetlent megostromló szellemi és gépi vívmányáról becsmérlő nyilatkozatokat mernek szamizdatban terjesztgetni, álhíreket koholni. Ideje lelepleznünk őket, s itt az idő, leleplezni munkánk gyümölcsét! Íme az első csavarjától az utolsóig a mi körzeti gyárainkban készült, eleddig egyetlen, ökonomikus, új távlatokat nyitó FÖLDGÁZ-RAKÉTA! Röpülj páva, még újabb, messzi világok felé, fölé, szívünk veled dobog!
De hiszen ez abszurdum, lehetetlen, hogy nem tudják! - villant át a veszély felismerése rémült agyamon. Tekintetemmel Szép Pétert kerestem, s mintha láttam is volna, mintha feldobta volna egy hullám, az egyre vadabbul éljenzők tömege, az új, széles hatósugarú és hallatlanul gazdaságos, további dicsőséget szerző, repülő és szükség esetén robbanó szerkezet egyik feltalálóját, ám Péter - vagy valaki, aki nagyon hasonlít rá - csakhamar eltűnt megint a hullámvölgyben, én pedig messze sodródtam tőle a rendfenntartó erők erős plexiüvegéről könyörtelenül lepattanva. Közben a rakétáról lerántották a lepelt: ott ágaskodott - akár egy gigászi műfarok - hideg kobalt kékségében, belőle egy űrsisakos kisegér mosolygott mulyán kifelé, miközben szóltak a harsonák, és újból virágeső hullott. Íme, tényleg, az Álmok Birodalmának igazi arca. Hörplucke a sikere láttáni megrendülésében összepisilhette magát, de úgy tett, mint aki nem veszi észre most, e nagy pillanatban, amikor az önös érdekek nyüszítve hátrálnak meg a fellángoló kollektív érzések mindent elsöprő szökőárja előtt. Mintegy jelképesen: magasra röppent kezéből az eredeti francia pezsgő dugója, ő pedig aszott szájához emelte a kristálypoharat. Hörp, hörp, az egész emberiség álmaival előre, előre, előre. Föl, föl, messzi kiterjedésekbe! Mit látsz onnan letekintve?

Itt akár be is fejeződhetne ez a képtelen történet, ha nem ezután következtek volna még azok a hátborzongató események, amelyek engem végképp megingattak minden vélt és valós értékbe, erkölcsi kritériumba, logikus körültekintésbe vetett hitemben, pozitív utópiák lehetőségében. Jöttek csőstül az események, amelyeknek jómagam is kis hiján áldozatul estem, földbe tiporva a negatív törénelmi tapasztalat megismétlődhetetlenségének zsenge reményét. Még azt se rághattam végig, vajon mely indítékok vezérelhették Pétert csakugyan irigylésre méltó, sokoldalú képzeletének ilyen jellegű, ezzel együtt végiggondolatlan kamatoztatására, amikor Hörplucke ismét csendre és figyelemre intette a duhaj csőcseléket.
- Kortársak! - folytatta magabiztosan. - Kedves nők és férfiak, közületek egynéhányban joggal vetődhetett fel a kérdés, vajon miért épp a mi végnapi ünnepi játékainkon került sor büszke rakétánk bemutatására. Mi a köze ennek a vég fogalmához? Erre okosan csak azt válaszolhatom, hogy igenis köze van hozzá. Mert ezzel a nappal új fényes fejezetet nyitunk ragyogó történelmünkben. Ha ez a rakéta...
Ebben a pillanatban dördültek el több oldalról is a lövések. Páncélos harckocsik dübörögtek be a térre, rövid idő alatt ellenőrzésük alá vonva a szituációt. Ettől a pillanattól máris másik, ám az előző vezér pozitív értékeire nemesen ráépülő szellemi atyát lett hivatott tisztelni az örökké manipulálható tömeg. Hörplucke eltűnt a füstbombák sűrű ködében. Olyan nagyon nem is hiányolta senki, ahogy nem is ellenkezett túlzottan senki. S akkor döbbentem rá, amikor a térre betolt ventilátorok ismét szolid látótávolságot teremtettek, hogy tkp. hová tűnhetett halála után Chaplin groteszk szelleme, ugyanis tábornoki egyenruhában kis izgága ember pattant föl az emelvényre, odaállt a mikrofonfürtök elé, egyik ujjával megkaparászta jellegzetes bajszát.
- Kérem a tisztelt közönséget, őrizze meg nyugalmát a gyász és a fájdalom súlyos perceiben. Legyünk bátrak és erősek, hisz éltünk már át nehezebb órákat is. A kegyetlen sors kétségtelenül elragadta közülünk nagy elődömet, de én ebben a szent pillanatban ígérem, megtört lendületű munkáját tehetségemhez mérten, a legjobb belátásom szerint folytatni fogom. Mindannyiunk nevében: esküszöm. Begyűjtőm a fényt mindannyiunknak!
Üdvlövések dördültek.
Az új főnök pemzlibajsza kétségtelenül némi cinizmussal rándult meg:
- Mint hangsúlyozta volt Ő is, ez a rakéta kétségtelenül hatalmas minőségi ugrást jelent szakadatlan munkánkban. Ma egy kisegér, holnap egy indián, de holnap után? Holnap után talán te vagy én, esetleg az egész emberiség álmai valóra válhatnak. Mindenesetre a rakéta kilövését objektív okokból bizonytalan időpontig elhalasztjuk. A többi a nyomtatott műsorfüzet szerint. Tiszta szívből kívánok további jó szórakozást, majd nyugodalmas jó éjszakát. Még csak ennyit: éjféltől kakasszóig kijárási tilalom. Csakis a helyzet stabilizálódásáig. ÉLJEN A FÉNY!
Éljenzés hallatszott innen-onnan. Zavartan pislogtam körül, amikor is egek: tekintetem egy engem felettébb gyanakvón méregető illető tekintetével találkozott.
- Ugye, mondjad csak - fröcsögte -, nem vagy te is azok a micsodák, beszivárgottak közül? Várjunk csak! Tudom, te vagy az, aki a mi Péter mérnökünk asztalát is földúrtad? Várj csak!
De nem vártam. Mint akit puskából lőttek ki, futottam át a tömegen rézsút. Sötét, patkánypofájú, kalapos alak állta el a hangfalak közötti rést.
- Mi az? Szökünk, tata? Hogy hívnak, állj!
Fejjel robbantam bele legérzékenyebb pontjába, amitől colstok módjára csuklott össze, mindkét markával szétlapított herezacskójához kapva. Félig bevonszoltam a színfalak mögé, s egy a katonaságnál jól begyakorolt rúgással megszabadítottam éles metszőfogaitól, majd szakszerűen kitoltam mindkét szemét, csak azután higgadtam le némelyest. Kicsit meg is esett a szívem rajta, ahogy ott kuporgott éles hangon nyöszörögve, ékességeitől megfosztva, undok vörös levecset eresztve. Mindjárt valahogy védtelenebbnek, kiszolgáltatottabbnak, esendőbbnek tűnt, szóval emberarcúbbnak. Szegény pária, rajta töltöttem ki hirtelen összes felgyülemlett dühömet. Pontosan emlékszem, egészen kicsikének és törékenynek nézett ki, ahogy ott kucorgott halálért rimánkodva, mert nem maradt miért élnie. Még a kalap is leesett a fejéről, behorpadt, bepiszkolódott a dulakodásban. Gyorsan fölvettem, leporoltam, s visszatettem a koponyájára, mert nem bírtam tovább nézni ezt az ismerősen szánalmas fejbúbot. Mindazonáltal szívemet most még ez sem puhíthatta meg teljesen. Hangom könyörtelenül csengett:
- Engem Drunya Jácintnak hívnak, jegyezd meg jól. Szolgáljon ez mindannyiatok elriasztására. Meg ne lássam valamelyikteket a lakásomban!
Nem tudom, honnan jutott eszembe a lakásom, meg ez a kretén név megtévesztésül, de abban a pillanatban nagyon tetszett. Mindenesetre nem időzhettem tovább ott, mert kisvártatva - a lufikon, cukorpufikon, petárdákon, gyerekeken és öregeken nagy nehezen átverekedve magukat - feltűntek üvöltöző, felém mutogató üldözőim. Már vagy tucatnyian verődtek falkába, de még mindig veszettül fújták fütyülőiket, ami arra engedett következtetni, rövid időn belül lesznek ennél többen is. Egyikük - apró pattogásából ítélve UZI típusú géppisztolyból, tekintet nélkül a civil sokaságra - rövid sorozattal szórt meg, ezzel azonban csak a lábamnál kuporgó, általam már alaposan kikezdett, középkorú illető maradék életére sikerült pontot tennie. Lehet, azért találta el őt, mert összeesküvést gyanítva engem élve akartak, így a lábamat célozta. Ez menthette meg - objektíve nézve - úgyszintén hitvány, vacak, toprongyos életem. Fürgén átléptem a lábával utolsókat rúgó, bicikliző, nyaklövéses figurán, majd beváltottam a sötét kis utcácskák valamelyikébe. Konzervdobozok csörömpöltek, szemeteskukák gurultak szerte, kóbor ebek ugrottak szét, legkésőbb egy szerelmes kutyapár, amelyik épp össze volt ragadva. Rémületében a testes szuka futtában magával vonszolta az ijesztőn nyüszítő, sikoltozó kant, de nem volt apelláta. Az egyik szutykos lámpa fénye alatt öreg, vásári kígyóbűvölő szunyókált. Oh, Calcutta! Pár önkéntelen, kissé groteszk tánclépés után teljes erőmből belerúgtam leborított kosarába. Orrán megbillent pápaszemmel, ingerült sziszegéssel tekeredett elő a legédesebb álmában megzavart kobra, ösztönösen a számbeli fölényben lévő ellenség felé fordulva. Precíz köpésével sikerült rögtön ártalmatlanná tennie a géppisztolyos férfit. Második lövése is talált, így egy pillanatra megtorpantak üldözőim, ami viszont nekem elégnek bizonyult ahhoz, hogy egérutat nyerjek.
Már kint futottam a Római úton, azon gondolkodván, nem én vagyok az első és egyetlen, aki a sajátját menti más bőre árán. Szemem sarkából figyeltem, hogyan áll össze visszafelé vetített, szédületesen pergő akcióvá a fürge kis Mus musculus harca a vérszomjas Gorgó ellen. A sugárút végén ösztönösen lekanyarodtam, mert attól tartottam, csapdát állítottak a kapuba. Könnyedén ugrottam át a falat, s kinn találtam magam a sötét mezőkön. Tücskök ciripeltek, egyetlen súlyos, szúrós szaggá állt össze az a mindenféle, arrafelé termesztett fűszernövény illata. Teleszívtam kissé szoruló, egyelőre mégis meglepően jól funkcionáló mellkasomat, majd rohantam tovább. Domb rajzolódott ki a távolban, felette az útmutató, pufók teliholddal. Eléggé jól tempóztam, még volt erő inaimban. Hanem a domb, és főleg mögötte a hegy - valamilyen optikai csalódás folytán - sokkal távolabbinak bizonyult, mint amilyennek első pillantásra tűnt, úgyhogy mire felkaptattam a dombtetőre - részint a szerencsétlen formaidőzítés, részint a hosszú futásra kevésbé alkalmas lábbelim miatt -, meg kellett állnom. Kifogyott belőlem a szusz, mindkét sarkamról lerántotta a bőrt a cipő, hogy csillagokat láttam. Szívem ki akart ugrani helyéből - hát még mikor visszanéztem. Fáklyás-zseblámpás üldözőim már majdnem elérték a meredélyt. Kissé szórt hadirendben ugyan, de reménytelen gyorsasággal közeledtek.
- Mivel doppingolnak ezek?!
Zokogva rogytam térdre szent meggyőződésemben, hogy végem, amikor valami puha ért hozzám. Ki vagy te, akartam kérdezni, de nem kérdeztem Az egyik óriási nyúl, ott állt előttem.
- Aliz küldött?
- Honnan tudod a nevem?
- Te vagy, Aliz?!
- Gyere, nincs időnk - dobbantott -, kapaszkodj belém.
Kissé ironikusan csak ennyit fűzött hozzá a bajsza alatt (édesanyám elváltoztatott hangján):
- Végtére is egy vérből vagyunk.
Egészen a hegy lábáig röpített, közben annyira el voltam foglalva a kapaszkodással, hogy nem is érkeztem magamban megvitatni ezt a sajátos deus ex machinát. (CUNICULUS MUTERUS EX.) A lábnál két puszi után gyorsan elváltunk, nehogy ő is bajba keveredjen. Kacsintott, majd eltűnt, én pedig elkezdtem a mászást fölfelé, rég rögzült mozdulatokkal - az irhamentés befejező manőverében. Rövidesen fölértem a tornácra, amikor az utánam küldött golyó a sziklanyelvnek csapódott, amitől az reflexszerűén behúzódott, védőpajzsként zárva össze gránit ajakit. KEMÉNY VÁRUNK, HEJ-HEJ! Kisvártatva a szobámba értem. Biztonság kedvéért odavonszoltam a Szimbólumok Könyvét az egérlyuk elé, majd végre levethettem a terepjáró cipőmet. Régen éreztem ilyen jól magam a lakásban. Egy időre elment a kedvem minden kalandtól.
Elvben sajnálnom kellett volna a drámai események zajlásában valahol hátrahagyott pecabotomat, de nem béka-egér harc ez, kérem. Örülök, hogy megmenekültem. Botomat meg? Isten adta, isten elvette.

AZ én srácom kis estélyi oskolás, trallala. Ne puffantsatok a muzsikusra!

Puzonom hangját robajjá fokozta fürdőszobai meditálószékem akusztikus porcelánládája. Ott harsonáztam rajta egy darabig, majd elráncigáltam a kijárati ajtó elől a biztonsági okokból odacibált kaszlit, s kilestem az éjszakai folyosóra. Semmi se mozdult a félhomályban. Úgy gatyában-zokniban, de lefutottam megnézni ládámat, azonban semmit sem hozott nekem időközben - két érdekfeszítő fejezett között - a postás. Pár villanyszámlát csupán. Meg valami figyelmeztetést a honvédelmiektől, de azt simán átpasszoltam egy másik pléhdobozba, bizonyos özv. Kucsera Jánosné fahjába, Eti postaládájára meg gyorsan ráfirkantottam: DRUNYA JÁCINT. A dupla nyugtató után legurított tripla kisüsti jellegzetes chiaroscurójában, kényszercselekményeim láncolatában kancsító szemem (fönn az íróasztalnál) a Magyar Szó napilap egyik múlt heti példányára vetődött. Szélsebesen felkaptam, s visszafutván a hosszú idők során egyre irigylésre méltóbban kialakított fürdőszobámba - a még tökéletesebb nyugalom kedvéért - alaposan eldugaszoltam vele a klotyó alagútját, ráadásul rácsaptam a fedelet, s mindörökre ráhelyeztem: Mouse (Muzé) összes, nem kis antikváriumi értékű művét. Valahol alatta, akár a kender, minden rést elállva duzzadt a kisebbségi újságpapír. Aztán Eti valamelyik ajakrúzsával egészen apró fonatú hálót, mindenféle kalligrafikus, egérfarkisztikus, ideogrammatikus, mégezen túl felettébb szimbolikus, riasztó ómeneket firkáltam a tükörre. Kész. Ajkaimat halványan befestettem. Jól jött egy kis szín beesett, sápadt orcáimra is. Elégedetten szemléltem munkám gyümölcsét. Majd a jóleső fáradtság érzésével huppantam vissza - időközben kissé megemelkedett, már majdnem babérkoszorús - írószékembe. Beragtapaszozott sarkaim fölött a sajgó rüsztöket masszírozva: talpam a vörös irattartón pihentettem.
Jól jönne már egy kis nagytakarítás - néztem körül.
Szorgalmas tollseprűkön elmélkedve úgy éreztem: egy szerelem fonala itt végképp megszakadt. És egy több mint barátság sorsa is megpecsételődött. Mert már egészen biztos voltam benne, hogy akit lent éljenezve a magasba dobáltak, nem más, mint Péter. A mi okos, ugye, meg egyenes és szerény Péterünk. Ez a pimasz kis vivőr! Sose felejtem azt az undorító önelégültséget az ábrázatán. Hánynom kell tőle.


* Regényrészlet