A kísérlet
Egy hónapja figyelhettük egymást, Frenhoffer Waldemár hozzávetőleges számításai szerint. Sorsszerű találkozás volt, Frenhoffer Waldemár szerint. Kezdetben nem is néztünk igazán egymásra, nem volt rá szükség, csak helyezkedtünk a közös térben, el. Keresni a helyet, valamihez képest, jobb híján pont a másikhoz. Szemközt, mellett, mögött, előtt. Nagyjából ezek a lehetőségek. Lehetne még számolni alattal, fölöttel, rajtával, a bennével, körüllel. Lehetne, ha dugásról volna szó. Miért, nem lesz? Legyen, Waldemár. Csak ne követelőzz. Hisztérikus karakterek hamar unalmassá válnak, tudod.
Szükségszerű volt pedig, látni egymást. Nem nagyon választhattunk: a szabadság határa a nézettségé is. Egyébként gyakorlat kérdése: hogyan nem nézel oda. Csak félig, vagy egészen nem. Közben persze minden másról látványosan tudsz, csak arról nem, hogy néz, pont téged. Egészen sokáig leplezhető a tekintet kényszeressége. A látástól soha nem szabadulsz, állandóan eléd kerül valami, ecset, szúnyog, arc, rongy, zöld, kézfej, fény és egészen korai sötét, gyakorlatilag következhetne az egész szótár, amivel felnyelvelted a világot, mínusz a fogalmak, na a fogalmaknak van csak képe igazán, egészen látható mindig a szabadság, szerelem, meg az összes, ami kellhet neked. Az idő például. Érzed, persze, hogy múlik, de leginkább attól érzed, amit látsz: ha tapinthatóan nőne a gyerek és durvulna a bőr, ha a forma lenne a szabály, és nem a színek meg a fény vagy az azonnal egymáshoz rendeződő viszonyok, nyilván más volna az időd. Kevésbé negatív, például. Vagy másképpen lineáris. Töredezettebben az. Másképpen hamis és kevésbé erőszakosan lassú. Vagy gyors. Esetleg pont a múlás volna szép. Egyszerre megbocsátással teli és kívánatos. Nem attól őszülnél meg, hogy elfehéredsz, hanem hogy megvékonyodnak a hajszálaid. És halálpontosan éreznéd, mennyire. Az idő legmélyére Waldemár általában egy kislányt képzelt, körül-belül Andersen gyufaárusa, nagyon északi, szomorú és társtalan, enyhén piromán, csak ez itt, nála, nem hal meg. Ha fázik is, nem didereg. Ücsörög egy kúp alján, néha gyújtogat picit, egyébként nem lát lángot, másat sem. Ennyi történik, két sercegés köze.
Semmi több. Waldemárt rabul ejtette a szeme. Ha elfordul, más kerül elé, akkor arra fókuszál, mindhiába, ha egyszer már betolakodott. Rázárhatja a szemhéjait, megfeledkezhet, elpakolhat, süllyesztheti bármi mélyre. Éjszaka elő fog jönni, ráront. Nem hagyja magára, nehogy képtelen maradjon. Az életre, szigorúan kisbetűvel, vagy bármi másra, most akkor baszunk vagy nem baszunk, mindjárt, Waldemár, az előjátékon merengj el. Mi lenne akkor. Ha nem lenne előtted, benned látvány, ami, mivelhogy nézve van, volt, lesz, mindig eleve elrendezett. Jól-rosszul, de hátborzongatóan készre sikeredik. Illékonyságában is mindig már befejezett. A világot szemmel lelakni.
Kiköltözni onnan, ez volt Waldemár terve. Cirka egy hónapja, hozzávetőleges számításaim szerint. Elintézni, hogy nagyjából vak legyen. Nem kiszúrni, kimetszeni, kiégetni, kiütni vagy kiüttetni, kitépni, irtózott a véglegességtől, a részlegességtől szintén, tehát megszúrás, megmetszés, megégetés, megütés vagy megüttetés, megtépés lehetősége sem forgott fenn, és ez érvényes bármely egyéb igekötővel is. Alapjában véve szabad akart lenni, Waldemár. Nagyjából biztosan tudta, nem teheti a végtelenségig azt, amit akar, előbb-utóbb mindig létrejön valamiféle függés, kapcsolat, viszony, gázszámlához, forró teához, egészen jól elalható padhoz, emberhez, amfetaminhoz, kiflihez, ami pedig viszony, abban viszonyulni kell. Szabadság lehetséges tóltől, de azonnal hozhezhöz lesz belőle. Waldemárt leginkább ez a ragfüggőség bőszítette. Volt némi fanyar érzéke a logikához: ha választani lehet, és miért pont ebben ne lehetne, akkor részéről a testét szabadítja el.
A szemeivel kezdte, Waldemár. Nem azt látni, ami elékerül, hanem, amit ő akar. Legyen a világ olyan, amilyennek lennie kellene, kérlelhetetlenül pontos, egyszeri és megismételhetetlen módon nyugodt, egy bekeretezett végtelen, leválasztva a mellékkörülmények banális színjátékáról. Legyen egészében tökéletes, tökéletesen elérhető, legyen igazán látható. Van egy tökéletes kép arról valahol, talán éppen benne, talán látta is már, csak nem ismert rá. Készíthetne egyet, akár.
Szemmel festeni. Waldemár több réteg gézzel kötötte be őket. Legyen a belső az első. Eleinte össze-vissza zúzta magát a bútorok élein, járdán, lámpaoszlopon, mindennek nekiment, korántsem azért, hogy letapogassa az ilyképp ismeretlent, odaégetett vagy félig nyersre főzött mindent, alig talált haza. Két nap kellett a felismeréshez: a teret így is vonalak határozzák meg, ami pedig vonal, az távolság, azaz mérhető. Waldemár számolt tehát: ágy és ajtókeret tíz, ajtókeret-vécékagyló hét, vécékagyló-zuhanyfülke kettő és fél. Lépésekre szabdalta az összefüggéstelent, lépésben élt tizenöt napot. Akkor ébredt rá, hogy téves az ösvény. Rostálás helyett a szűrő egyre több mindent tartott fenn, olyasmikkel tömítette el a réseket, amikre Waldemár már nem emlékezett, vagy nem volt hajlandó emlékezni. Valamint gyakran felhasították a tárgyak. Elég volt csak egynek, mondjuk, a kávéscsészének a tenyerébe simulnia, máris ömleni kezdtek a képek, történéseik. A gézrétegek alá férkőzött az elefánt és az elefántot űző egér, a lányarc, amely a csészét ajándékozza épp, ahogyan mondja, érezni akarlak, akkor most gombolunk ki inget, kisruhát, csúsztatunk le a lehető leglassabban egy cipzárt, a melltartó patentjei már robbanjanak szét a konyhában, mert ott vagyunk, tanga, boxer és egy pár férfizokni még maradjon, ugye jó vagyok, Waldemár? Tehát folytatom, a bőrfelületek minden újabb összeszikrázása egy kirándulás a májusokban, utazás és hazatérés, hitted volna, hogy egy lány fülét csókolgatva ennyi mindent lehet hallani, öleden a sóhajok napszítta súlya, hat másodperc műve, és már csak a zokni marad, a csésze az asztalról a földre hull, érzed, szorít, elenged kissé, szorít, lekottázhatatlan, mégis ismerős a ritmus, a táncban kettétörni készülő gerinc, a szárnyaló homály, a letört csészefül egy darabja, amit kulcstartóvá nemesít Waldemár és a lakáskulccsal együtt nyújt át, a kulcs, amivel mindig kopog is azért az ajtón a lány, a kopogás maga: egyszerűen az egész nem működött.
Tizenöt napba tellett felismernie: az összes létező és lehetséges látványból egyetlenegyet kell kiválasztani és feltétel nélkül kötődni hozzá, hogy a többiről ne kelljen tudomást venni. Kicsi szeletet kimetszeni, mekkorát lehet fájdalommentesen. Hol kezd el sajogni. Lemondani anyád nesztelen mosolyát.
Vagy próbáld meg elfeledni a tigrist. Gyártsd olyanra, kábé, mint a dodó. Amihez tulajdonképpen nincs képed. Lehetnének csak a makulátlan szavak, feltöltve jól osztályozott, ámde láthatatlan tartalmakkal. Állat, madár, nem repült, kihalt. A rózsaszínt, mint kategóriát, kidobod innen. Eltüntetni a világot a szavak mögül: egy kivétellel legyen minden dodó. A tigris kiirtása például egy hét alatt elvégezhető. Elszántság kérdése. Nem látni a szerelmedet, és úgy gondolni el. Legyen csak a hangja, ujjheggyel, alsó ajakkal követhető vonalai, egy beszédes felület. Jobban érzed-e így. Ismered-e. Felismersz-e benne valakit. A szerelmedet, például. Waldemár imádott egyszerű bővített mondatokban beszélni, noha ebben sem volt kifejezetten következetes.
Figyeltem, Waldemárt, úgy egy hónapja. Titkoltam, egyébként rosszul, hogy nézhetnék minden másra, de reménytelenül csak őt kell. Eljátszom, hogy félvállról van véve, mit tesz vele a verőfény, s mit az alkony. Kicsit azért mindig belehalok. Egy szempárt elkapni mozdulatlanul, nem keresni benne semmit, mégis látni mindent. Tudni, hogy amit lát, nem azonos azzal, ami a tekintetében kirajzolódik. Hitted volna, hogy egy férfi szemét nézve ilyen messzire látni el.
Hogyan meséled el mindezt neki, amikor magad sem érted igazán, amikor nincsenek hozzá szavaid. Amikor nincsenek szavaid egyáltalán, csak formád, kör, és színed, vörös, meg egy lakótársad, a négyzet, ami zöld. Hogy tanítod meg neki, csakis azért vagy látható, mert a színed a falétól különbözik. Hogyan veszed rá, te, aki alig láttál valamit a kinti világból, a férfit, aki viszont túl sokat látott, találja ki, a vörös négyzetnek hol lesz a legjobb helye. Melletted, mellette, vagy inkább sehol. Melyikőtökhöz hasonlít inkább, és melyik harmónia-elv szerint. Hogyan veszed rá, te, aki a testeket háromdimenziós erőszaknak érzed, hogy rád meredjen és hozzád beszéljen a konyhában napokon át, hogyan veszed rá, hogy éljen, csak veled.
