Üzenet 2005/1.

Marno János
Őszi barnák
(Nárcisz hazaréved)

Spiró Györgynek

Feje felrobban, oldalra húz,

nekiszédül a szemetes kosárnak;

mintha álmodna, álmában otthon jár,

megvannak mind, egymás nyakába

borulva bűnbánó családtagok;

mögötte robajló gesztenyetok,

kutyája lemaradt, kezében undok

nyirkos bőrszalag. Hátra

nem tekint, még egyszer nem kockáztat,

mit gondoljon, ha lámpa

kápráztatja, egy gondolat, elő-

adódhat akármi e tárgyban, egy hir-

telen hány-

inger, szemébe könnyet csal,

álmában ilyenkor mindig egy csirke-

gyár mellett halad el. Az életben persze

soha nem térne oda vissza. Otthon

van, a csirkeszag mint éjszaka az Éden,

édes az az Úrnak, kutyája megveszik érte,

gazdáját beérve vinnyog - szeme szűk-

ölve s telve barna aggodalommal.

A kosár hideg, mint a vas, abból van,

tartalmaz mindent, amire nincs szava

azonnal a versnek; a vers tétova,

húzza csak a lábát, mint (tévútra) egy

ember, aztán egy nap, mikor már mindegy

volna csaknem, előáll valami régi

történettel. (Ma megálmodta újra.)

Rohan tehát, a nyolcadik kört futja,

póráz a zsebében, a kendőjét (papír az)

foltozza; írja: Későn feküdtél, elszikkadt

tudattal kúsztál be az ágyba, inged, nad-

rágod széthányva a padlón; rádió

lábujjal kioltva; Nocturno; kár

érte. Visszasírod még a. Sípolsz, nincs több

szavad, mondatodat elnyeled, mielőtt

még az nyelne el téged. Gyomrod feljebb

tolul, orrodban tüszőseb, a gyermek

ott áll a küszöbön, elnéz melletted

egy zugba, néz szótlanul s meredten,

akár egy látszat. (Mint aki még meg-

gondolja magát, s menten sarkon fordul.)

 

Majd álmában tovább kínozza

a jegyzetanyag. Rágja a csirkét, nyerse

az asztal alatt, közte a kedvenc kopasz

nyakú, és a kínzás is nyers szó, mint a sár,

ízt ízre összetapasztva tartalmaz.

De hogy is ne. Tévét nézett az este,

a műsorban Teller Ede,

magfizikus, a fúzió mestere,

miután a hasadást anno kiismerte,

s miután ő maga meghalt még a reggel.

(Névelő, névmás nem is tudni, kell-e.)

Elég az hozzá, a műsor elevenébe

vágott; lebilincselte. Egy vén test, félig

hanyatt a bomlásnak kitéve, melyből (sic!)

kedvtelve omlik a szó, akárha kása-

hegy, s a hegy lejtőjén aranylánc, a lánc

mellett egy fekete karéj tárgy, később

esik le nála, a lélegeztető. A

szemnek fogódzó, szívének kapaszkodó.

Miközben az ajtót kaparja a kutya.

Dögölj meg, másolja. Az ősz előre-

haladtával egyre későbbre tolódik az

álom mint az élet. S gyógyír-e erre

a fülében visszhangzó spanyolviasz: Az élet

álom. Az ember azonban több mindent

tehet az asztalra, mely alatt álmában

csirkék kelnek télen mint tavasszal, s az ég

tudja, mikor még, odahaza, ám most még

nem tart ott, nem ott jár, Teller tartja

fogva, még a tojás héja előtt, ki mit ért

tojáson, persze, azon múlik végül, hogy

a puffanást teltnek-e vagy üresnek hallja.

Vagy mért ne a kettő között. Unva magát

kicsit, s ráhagyva mindig egy kicsivel többet

annak, aki mást mond. Teller ki-

merült, de kedélye nem romlott, kedélye

telt, mint odakint a parkban a gesztenye-

lombok, a munka jól haladt, meséli, úgy-

szólván együtt az egész magyar agytröszt,

de van, aki széthúzna, lesve a jövőt;

szemhéja gyűrött, és csak most tűnik elő

a mandula íve, a csont és a hártya, s a résben

a csorduló tekintet sárgája, fehére.

Álmodban, írja, ez játszhatott közre,

egy pohár ásványvíz a konyhában fél lábon,

cigaretta, meg valami olvasmány hozzá, nem

ugrik be, kitől, talán a véletlen műve.

Fékezni az időt, ez itt a teendőnk.

 

Aztán átöltözött. Későn ért vissza

a riport másik felére, túl a két bombán,

az Oppenheimer-ügyön, az időjárás az,

ami az embert ma egyedül sarokba szorítja;

egyedül, hogy érti Teller: egyedül az

ember vagy/és a kutyája, vagy nézi bambán

a rímet rá, hogy még elmegy-e, vagy másolván

ide tegnapi nektárját az őszről, mely

Nárciszt idézi, napraforgó formán.

Nincs még egy órája, hogy kikelt

az ágyból mint magából, de minek,

azért, hogy fázzon, nadrágja, inge

széthányva a padlón. Álma hidegen

hagyja, vidékre utazott benne,

tudván, hogy nem éli túl, ha megérkezik.

Egy bárótól olvasta még az este,

hogy ami távolról nézve kéknek fest,

közelebb lépve (s a legjobb esetben)

az is a remény zöldjévé silányul.

És ő már nem gyerek. Eleget unta

magát éveken át egy ágyban játszva

a beteget egyedül; a báró jól

látta: aztán még közelebbről a remény

is tűvé lesz, amint kék hegyed lába

a lábad alá kerül. És itt az ősz,

elég egy szó, és az ember ott terem,

és beleborzong, ahogy ropog az üveg-

cserép; láza felszökik, eredne ő is

utána, fejét kapkodva ősi vesszők

elől. Fejét dagasztja őszi váladék,

sárga; és elvergődik papírja közé,

a lámpa vakítja, azt írja, törölné

előre, ami e napból még hátravan

neki - délelőtt tizenegy, tizenegy tíz,

tizenegy húsz körül a napból már betűz

egy kevés a padló távoli zugába,

írásod feladva, vén tányérvirág, kó-

katag fővel ülsz ki az ablakpárkányra.

 

Egy nap mint a véletlen műve. Benne le-

áldozik, álmában ott terem egy fél

xanax betéttel, csirkéken gázol át,

de mezítláb, ujjhegyen, sarkában a család,

lehet ebéd előtt éppúgy, mint azután.

Mellékes. A nyesedék örökre nyers marad.

Örökszag; kerüli az asztalt, nem tesz le rá

semmit, aminek egyszer még súlya támadhat;

lépdel, mint egy lepke; vergődik; nő-

vére, húga fürödni szaladnak, nő-

vére a vízben Arany balladákat szaval.

Ő az éléskamrába tart. Nem az éhség

hajtja, inkább a fölösleg, árnyéka

mintegy az égi szükségnek. Nehéz

álomban erről számot adni. Benyitva

mindjárt oldódik a rejtély: ott lóg egy kampón

a színészház elnöke, a Gobbi Hilda,

úgy néz le rá, mintha volna még mondata,

mely neki szól direkt; szeme mandula,

indulattal telve; karjába fogja hát

a nadrágba bújt testet, a nadrág dohány-

barna, s ahogy megemeli, kiönt a sár

benne. Álmában észleli, hogy Teller áll

mögötte. A vers egész a tudatánál

van. S nincs rajta kívül semmi magyarázat.