Danyi Zoltán
AZ ÉVEZRED ELSŐ SZÍVÁSA

Tengerparton vagyok, mászok egy fára.

Arra jön valaki, azt mondja, vigyázz magadra, hát nem tudod, hogy ez milyen veszélyes dolog. Magyarul mondja. Én meg félni kezdek, tényleg, mi van, ha leesek. Magamhoz szorítom az ágat, úgy kúszok lefelé szép lassan, mint az izzadtságcseppek a homlokomról.

Odi jön oda hozzám, magához szorít, érzem a szakállát az arcomon, jó selymes, nem szúr, vagy alig. Ezért szeretnek téged a nők. Kinyújtom a karom, elnyomom az óra vinnyogását, a hátamra fordulok. Nem szabad visszaaludnom, ez jár a fejemben.

Csend van, mint egy almában.

Felöltözök, kimegyek a térre.

Minden fagyott, sehol egy lélek. Hacsak nem én. Leül egy padra. Leülök egy padra, figyelem a felhőket, az új évezred első égboltját. Jó lenne sokáig így ülni, mert ez olyan most, mintha egy gyümölcsben (almában) lennék.

Csend van, ember nincs. Csak a városházán villog a sárga, zöld, lila villanykörték füzére, tarka kukac. High tech karácsonyi díszek. Nálunk kétszer van karácsony, kétszer van újév. Meghalni is kétszer fogunk.

Nézem a felhőket, ők az elsők, a bajnokok, a millennium nyerő felhői. Ha lenne egy laptopom, leírhatnám az utókor számára, milyen is ez az egész itt. Leírnám az alma csendjét, a bedeszkázott szökőkutat, a halkan kattogó light showt. A városi buszt, ahogy éppen rákanyarodik a térre. Nincs is városi busz a városban. Valamikor régen volt, a vasúttól a kórházig. De az régen volt. Akkor ez most mi. Megáll, pedig nincs is utas, senkise száll ki, senkise száll be, aztán továbbmegy. Valaki baszkódik velem. Szívatás ez a busz, ráadásul hetvenes, mintha a város testét több buszjárat is át- meg átfúrná, ahogy a buszok szokták azokon a végtelenített körpályákon. Körbe és körbe, mindig ugyanott. Nem kétszer, ezerszer.

A busz szépen áthajózik a téren, mint a harangszó, és elfordul a kórház felé.

Megint az almában vagyok, egyedül.

Szeretem a buszsofőröket, főleg a kövér buszsofőröket. Azok olyan kedélyesek, szemben a sovány buszsofőrökkel, akiket nem szeretek, mert többnyire szúrós szemük van és valami technó szart eresztenek, teljes erővel. Vagy hegyi technót, még szarabb. Milyen lehet az álma ennek az embernek, kérdezem. Valószínűleg ő is a tengerrel álmodik, és valami gargantuális masinák zakatolnak a fülébe napozás közben, apokaliptikus hangzavar. Ez neki a duruzsolás, a muzsika.

Ha elvégeznék egy tanfolyamot, én is lehetnék buszsofőr. Minden megállóban integetnék a leszállóknak. De az évezred első buszsofőre, aki a téren végighajt, már akkor se lehetnék. Vannak dolgok, amiket az ember soha nem érhet el.

Odival fél tízre beszéltük meg, de már tíz is elmúlt. Éppen harmadszor múlik el ebben a pillanatban, és nem jön. Ez most melyik harang lehet. A szerb, a magyar vagy az állami. Biztos az állami, az szokott lenni az utolsó. Tíz tíz van, megnéztem az órám. Félni kezdek, mint az álmomban. Lehet, hogy Odi volt a buszsofőr. A bajnok, aki a hetvenessel megtette az első kört, a díszkört, ami a legjobb sofőrnek jár az első reggelen. Szarás. Úgy látszik, kibaszott velem, titokban elvégezte a tanfolyamot. Én pedig azt hittem, csak elméletileg beszélünk ezekről a dolgokról.

Pedig meg is állt. Gondolhattam volna.