Tóbiás Krisztián
R-kély
(Genet után nagyon szabadon)

2000. február

Sokat vagyok friss levegőn, mondja Petike, pedig ki sem mozdul a lakásból. Senki sem hisz neki, pedig nem hazudik. Óránként kisétál az erkélyre és bámulja a fák koronáit, meg a mókusokat. Petike nem biológus. Nem a természettudományok megbecsült doktora, de még csak nem is amatőr természetbúvár. Igaz, szereti Gerald Durell könyveit, de ez még nem ok, csak jó kifogás... bár néha rossz.

Petike cigizik. Szívja azt a büdös bagót. Ezért van naponta többször is az erkélyen... és friss levegőn. Ne legyen már benn a szobában olyan bűz, mint egy kifőzdében.

Szóval kinn áll. Az emberek jönnek-mennek, mennek-jönnek, néha megállnak, felnéznek Petikére (ez a jó, Petike mindig szerette, ha felnéznek rá), vannak, akik sajnálják, mert hát néha elég hűvös a levegő, vannak, akik legszívesebben megfojtanák, mert telefüstöli ezt a jó, hűvös, friss levegőt. Az előbbiek a dohányzók, az utóbbiak a nemdohányzók. Mindenki a saját pártjában marad. Petike nem szereti, ha valaki illetlen szóval illeti ezen perverzióját. Igaz, akik ezt teszik, azok sem szeretik Petikét, mivelhogy azok perverziója épp ellentétes Petikéével.

Az örökös harc, mondaná egy biológus, de Petike nem mondja, mert mint már említettük, Petike nem biológus, csak egy ártatlan kisgyerek, aki, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a saját lábára probálna állni, ha engednék, de nem engedik. Hogy kik? Az okosok. Mert minden baj az okosok miatt van, mondana Petike nagyapja, de nem mondja, mert nincs vele. Mert mindig mások mondják meg, hogy mi a jó és mi a rossz.

De Petikét ez az egész nem érdekli. Cigizik. Szívja azt a büdös bagót és nézi a mókusokat a fák tetején, az erkélyről, ... ott.