Sipos Zoltán
A meghiúsulás metafizikája
Karl Jaspers filozófiája - mint Habermas írja1 - az utópia egyik utolsó oázisaként jelent meg századunk filozófiai köztudatában. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a filozófia nagyszabású kísérlet arra, hogy a ma embere megőrizze a totalitáshoz való viszonyát és képes legyen megfogalmazni létezésének legfontosabb kérdéseit. Jaspers bevonult a köztudatba, tudomásul vettük, de nemigen kísérték ezt a folyamatot sem kritikai felhangok, sem pedig vállveregető biztatások: a század végére Jaspers gondolkodása egyszerűen "kikopott" a filozófiai diskurzusokból. Ennek a ténynek a magyarázatát a filozófiai nyilvánosság sajátos logikájával és divatjával lehetne megmagyarázni, de most nem a kortárs filozófia kritizálása a célom. Sokkal fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet Jaspers filozófiájának néhány, már-már elfeledett mozzanatára, amelyeket fontosnak érzek. Elsősorban a modern ember kétségbeesésében is kitartó keresésére gondolok, amellyel az ő "rejtőzködő istenét" akarja megpillantani, és amit Jaspers metafizikának nevez. Elsősorban az érdekel, hogy az így felfogott metafizika - és egyáltalán: filozófia - a filozófia csődjét jelenti-e, vagy épp ellenkezőleg: azt nyújtja felénk-e, amire leginkább szükségünk van: bátorítást.
Érdekelt ennek a filozófiának az egzisztenciális eredete. Úgy láttam, hogy egyfajta archaikus meg-nem-elégedettség az a forrás, amelyből megszületik, de amelybe olykor vissza is süllyed Jaspers filozófiája. Ez a nyugtalanság hajtja Jaspersot, hogy megpróbálja meghaladni azt a gondolkodási horizontot, amelyben mozgunk, de amely nem elégíthet ki bennünket. A meg-nem-elégedettség mozzanata jelenti azt az etikai parancsot, kellést, amely a "metafizikai" keresésnek vezérfonalat ad. Jaspers metafizikája egyfajta "metafizikai erkölcs", az önmagamhoz való kötelesség bizonyosságára alapozódik. A kérdés, ami itt nyugtalaníthat, azzal kapcsolatos, hogy születhet-e valódi filozófia a bizonytalanság szülte meg-nem-elégedettségből.
Érdekes konstelláció, hogy éppen ez a metafizika, amely a morális kellés miatt szükségszerű, egyszerűen lehetetlennek és megvalósíthatatlannak mutatkozik. Képes szétzúzni ugyan a világban-orientáció kiábrándító korlátait, de képtelen megfogalmazni önmaga célját. Tárgya nem eltárgyiasítható, még filozófiai hitvallásában is valahol a lét és a semmi közt lebeg, s ha egyáltalán létezik, akkor is efemer, fragmentáris és végképp nem kommunikálható.
Jaspersnak tisztában kellett lennie ezzel a konstellációval, amikor - ezt az ellentmondást feloldani próbálva - a metafizikát a kereső ember számára nyújtotta útravalóként, a buktatók felvázolásaként fogalmazta meg. Ha a metafizika keresés, és ezen túl semmit sem mondhat, akkor magáról a keresésről kell szólnia. A Jaspers által Metafizika címen felkínált módszertan nem módszertan a szó hagyományos értelmében: semmilyen tudás nem építhető rá, nem megalapozása valamilyen filozófiának, hanem egy elmagányosodott és hallgatásba süllyedt "bios theoreticos"- ra való felszólítás és biztatás. Talán ebben az irányban kell keresni az ember értelmét, talán nem. Jaspers magánügy marad.
Ezek a vezérmotívumok szövik át ezen írást, amely kritikai megfontolásai ellenére is Jaspers gondolkodása előtt tiszteleg.
Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, és más semmi, szemben állani örökké! (R. M. Rilke: A nyolcadik duinoi elégia - Keresztury D.)
Ha a metafizikai gondolkodás legkorábbi nyomait keressük
Jaspersnál, akkor figyelmünk előbb-utóbb a korai főmű, az Általános pszichopatológia felé fordul. Jaspers szakmai önéletrajzában a pszichológiával és pszichopatológiával való foglalkozásának időszakát azzal magyarázza, hogy őt mindenkor az emberi egzisztencia lehetőségei és korlátai érdekelték.2 Írásai ebből az átfogó aspirációból születtek, az Általános pszichopatológia éppúgy, mint a Filozófia vagy a Filozófiai logika. A lelki valóság megfigyelése Jaspersot arra a meggyőződésre juttatta, hogy a lelki élet megnyilvánulásainak határtalanul gazdag spektruma és a vele kapcsolatban felmerülő kételyek egyértelműen a metafizikai gondolkodás horizontjai felé mutatnak.
Úgy tűnik, Jaspers metafizikai kérdésfeltevésének genézise a pszichopatológiai korszakba nyúlik vissza. Az ekkoriban írt Általános pszichopatológia (1913) hatodik részében érkezik meg arra a gondolati fennsíkra, amelyen már lehetővé válik számára az ember lényegének átgondolása. A pszichopatológia Jaspersnál szinte beláthatatlanul tág problémakörének polifóniája egyetlen kérdéssé, az egzisztencia értelmének kérdésévé tisztul a mű vége felé. Az emberi lény egésze című fejezetben3 már későbbi filozófiájának alapmotívumai, gondolati csomópontjai éleződnek ki. Itt fogalmazódik meg először az emberi lényegiség, az ember befejezhetetlenségének gondolata, az embernek nyitott lehetőségként, vagy az önmagával harcban álló lényként felfogott víziója, az emberi végesség és végtelenség egymásba játszásának dialektikája. Fogalmazzunk így: a lényegeket színről színre látó képesség még csak fel-felvillantja magát.
A könyvnek van egy része - egy-két bekezdésnyi szöveg -, amelyben eléggé tiszta kontúrokat nyer Jaspers emberképének lényege. Innen idézek: "Az ember létében nem önmagát teremti meg, hanem önmagának -ajándékozott, habár maga sem tudja, honnan.
Legmélyebb szabadsága nem önmagából ered, arról csak a transzcendencia által szerez tudomást, ami egyáltalán szabaddá teszi. Az emberi lényt a tudása és hite határozza meg." Néhány mondattal később ezt írja: "A puszta tény, hogy az ember mindenütt végességekbe ütközik, és hogy semmiféle végesség nem elégítheti ki, a benne rejlő rejtett lehetőségre utal. Muszáj, hogy a végességen kívül létének másik gyökere is legyen. Az emberben nem lehetne meg a keresésre való késztetés, ha nem rendelkezne valamiféle előtudással a meg-nem-ismerhetőről. Az ember saját létét, saját végtelenségét, a megismerhetetlent keresi, azt a "valami mást". Kielégülést kizárólag ez a keresés nyújthat szamára."4
Ezekben a sorokban lapidárisan, együtt vannak jelen a jaspersi keresés alapelvei. Az ember nem ismeri véges létének eredetét, de a források után kutat. Meg akarja találni létének "honnan"-ját. Az ember egyidejűleg tudja és hiszi, hogy léte abban gyökerezik, amit transzcendenciának, mindent-meghaladónak lehetne megjelölni, amiről nem tud semmi mást, minthogy egyáltalán van, és hogy szabadsága tőle ered.
Az ős-eredeti szabadság kiáramlásából, emanációjából születő létének újra és újra megtapasztalt végessége eleve meg-nem-elégedetté teszi. Saját hite által tudja (ugyanakkor a meg-nem ismerhetőről való előtudása által hiszi is), hogy a transzcendencia valós. Ez a hit-tudás nyilvánvalóvá teszi, hogy létének végessége olyan valamiben gyökerezik, ami meghaladja a végesség korlátait és a szabadság "honnan"-ját jelenti. Ezen túl viszont semmit sem tudhat aktuális, véges létének alapjairól.
Habár az emberi tudás és hit egyetlen egy - a forrás meglétének tudását jelentő - vallott bizonyosságra korlátozódik, nem zárul be önmaga számára. Éppen fordítva: a gondolat feltétlenül nyitott a meg-nem-ismerhető felé, ráadásul szabadságától hajtva és szabadsága végett szüségszerűen keresnie kell ezt a "valami más"-t. A keresés ebben a pillanatban etikai parancsként tevődik fel az egyén számára. Saját létének tartozik ezzel a kereséssel. Ez a keresés nem más, mint a jaspersi értelemben vett metafizika.
Az ember önmagával való meg-nem-elégedettsége széttöri a saját létéről való tudásának határait, amelyek eddig a világorientáció (Weltorientierung) biztos talaját jelentették, és arra készteti őt, hogy megtalálja a választ saját létére. Tudása a véges béklyóiban mozog, de meg-nem-elégedettsége arra ösztönzi, hogy "mögékérdezzen" és válaszok után kutasson.
Ha a filozófia kezdetének ősi kérdését Jaspers gondolkodásának síkján akarnánk feltenni, akkor a meg-nem-elégedettség mozzanatát kellene fókuszba állítanunk, hiszen a meg-nem-elégedettség az a pont, ahonnan a filozófia, mint metafizika, azaz mint annak a "valami más"-nak a sajátos keresése egyáltalán elkezdődik. A már hagyományossá vált elvek, a csodálkozás (Platón, Arisztotelész), a kétely (Descartes), az Én feltétlen önbizonyossága (Fichte), a szellem bizonyossága (Hegel: A szellem fenomenológiája), a lét tételezése (a hegeli logika), a világ és a termeszetes-naív beállítódás fenoménje (Husserl) stb. helyett Jaspers mintha a meg-nem-elégedettség kínzó élményével válaszolná meg a kérdést. A meg-nem-elégedettség az, ami az embert a filozofálásra (Philosophieren) szólítja.
Mostanra körvonalazódni látszanak azok a csomópontok, amelyek Jaspers metafizikáról vallott fölfogasának irányt mutatnak:
- Jaspers számára a metafizika nem lehet pozitív tudás, azaz nem lehet argumentatív, nem állíthat semmit sem, nem képezhet megállapodott tudást. A filozófia nem tud és nem is tudhat semmit azon túl, hogy a transzcendencia létezik, vagyis úgy is fogalmazhatnánk (talán némileg árnyaltabban), hogy a metafizikai tudás egyetlen mozzanatra szűkül, a transzcendencia bizonyosságának metafizikai hitére.
- Ebből következik, hogy ha a metafizika nem megállapodott tudás, akkor szükségszerű törekvés a lét felé. A filozófia nem tudás, nem tudomány, nem ilyen vagy olyan szintű megismerések halmaza vagy rendszere, hanem filozofálás, folyamat, kommunikáció, törekvés, kérdezés. (Egyébként Jaspers fölfogása a filozófia lényegéről meglepő hasonlóságot mutat a "philosophia" szó eredeti jelentésével, ahol a "szophia" bölcsességet jelent, a "phília" viszont szeretetet, amely egyszerre törekvés, igyekvés, keresés is. A filozófia nem szophia, nem magaszerzett és bírt bölcsesség, hanem mindenekelőtt törekvés.)
- A metafizika kezdeteként a meg-nem-elégedettség mindent meghatározó, egzisztenciális élményét lehetne megragadni. A meg-nem elégedettség az embert állandóan kínozza, ha léte bizonytalanságanak szakadékába tekint. (A bizonytalanság, a bizonyosság hiánya, a szakadék, a tudatlanság, vagy inkább nemtudás, a félelem, a szédület stb. Jaspers gondolkodásának állandó visszatérői). A meg-nem-elégedettség kényszeríti az embert a filozofálásra, ami a végesben mozgó világorientáción túlra mutat.
A filozofáló gondolkodás kezdetének kikerülhetetlen mozzanatáról tanúskodnak a Filozófia (1931) c. könyv bevezető mondatai: "Tudatában lévén saját helyzetemnek, amelyet nem tudok maradéktalanul megérteni, és amelynek az eredetét képtelen vagyok átlátni, valamilyen megfoghatatlan félelem kínoz. A helyzetemet csak abban a mozgásban tapasztalhatom meg, amelyben az állandó változás által homályba sodródok, a homályba, amit még nem ismerek, de amelybe nem akarok kerülni. Aggódom a dolgok miatt, mert az a gyanú fog el, hogy nincs bennük semmi, ami megfelelő lenne számomra. Ezért tehetetlenül hagyom, hogy véget érjen a sodrás, majd megrémülök, ha arra gondolok, hogy valamit örökre elveszíthettem, mert nem értettem meg, és mégsem tudom, mi az."5
Hasonló gondolatokat találhat az olvasó Camus-nél is. A Nobel-díj átvételekor tartott 1957-es beszédében ő is a titokzatos, a megragadhatatlan, az újra s újra meghódítandó igazságról beszél, a veszélyes és részegítő keresésről és elcsüggedésről.6 Vagy nem cseng ez egybe a kései Merleau-Ponty brutális, vad, vertikális létével, a poszthumusz mű, a Látható és láthatatlan megszelídíthetetlen valóságával?7 A filozófia végül is a bizonyosságról szól, vagy netán épp ellenkezőleg, a filozófia nem más, mint az ember állandó bizonytalansága? A kérdésre, úgy tűnik, Jaspers (akárcsak Camus vagy Merleau-Ponty, és még sok más gondolkodó) ez utóbbival válaszolna.
- A metafizika, mint közlés, nem nyújthatja a már megismert valóság pozitív kifejtését, ezért csak úgy valósulhat meg, ha hírt ad magáról a megismerésre irányuló törekvésről. Jaspers számára a metafizika csak a létre való kérdezés módjának megvilágításaként képzelhető el. Innen származik az önmaga módszertanaként elgondolt metafizika jaspersi eszméje.
Jaspers filozófiai főművének, a Filozófiának a harmadik kötete, a Metafizika voltaképpen a módszerek, utak (methodos - gör. út) leírásával foglalkozik. Ezeken az utakon haladhat a gondolkodás ha a metafizikaira kérdez.
Jaspers metafizika-fölfogásának felvázolása úgy válhat teljesebbé és érthetőbbé, ha megvizsgáljuk, milyen viszony fűzte a filozófiatörténeti tradíció nagy gondolkodóihoz.
A filozófiatörténetből tudjuk, hogy minden jelentősebb filozófus olyan filozófiai rendszer kidolgozására törekedett, amely valójában tanítás lett volna a létről általában. Vagyis: a hagyomány filozófusai (még Jaspers kortársai is) abból a szándékból indultak ki, hogy kész tudást nyújtsanak a me tafizika vagy az ontológia filozófiai tudományának formájában. A filozofikus gondolkodás valamiféle belső törvényei következtében a metafizikai kérdésfeltevés mindig az abszolútumról szóló tanításhoz, azaz a filozófiai teológiához vezetett, míg az ontológia spekulációi a létezőről mint létezőről (tó on hé on) végső formájukat kategóriarendszerekként nyerték el.
Jaspers tisztában volt a filozófiatörténeti tradícióhoz való specifikus viszonyával. Ez a viszony azért is különös, mert noha a filozófiáról vallott elképzelései teljesen különböznek a megszokottól és kortársaiétól is, Jaspersnak eszébe sem jut szembehelyezkedni a tradícióval - habár az eddig elmondottak alapján ez szinte magatól értetődő is lehetne. Jaspers nagyobb hagyománytisztelő volt, mint sok kortársa. Meghatározó tekintélyeként emlegeti az antik filozófiát, Kantot, Plotinoszt, Brunot, Spinozát, Schellinget, Hegelt,
Kierkegaardot, Humboltot, Nietzsche-t és Max Webert.8 Mély tisztelettel fordul a hagyomány felé, de ugyanakkor benne gyökeresen más módon fogalmazódik meg a hagyományhoz való autentikus viszony, mint azt másoknál megszokhattuk. A hagyomány föltétlen elfogadása és az iránta érzett tisztelet nem zárja ki a hagyomány jelentésének teljeskörű átértelmezését.
Hogy jobban megértsük ezt a viszonyt, először meg kell világítanunk a metafizikai és az ontológiai gondolkodás különbözőségét a filozófiai tradícióban és Jaspersnál egyaránt. Azt kikerülendő, hogy hosszas fejtegetésekbe bocsátkozzunk a metafizika mibenlétére vonatkozólag, ami önmagában is az egyik legsúlyosabb filozófiai probléma (gondoljunk pl. Heidegger vagy Habermas metafizikáról szóló írásaira!), fogadjuk el a filozófiatörténet kivaló kortárs ismerőjének, Wolkmann Schlucknak a megállapításait. Wolkmann Schluck szerint a filozófiai gondolkodás évszázadai során valamiféle ellentét, de legalábbis nem-egyezőség kristályosodott ki a metafizikai és az ontológiai kérdésfeltevés között. A filozófiatörténet kontextusában a metafizikaként értelmezett filozófia mindenekelőtt az első elvek és okok megismerésére való törekvés, tanúbizonyság a létezőről (Seiende), az igazság vizsgálata, a halálra és az istenséggel való egyesülésre való ráhangolódás. Ezzel szemben az ontológia a létezőről mint létezőről kérdez. Az ontológiát az érdekli, ami van, míg a metafizikát annak az első okai és céljai, ami van.9 Persze, ez a lapidáris megfogalmazás csak a sok-sok jelentéskilengés "zarójelezésével" lehet érvényes. (A metafizika kifejezést már nagyon sokféle értelemben használták.)
Ismerve a 20. század filozófiáját, nem nehéz észrevenni, hogy a kortárs filozófusok, amennyiben még egyáltalán érdeklődnek a filozófia legősibb kérdései iránt, inkább az ontológiai gondolkodás biztosabb, kevésbé problematikus útján járnak (itt elsősorban Husserlre, N. Hartmannra, Heideggerre, Ingardenre és Gadamerre gondolok.) A kontinentális filozófiára mindig is gyanakodva tekintő angolszász analitikus filozófia pedig egyenesen elveti a metafizika lehetségességét. Az egyik szerző, P. F. Strawson például egy lexikon szócikkében így nyilatkozik: "gyakran éri a vád (ti. a metafizikát), hogy csupán homályos értelmetlenségekkel szolgál, amelyek nem szólnak semmiről."10
Jaspers nem bonyolódott bele a metafizika körüli akadémiai vitákba, ehelyett - talán rezignáltságból, talán utópiából, esetleg provokatív célzattal - nyíltan a Metafizika címet adta főműve harmadik kötetének, és a maga sajátos módján valóban metafizikára is törekedett.
Jaspers maga is tisztában volt az ontológia és a metafizika eredendő különbségével, amit még radikálisabban kiélez, mindenekelőtt azért, hogy így is tudatosítsa filozófiai ambícióinak másságát.
Jaspers szerint a filozófia klasszikusai valójában ontológiai tudásra, a létről való tanításra törekedtek, amelyben a lét önmagához tudás formájában érkezik meg.11 A metafizika alapelve, mozgatója, a meg-nem-elégedettség szemszögéből éppen ez az ontológia válik lehetetlenné. "Az ontológia, mint a létről szóló tanítás, mély megelégedettséget kellene okozzon, ha a saját létem tudásként térhetne meg önmagához, és ha ez a tudás saját igazságában mutatkozna meg" - írja Jaspers. De a meg-nem-elégedettség élményének feltétlen bizonyossága Jaspers számára értelmetlenként jeleníti meg az ontológiai megismerés bizonyosságát. Ha az emberi lét tudás formájában önmagához érkezhetne, akkor a meg-nem-elégedettség, a bizonytalantól való félelem föl sem merülhetne. A szubjektív megélés Jaspers számára mérvadóbb bármiféle észérvtől vagy bármilyen gondolati akrobatikától. Éppen a meg-nem-elégedettség szubjektív átélése és a velejáró sürgetettség tárja fel a lét metafizikai keresésének horizontját, amelyen a lét (akárcsak a keresés) elvileg megragadhatatlan. A meg-nem-elégedettség készteti a gondolatot az eltűnő lét keresésére, amely rejtőző istenként (deus absconditus) tartózkodik tőlünk, de ugyanakkor saját keresésére is késztet.
Mivel a metafizika lényegében nyitott minden másság iránt, amellett, hogy felismeri az ontológia tarthatatlanságát, éppen nyíltsága és befejezhetetlensége miatt az ontológia felé kell fordulnia és magát a metafizikai mozzanatot kell felkutatnia az ontológiai tanításokban. Ahelyett, hogy az egész filozófiai hagyományt elvetnénk, mint olyasmit, aminek semmi köze sincs hozzánk, a történeti és egyszeri individuumokhoz, Jaspers felveti annak lehetőségét, hogy metafizikailag átértelmezzük, azaz valami mást keressünk benne, mint ami önmagában. Más szóval: Jaspers a lét-tanításokban nem azt keresi már, amit ezek a filozófusok mondani akartak, hanem azt a meghatározhatatlan és véletlen mozzanatot, ami ezekben a tanításokban engemet, a saját történetet élő, aktuális individuumot megszólít. Ezt az ontológia jelentésének fölfogásában fellépő fordulatot, azt hiszem, találóan nevezhetnénk az ontológia metafizikai átértelmezésének.
Hadd vegyük közelebbről is szemügyre a jaspersi alternatívát!
Az egész filozófiai hagyomány - Jaspers szerint - az ontológia tudományként való kiépítésének szándékában gyökerezik. Ennek az okát abban kell keresnünk, hogy ez a két és fél ezer éves tradíció az arisztotelészi "első filozófia" (próta philosophia) elképzelésének hatása alatt áll. Az ontológia eszménye, mint a filozofálás végső célja, nem hagyhat el soha bennünket, és nem is fog számunkra soha megszűnni. Valami hajthatatlan hajlandóság munkál bennünk, hogy azt, amit valódiként, valósként élünk meg, tudás formájában leigázzuk és birtokoljuk, örökre magunkévá téve az egyszeri valóságot. A filozófia mindenkor azért fog küzdeni, hogy az eltűnőt megfékezze és megállapodott tudásként rögzítse.
Amellett hogy a filozófia valódi célja mindig az ontológiai gondolkodás volt (és maradt is), a filozófiai tanítások szándékukban és irányultságukban hordoznak némi divergenciát. Ez azzal magyarázható, hogy a filozófiai aspiráció egészen eltérő gondolati horizontokon szerveződik eggyé, és így eredményei is különböző irányokba mutatnak. Jaspers azt mondja, hogy a filozófiai tanításoknak (saját szándékaik szerint is) legalább háromféle jelentésük és így háromféle olvasatuk is van.12 Egyszerre nyújtanak biztos tudást, azaz pozitív érvelést; utat nyitnak önmaguk meghaladására, a másság felé való orientációra, azaz a transzcendentálásra; és nem utolsó sorban apellálnak a befogadóra, arra késztetve őt, hogy saját szabadságával összhangban elsajátítsa vagy elvesse ezt a tudást. Éppen ez a divergencia az, ami magában hordja, és kötelezővé is teszi az átértelmezés csíráját.
Jaspers nyíltan állítja, hogy az ontológiai gondolkodás nem lehetséges gondolkodás, korlátait át kell törni, mindenekelőtt azért, mert tárgya, terminusai és fogalomrendszere a világorientáció szférájára szűkül; a világorientáció pedig olyan megismerés, amely eleve rögzíteni kívánja a létet.13 Az igaz gondolkodásnak a szabadság vállalására kell apellálnia, ahelyett hogy bármiféle megoldás birtoklásával kecsegtetne. Az ontológiákból mindig is hiányozni fog a transzcendencia nyelvének mindig történeti és sohasem általános érvényű jelenléte, állítja Jaspers.
A legmeggyőzőbb érv az ontológiai gondolkodás ellen az, hogy a tudáshoz és a konstruktív fogalmisághoz való ragaszkodás éppen a lét egyszeri keresését teszi lehetetlenné. Az ontológia a mindenkori történeti, egyszeri embert megfosztja a szabadságától azáltal, hogy valamiféle tárgyiasított, objektiválódott léthez kötődik. Megbénítja a kommunikációt, amely által az egyszeri jelenvaló lét önmagától saját létének értelméig eljuthatna, és vakká teszi a valódi tartalom iránt, amelyhez önmaga juthatna el a transzcendencia beszédének meghallása által, és - a transzcendencia elveszítéséhez vezet.15
Az ontológiához való viszonyt tehát mindenképpen meg kell változtatni, az ontológia mint ontológia lehetőségét el kell vetni. De nem magukat az ontológiai tanításokat! Az egyetlen adekvát viszonyulás a lényegében nem-ontológiai ontológiaértelmezés.
Mivel a filozófia minden emberben a teljességre tör, az igazság önmagára találásának tanúi lehetünk a hagyomány nagy tanítóinál, de nem mint tanítóknál, hanem mint egyszeri, egyedi embereknél. A hagyománytól örökölt tanításokat nem szabad szó szerint fölfogni és egyszerűen elfogadni, nem szabad úgy viszonyulnunk hozzájuk, mintha kész kinyilatkoztatások lennének. A tanításokban rögzített-halott valóságoktól el kell fordulni, hogy megnyithassuk az egyénnek a saját, konkrétan jelenlevő egzisztenciájához való megtérés útját.
Az egyszeri egyén saját egzisztenciájának szemszögéből a filozófia más értelmet nyer: immár ösztönzést jelent, hogy kommunikáljunk magukkal a filozófusokkal, az egyszeri egyénekkel. Csak ezen kommunikáció folyamatában hallhatjuk tisztán, miként szól hozzánk egy egyszeri létező valósága, aki megismerte a saját transzcendenciáját - írja Jaspers. A filozófiák szerteágazó jelentéseiben éppen annak a szubjektív mozzanatnak a hangját kell meghallanunk, amely eltűnik abban a pillanatban, amikor a gondolkodó a - Merleau-Ponty szavaival - megszelídíthetetlen, vad létet akarja megragadni és rögzíteni.
Az ontológia útja helyett, amely a lét rögzítésére irányul, a metafizika útján kell járnunk, amely a lét megtapasztalását jelenti az állandó bizonytalanságban.
Jaspers tehát nem a kritikai átvizsgálás szellemében nyúl az elődök filozófiájához, hanem az egyes vélemények, megismerések kritikai elemzése helyett - amely egyébként a filozófia áthagyományozódásának mindenkori mozgatója volt - a filozófiákhoz, mint egészekhez való specifikus viszony megteremtését vallja. Analízis és kritika helyett egzisztenciális kommunikációra szólít fel. Ebben a kommunikációban el kell vetnünk azt, amit az elődök állítanak, azért, hogy meghalljuk, ami az állítások mögött van. Ezt a "mögöttet" a saját történetiségében és egyszeriségében kell megszólalni-hagyni. Jaspers szerint csak ebben a hozzáállásban fog megnyilatkozni számunkra a filozófiai tradíció tanításainak valódi értelme, ami végső soron arra utal, hogy a transzcendencia nyelvére kell bukkannunk rajtuk keresztül. A filozófiai tudás mögött rejlik a valódi feladat, a transzcendencia rejtjeleinek megfejtése saját egzisztenciánk szabad lehetőségéből.
Az ember, az a véges lény, akit a végesség meg-nem-elégedetté tesz, saját létében eredendően a transzcendenciára van utalva. Ebben az értelemben a transzcendencia az ember létének eredete.
A filozofálás (Philosophieren) igazi célja a transzcendencia keresése, azé a lété, amely mindig eltűnik. A lét kétségbeesett keresése a bizonytalantól való félelem állandó fenyegetésében a valódi filozófia, azaz a filozofálás egyetlen útja.
A "transcendentia" latin terminusa a metafizika egyik legősibb fogalma. Minden immanens, bennefoglalt, illetve bennerejlő ellentéteként a nem-immanenset, a benne-nem-foglaltat, benne-nem-rejlőt, tágabb kontextusban az átlépőt, túlhaladót, meghaladót, felülmúlót, és általában - a ritka kivételektől, pl. Nicolai Hartmann filozófiájától eltekintve - a magasabbrendűt jelzi.
Kissé problematikus a transzcendencia "fogalmáról" beszélni, hiszen a legtöbbször úgy tűnik fel ez a szó, mint a fogalmilag eleve megragadhatatlan, felfoghatatlan megjelölése. (Még Rudolf Otto teológiája sem igazán kivétel, ő a transzcendencia megjelenésének élményére próbál fogalmakkal utalni. Mint írja, maga a megélés csupán a fogalmakból nem megérthető annak, aki nem tapasztalta.17) Például a neotomiznus sok százéves történetében a transzcendencia a "minden kategóriát meghaladónak"18 a szinonimája. A transzcendenciát általában transzintelligíbilisként (érttelemmel felfoghatón túliként) említik, mivel a fogalmi-diszkurzív gondolkodás számára megragadhatatlan, semmiféle fogalommal nem található el. Ezért úgy tartom, helyesebb a transzcendenciáról mint a meghaladó elvéről beszélni, ahelyett hogy fogalomként emlegetnénk.
Jaspers arra a kérdésre, hogy mi valójában a transzcendencia, negatív feleletet ad. A transzcendenciáról nem lehet semmit sem állítani. A róla való tudás nem lehetséges. Az egyetlen, amit tudhatunk, az a transzcendencia valóságának feltétlen bizonyosságába vetett filozófiai hit.
A transzcendencia-elv képezi Jaspers metafizikájának forrását és végcélját. Azt gondolom, hogy ez a körülmény mindenki számára, aki legalább egy kicsit is tájékozódott az antik filozófia gondolatvilágában, illúziókat sejtet az arisztotelészi első filozófia mozdulatlan mozgatója iránt.
A transzcendencia és (mint láttuk) a belőle fakadó és ugyanakkor rá irányuló etikai imperatívusz egyszerre forrása és végcélja Jaspers metafizikájának. Ezzel az analógiával akartam megvilágítani Jaspers metafizikájának sejtetett mozzanatát, ti. azt, hogy ez a metafizika nemcsak végkicsengésében, hanem már kiindulópontjában is az istenségre irányuló gondolkodás, az arisztotelészi "theologiké" (a metafizika neve Arisztotelésznél) értelmében.
Azt, hogy ez a mozzanat egyébként mennyire nem szükségszerű és távolról sem közhelyszerű, a Jaspers-kortárs N. Hartmann filozófiája példázza, aki egész élete folyamán hasonló kérdésekkel küzdött, de megállapításai mégis más irányba mutatnak. A transzcendentális ideális létezés szerinte nem lényegesebb és nem relevánsabb a megismerhetőnél, ellenkezőleg, hiányzik a teljes lét mélysége, lebeg a létben, lényeg nélkül csak "feleléttel" bír. Nem véletlen, hogy ezen az úton Hartmann nem juthatott el a teológia gondolatáig.19
Jaspersnál viszont a transzcendencia nemcsak egyszerű forrás, hanem maga az istenség. Ezt az ugrást, mint láttuk, csak a diszkurzivitás "felfüggesztése" mellett vallott filozófiai hit tette lehetővé. Jaspers későbbi műveiben, a Filozófiai logikában (ennek csak az első kötete, Az igazságról című jelent meg nyomtatásban), a Bevezetés a filozófiába címűben és a Filozófiai hitben az abszolútum, a transzcendencia, az átfogó (tartalom) és Isten szinonimákká válnak.
"A transzcendencia az a lét, amely sohasem válik világgá, de mintegy a világban való léten keresztül szól. Transzcendencia csak akkor van, ha a világ nem önmagától áll fenn, ha nem önmagára alapozott, hanem önmagán túlra mutat. (Jaspers: Der philosopische Glaube, München, 1963. 17. old.)20
A metafizikai tárgyiság tehát abban a pillanatban jön létre, amikor a transzcendencia megszólal a világbanléten keresztül.
Ennek a tárgyiságnak a sajátos jellege többféleképpen fogalmazódik meg. Noha ez a tárgyiság valójában olyan nyelvfunkcióval bír, amely érthetővé teszi a transzcendenciát21, nem mondhatjuk róla, hogy a mindenkori egzisztencia általános nyelve lenne. Ennek a nyelvnek nincs interszubjektív jellege, csődöt mond az emberek közötti közlésben. (Ebben a kontextusban nem éppen ellentmondásmentes, hogy Jaspers a nyelv fogalmat emlegeti a metafizikai tartalmakra eleve paralizált emberközi kommunikáció konstatálása mellett.) A metafizikai tárgyiság föltétlenül történeti és individuális-egyszeri. Az a nyelv, amely által a transzcendencia megszólal az egyén történetének egy pillanatában, más egyének számára örökre hozzáférhetetlen marad.
A metafizikai tárgyiság másik fontos jellegzetessége az, hogy a tapasztalati valóság, az empíria, a testiségében mégiscsak legjelenlevőbb valóság határán mutatkozik meg - feltétlen valóságként.22
A feltétlen valóság, amely áttöri a tapasztalati valóság korlátait, valójában lehetőség nélküli valóság. Feltétlen, mert rajta túl már semmi sincs. A tapasztalati valóság a lehetőség módozatának világa, és habár "nem mutat fel végcélként semmilyen tárgyat", és "nem nyújt semmiféle útitervet", mégis azt a tartalmi teret jelenti, amelyben a mindenkori lehetőség az egyénre apellál: valósítsa meg őt.23 A tapasztalati valóság nem teljes. Hiánya a lehetőség és a valóság örökös szétszakadtsága.
A tapasztalati valóság körülményeitől eltérően a feltétlen valóság visszavezethetetlen a lehetőségre. Mindenhol, ahol az egyén a saját lehetőségére visszavezethetetlen valóságra lel, valójában a transzcendenciával érintkezik - mondja Jaspers.24
A metafizikai tárgyiságot, mindamellett hogy individuális-egyszeri és hogy a tapasztalati valóság határán tárul fel, az is kísérti, hogy a tárgyiság mindenféle formájában eltűnik.25
A transzcendencia kisiklik a szimbólumokban való gondolkodás hatótávolságából, mivel (noha a szimbólumokban a transzcendencia artikulációt nyer) nem jön létre a szimbólum és a transzcendencia egysége. A szimbólum ezáltal soha nem kaphat kötelező jelentést. A lét elsüllyed a szimbólum tapasztalati létrétegeiben - mondhatnánk némi ontológikus szakzsargonnal.
A transzcendencia a logikus - diszkurzív gondolkodásban is elvész. Jaspers észrevételei szerint vagy logikai körbe, vagy tautológiába, vagy pedig ellentmondásba tereli a diszkurzív gondolkodást.
A transzcendenciának a létkaraktere is megfoghatatlan. Mivel a tapasztalati valóság határain nyilatkozik meg, a tapasztalati valóságban mozgó gondolat nem juthat el a transzcendencia valóságáig, sőt a tapasztalati valóságból nézve valótlanként jelenik meg a tapasztalati - valós szemszögéből. A tapasztalati - valós fogalmát áttörve, "transzcendentálva" viszont feltétlenül valósként nyilvánítja ki önmagát. Ez a konstelláció odáig vezet, hogy a transzcendencia végképp elérhetetlen a metafizikai tárgyiasítás számára, és így a metafizikai gondolkodásban a lét és nemlét között lebeg.
A metafizikai tárgyiság történetisége és egyedisége mögött az egzisztencia számára való jelentése húzódik meg. A legfontosabb dolog vele kapcsolatban mindenekfelett az, hogy az egzisztencia teljesen rá van utalva. Jaspers meggyőződése, hogy az ember a puszta jelenvalólétének esetlegességéből az egzisztenciába - mint Heidegger mondaná: saját maga tulajdonképpeniségébe26 - való ugrást csak a transzcendencia felé nyilvánított viszonyában teheti meg. Az emberi lét értelme nem más, mint önmaga megvalósítása a szabadság bizonyosságában. Ezért mondhatjuk, hogy Jaspers metafizikája gyakorlati cselekvés, és nem olyan dolgokon való elmélkedés, amelyeknek az emberi élet szempontjából nincs semmi jelentősége. Jaspers metafizikájának lényege szerint az etika az önmagunk iránti kötelesség hitének vallása. A jaspersi metafizika így egyszerre lesz elmélkedés és cselekvés, az egyén kereső törekvése a források felé, létének értelme és az egzisztencia megvalósításának irányában.
Ebben rejlik a jaspersi metafizika erkölcsi hozadéka. Nem tisztán öncélú "theoria", de nem is kinyilatkoztatott erkölcs, hanem az emberhez való apellálás. A keresés Jaspersnál az önmagát egzisztenciaként megvalósító jelenvalólét erkölcsi parancsa.
Tehát nemcsak, hogy a metafizika horizontja túl van az interszubjektivitás lehetőségén (azaz a metafizikai megismerés nem kommunikálható), hanem még az egyén számára sem megragadható föl-fölsejlő valóság. Ez a horizont az elkötelezettség szempontjából térképezhető fel. (Az elkötelezettség Jaspers filozófiáján végighúzódó motivációjára R. Wisser, a jaspersi filozófiával foglalkozó gondolkodó mutatott rá). A metafizika - úgy is fogalmazhatnánk - az egyén izolált útja, amelyen egyedül kell haladnia. Talán ez Jaspers metafizikájának leghűbb olvasata, noha bizonyos szempontból ellentmond ennek az emberek közti kommunikáció - a szó legnemesebb értelmében -rajongva megírt apológiája Jaspers egy másik szövegében. Amit Jaspers metafizikaként felénk nyújt, az a metafizikai kérdezés és keresés útjainak-módjainak leírása. A meg-nem-elégedettség megtapasztalásából születő metafizikai erkölcs mozzanata a - talán útravalónak szánt - metafizikai módszertanba vezet el. A végcél (maga a metafizika) Jaspersnél megvalósítatlan marad.
Úgy tűnik, hogy habár a transzcendencia fölfoghatatlannak, transzintelligíbilisnek mutatkozik, nem egyértelműen transzobjektív is. Nem-elgondolható, de megjelenik a lehetséges egzisztencia számára. Ez a körülmény igen specifikus helyzetbe kényszeríti a metafizikát.
Láttuk, a metafizika nem képezhet pozitív tudást. Még a transzcendencia létezéséről vallott egyetlen egy hittétele is problematikus, mert a transzcendencia a létezésen túlra mutat.
A metafizikának nincs tárgya, hiszen az a valami, amiről tanúbizonyságot kellene tennie, szüntelenül eltűnik a lét sodrásában, egyszerűen: nem-eltárgyiasítható. Az egyszer megélt valóság már a megélés pillanatában is mint egyfajta rejtőzködő isten (deus absconditus) elveszíti kontúrjait és kitapinthatatlanná válik a világorientáció örvényeiben.
A dilemma az, hogy miképp képes a filozófia önmagát "első filozófiaként" létrehozni, ha nem nevezheti meg a tárgyát, de még ha pontosan körülírhatná is, nem mondhatna róla semmit. Itt éleződik ki a gondolkodás számára nehezen áthidalható paradoxális helyzet. Egyrészt a metafizikai filozofálás szükségszerű, mert nélküle az ember nem valósíthatja meg az ugrást a puszta jelenlétből az egzisztenciába, másrészt viszont lehetetlenné válik, hacsak nem vállalja az egyféle üres misztikába vezető utat, ami az artikulációtól, annak méltóságától fosztaná meg.
Jaspers nem mond le a metafizikáról, de úgy dönt, hogy lemond a tartalomról.
A metafizika Jaspers számára az önmaga tárgya utáni szakadatlan törekvés gondolati-egzisztenciális kalandja. Egzisztenciális kaland ez azért is, mert éppen az egzisztencia megvalósítása függ tőle. Ez a kaland, ez a törekvés az egyetlen, ami szükségszerű a metafizikában. Szinte magától adódik, hogy a metafizika alakot csak úgy ölthet, ha magáról a keresésről szól. Innen ered a metafizikának mint önmaga módszertanának jaspersi eszméje.
Ez a módszertan nem módszertan a szó szigorú, a filozófiai tradícióban megszokott értelmében. Jaspers ugyan nem beszél módszertanról, de a transzcendencia keresésének formáiban a módszer szót használja. A filozofálás mikéntjének, lehetséges útjainak a leírása és a filozófiai módszertan két különböző dolog. A kortárs filozófia legjelentősebb metodológusaival, W. Dilthey-jel, E. Husserllal és C. Lévi-Strauss-szal ellentétben Jaspers sehol nem beszél arról - és, tegyük hozzá, a saját pozíciójából nem is beszélhet - hogy az általa leírt módszerek bármikor is alapot nyújthatnának a filozófiai megismerés kiépítéséhez. Jaspers nem számíthat követőkre abban az értelemben, mint Dilthey, Husserl, Lévi-Strauss, azaz olyan leendő gondolkodókra, akik folytatnák az általuk elkezdett utat. Jaspers követője örök kezdő marad, mint maga Jaspers is. A források után kutathat ugyan, de mindig hic et nunc (itt és most) él, nem mutathat fel semmi megfoghatót maga mögött. Nem épít, nem halmoz, nem gyűjt, nem érkezik, nem jut közelebb, nem mondhatja, hogy tovább jutott volna a kezdettől, a bizonytalantól való félelem megélésétől, mivel meg sem tudta haladni azt. Jaspers következetesen végigmondja az elmondhatót azokon az utakon haladva, amelyekről beszél. E mögött nem létezik semmilyen (kommunikálható) argumentáció, Jaspers számára a diszkurzus lehetősége itt véget ér. Ezt az utat nem lehet folytatni sem Jaspersnak, sem másnak, csak újra és újra elkezdeni.
Amikor Jaspers figyelmét a "módszerekre" összpontosítja, egyből elveti a tradíció metafizikáinak leggyakoribb módjait.27 A prófétikus kinyilatkoztatás számára nem metafizika, mert a prófétai szó kimondásának történeti pillanatában elveszíti érvényét. Habár a kimondott-leírt szóban megjelenhet a transzcendencia az egyén számára, a prófétizmus mindig egy olyan tárgyi nyelv rabja, amely nem tehet szert általános érvényességre. A filozófiára jellemzőbb kutatói magatartás szintén nem elfogadható Jaspers számára, mert a metafizika "eltárgyiasíthatatlan tárgyáról" nem lehet érvényes megállapításokra jutni.
Jaspers háromféle módszert, gondolati utat említ, amelyek távolról sem egyforma fontosságúak számára, de közös bennük az, hogy a gondolat járható és igaz útját reprezentálják.
Míg a formális transzcendálás tisztán logikai módszere járható ugyan, de a metafizikai megismerés szempontjából teljesen meddő; a transzcendenciához való egzisztenciális viszonyulások tematizálása pedig csak a transzcendencia fellépésének a következményéig jut el; addig a mindenkori lét rejtjeles írásként való értelmezése a transzcendencia megtapasztalásához vezető legtöbbet ígérő út, mert közvetlenül a transzcendenciára irányul. A rejtjeles írásban (Chiffreschrift) a transzcendencia jelenvalóvá válik.
A formális transzcendálást Jaspers meddőnek nevezi, mert semmivel sem visz közelebb a transzcendencia megtapasztalásához. Nélkülözhetetlensége abból ered, hogy hatalmas szerepe van a transzcendenciáról való tudat kialakításában. Úgy is mondhatnánk: a jaspersi értelemben vett spekulatív gondolkodás számára a formális transzcendálás készíti elő a talajt. Emellett lerombol minden ontológiai típusú gondolati attitűdöt.
A formális transzcendálás egyszerű lényege a lét mindennemű kategoriális meghatározottságának logikai tagadása.
A különböző filozófiák kategoriális rendszerei a létezőket létmódjaik alapján osztják fel. Tehát annak a kijelentésnek, hogy valami "van", különböző jelentései vannak. Nem minden létező "van" ugyanabban. az értelemben. A kategóriákban való gondolkodás - a lét ontológiai fölfogásának kísérlete - a lét megértése helyett a lét szétziláltságát eredményezi.27
A létet egyetlen kategória sem találja el. A szétzilált lét kategoriális meghatározottságaiból a gondolati kudarc, meghiúsulás útja vezet el a transzcendencia egy-létéig - írja Jaspers. A transzcendenciára illik a létező-fölötti és a nemlétező meghatározása. A transzcendencia létező-fölötti, hiszen vele szemben adekvát a létező bármely kategoriális meghatározottsága, de nemlétező is, mert egyetlen kategória sem képes őt kifejezni.
A lét megértésének a létről való negatív állítások útján történő kísérlete, melynek során a létet úgy kívánjuk megragadni, hogy megpróbáljuk megérteni "mi nem" a lét, nem a jaspersi filozófia novuma. Az ún. negatív teológia módszere teljesen egybeesik Jaspers elképzeléseivel.
A negatív teológia eszméje Plótinosznál jelenik meg először, de talán helyesebb, ha Plótinosz újplatonizmusát az Eckhart mesternél és később Nicolaus Cusanusnál kiteljesedő negatív teológia inspirálójának nevezzük.
Eckhartot Jaspers kevésszer említi, noha gondolkodásuk a legalapvetőbb képzetekben egyezik meg. Eckhart számára a transzcendencia személytelen istenség. Számára fogalmilag éppoly megragadhatatlan, mint Jaspers gondolkodásában. Eckhart is hangsúlyozottan negatív úton kísérli megközelíteni a transzcendencia mivoltát. Ismeretlen abszolútumnak, Semminek, ősalapnak, szakadéknak nevezi. "Számára nem léteznek nevek, pozitív meghatározások, noha vastag könyveket írtak már róla."28 Eckhart mester is elveti azt a gondolatot, hogy a transzcendencia a létező léte volna. Ezért beszél róla úgy, mint létezőfelettiről. A Quasi stella matutina című prédikációjában ezt írja: "Ha azt mondtam, hogy Isten nem lét, hanem lét fölötti, nem tagadtam meg tőle a létet, hanem felemeltem hozzá. Ha a rezet veszem az aranyban, akkor ott a réz, de magasabb módon, mint önmagában."29
Nicolaus Cusanusnál ia fellelhetjük a negatív teológia eszméjét a tudós tudatlanság (docta ignorantia) formájában. A transzcendenciáról nem tudunk és nem is tudhatunk semmit. A transzcendencia megragadhatatlan (ihnattingibilis). A megismerés egy végeláthatatlan folyamat, melynek során a csak részben adekvát fogalmakon keresztül kíséreljük meg megismerni a lét újabb és újabb oldalait.30
Jaspers feleleveníti a negatív teológia skolasztikus hagyományát, a formális transzcendentálás eszméje voltaképpen a negatív teológia új megfogalmazása. Számára azonban a transzcendencia keresése nem merül ki a negatív állítások halmozásában. A jaspersi "negatív metafizika" eszméje sajátos propedeutika a transzcendenciáról való spekulációba. (Jaspers spekuláció-fogalma lényegesen eltér a klasszikus német filozófia és elsősorban Hegel felfogásától.) A negatív metafizika egyértelműen bebizonyítja a diszkurzív gondolkodás meghiúsulását és lehetetlenné válását a metafizika gondolkodási horizontján, de ugyanakkor a világorientáció talaján való mozgás föltételességének felmutatásával feltárja a metafizikába vezető utat. Talán így lehetne a legpregnánsabban megfogalmazni a formális transzcendentálásnak a jaspersi filozófiában betöltött szerepét.
A formális transzcendentálás az elképzelhetőtől az el-nem-képzelhető felé mutat. Lerombolja az átgondoltat és a elgondolni-nem-tudásba torkollik.31 De ez a tény nem szabad, hogy valamiféle meddő értelmetlenség érzését idézze elő és nem szabad, hogy gondolkodásról való lemondáshoz vezessen.
A formális transzcendentálás célja távolról sem a létről szóló tagadó állítások megfogalmazása, és nem is a "negatív tudás" artikulálása. Annak, hogy minden kategória inadekvátnak nyilvánul, semmisnek mutatkozik, és hogy mindenféle predikátum lehetetlenné válik a léttel szemben, önmagában nincs semmi értelme, hiszen a lét kategóriákkal történő artikulálásának folyamatában sem minőségként, sem mennyiségként, sem viszonyként, alapként, Egyként, sokként, de még létként és semmiként sem határozódik meg. A formális transzcendentálás valódi célja maga a transzcendálás, a gondolati dialektika. A transzcendálás nem szakadhat meg. Csak a gondolat szüntelen megtorpanása, az elgondolni-nem-tudásban való meghiúsulása alakíthatja ki a lét filozófiai tudatát.
A diszkurzivitás dialektikus mozgása a források körül többféle mozzanatban fejeződik ki. Egyrészt minden kategória, amellyel megpróbáljuk "eltalálni" a transzcendenciát, szükségszerűen hasznavehetetlenné és elgondolhatatlanná válik. Másrészt a transzcendenciáról való gondolat a diszkurzivitás horizontján vagy ellentmondásként (Eckhart klasszikus tétele: "A semmi a lét") vagy tautológiaként ("az igaz az igaz") artikulálódik. A kategóriák elveszítik jelentésüket, de a lét önmagával való azonossága változatlan marad. Azáltal, hogy a kategóriák használhatatlanná, elgondolhatatlanná válnak és hogy csak ellentmondásokat és tautológiákat hoznak létre, értelmetlenek lesznek. De éppen ezek a már érthetetlen kategóriák képesek a létről való tudat kialakítására.
A formális transzcendálás lényege a gondolat kudarcot vallása az elképzelhetetlennel szemben. Ez azonban nem a filozófia meghiúsulása: a transzcendálás folyamán szertefoszlik a transzcendencia "mi"-je, míg a gondolkodásban megszilárdul a transzcendencia "igen"-je.32 A transzcendencia "egyáltalán rejtett marad", de a meglétében való bizonyosság megszilárdul. A gondolat kudarca a transzcendencia valóságának bizonyosságához vezet.
A formális transzcendálás a transzcendencia "mi"-jének felfogásában kudarcot vallott, a transzcendencia "igen"-jét viszont tudatosította. Ez az "igen" ellenben már a formális transzcendálás kezdetén adott volt, és nem egy problematikus "igen"-ként volt adott, hanem a metafizikai hitből fakadó föltétlen bizonyosságként. Így a formális transzcendentálás nem nyújthat a metafizika számára attól többet, hogy elsősorban a diszkurzivitás, mint megismerő szerv határait jelöli ki, úgy is mondhatnám: a metafizika nevében "nem"-et mond a diszkurzív megismerésre. Ez az a mozzanat, ahol a jaspersi metafizika végleg szakít a - Habermas szavaival élve - "konkurrenciaképes megismerés" követelményével és ezen áldozat árán kísérli meg (a hit föltétlenségének beiktatásával) megőrizni a totalitáshoz való viszonyt, azaz az emberi lét eredendő szabadságát. A negatív metafizika a transzcendencia közvetlen, kissé naiv kikérdezése. A tény, hogy a transzcendenciáról való közvetlen tudat nem lehetséges, nem jelenti azt, hogy semmiféle tudatot ne lehetne kialakítani róla. Jaspers a metafizika másik lehetséges módját az egzisztencia önreflexiójának kikérdezéseként képzelte el, abból a feltevésből indulva ki, hogy mivel a transzcendencia képezi az egzisztencia forrását, kell, hogy valami nyoma legyen az egzisztencia legalapvetőbb mozzanataiban. Ha az egzisztencia az embernek a saját transzcendenciájához való viszonyát jelenti, akkor ezt a viszonyt kell körüljárni.
A transzcendenciához való egzisztenciális viszonyulás tematizálása nem a transzcendencia elgondolásához visz közelebb, hanem azokhoz a mikéntekhez vezet el, amelyekben a transzcendencia az egzisztencia számára föllép. Természetesen Jaspers itt nem a transzcendencia közvetlen kinyilatkozására gondol, hanem azokra a dichotómiákra, amelyek közvetítésével az emberi jelenvalólét számára megnyilvánul.
Az emberi jelenvalólét reflexiója saját egzisztenciájának forrásaira lehetetlennek bizonyult, és a közvetlen reflexió meghiúsulásához vezetett. Ám az ember saját, a transzcendencia felé nyilvánított viszonyára való (ön)reflexiója új távlatokat nyit a metafizikai spekuláció számára.
A lét iránti egzisztenciális viszonyulás eltárgyiasításában maga a transzcendencia továbbra is eltárgyiasíthatatlan marad az egzisztenciális viszony antitetikus természete miatt.
Az emberi egzisztencia valósága a transzcendencia felé kinyilvánított viszonyban, illetve ezen viszony alternatíváiban születik meg. Az ember története ezen viszonyulás fölbukkanásának és elhagyásának sorozata.33 Az emberi egzisztenciális valóság lényegének kutatása során az egzisztencia ellentmondásosnak, többértelműnek mutatkozik, ez a körülmény meghiúsítja azt a törekvést, hogy az emberi egzisztenciát és annak forrását egészként tudjuk elképzelni.
A transzcendenciához való egzisztenciális viszonyulás tematizálása Jaspersnél egyfajta sajátos fenomenológiaként, az emberi lény antitetikájának deszkripciójaként valósul meg. Ebben a "lényegszemléletben" az emberi létező egésze hozzáférhetetlen és csak töredékesen megvilágítható marad.
Az emberi lét lényege az őt képező antagonisztikus elvek szakadatlan egymásnak feszülése. Az antitetika egyik vagy másik mozzanatának önállósulása az emberi élet lényegének eltűnéséhez vezetne.
Az emberi egzisztencia eredendően antitetikus struktúrájának feltárásában Jaspers szemmel láthatóan a filozófiai hagyományra, ezen belül is Kierkegaard írásaira támaszkodik. Kierkegaard a legismertebb azon gondolkodók közül, akik rávilágítottak az embernek a saját létéhez fűződő viszonyának ellentmondásos jellegére. Azok az antinómiák, ellentmondások, amelyekről Jaspers minuciózusan beszél, lényegükben már Kierkegaardnál is felbukkantak. Például a dac és odaadás, mint a transzcendenciához való viszonyulás egyik alapvető ellentét-mozzanata, Kierkegaard Halálos betegség című írásának alapmotívuma. A dac Kierkegaardnál a férfiasság kétségbeesését jelenti, aminek a lényege az ember kétségbeesése amiatt, hogy önmaga akar lenni, de közvetítés nélkül, önmaga erejéből. Említhetnénk a nappal törvénye és az éjszaka iránti szenvedély antitetikáját is, amely vitathatatlanul illúziókat ébreszt a kierkegaardi esztétikai és etikai egzisztenciális mozzanatok antagonizmusára (a vagy-vagyban), stb. Az antinomiák teológiai felhangja egyformán erőteljes mind Kierkegaardnál, mind Jaspersnál.34
Az emberi egzisztencia antitetikájának jaspersi fenomenológiája (Jaspers egyébként négy, a transzcendencia felé nyilvánított ellentétes viszonyt említ, az egzisztencia önellentmondásának gyökereit ezekben látja) távolról sem öncélú deskripció, és nem is az antropológia alapvetésének szándékát fejezi ki, hanem a metafizika megvilágításának egyik módját jelenti. Az egzisztencia eredendő feszültségének átgondolása ha nem is a transzcendenciát, de a hozzá fűződő intenzív viszonyt állítja fókuszba.
Ami a metafizika primér kérdését illeti, az továbbra is megfogalmazhatatlan és föltehetetlen marad. A transzcendencia megismerése zátonyra fut az emberi lét egymásnak ellentmondó alapjainál, de viszont megnyílt az a fennsík, ahonnan a transzcendencia megmutatkozásának mikéntje szabadon szemlélhető.
De halld a fuvalmat,
a szakadatlan hírt, mit a
csönd szava szól.
(R.M.Rilke:Az első duinói el. -Nemes Nagy Ágnes)
A formális transzcendálás végső soron meddőnek, az egzisztenciális viszonyulások pedig céltévesztettnek bizonyultak. A formális transzcendentálásnak fogalmakkal volt dolga, a másik módszernek pedig az egzisztenciával.
A harmadik módszer mozgástere a teljes valóság. Ez a teljes valóság számunkra, merő jelenvalólétek számára a világorientáció végességében kitapintható, a világorientáció önmagát teljesnek feltüntető prizmatörésében meglátható. Ezeken a vidékeken csak a végesség bizonyos, de ez a bizonyosság is véges, nem föltétlen, és hiányérzetet szül. A puszta jelenvalólétből az egzisztenciába vezető jaspersi ugrás eleve lehetetlen a világorientáció hatótávolságaiban, mert az ugrást csak a transzcendencia megszólalása iniciálhatja. A transzcendencia viszont a világorientáció kvázi-teljességében egyszerűen "nincs". A világorientációt kell ezért transzcendálni.
A mindenkori valóságnak a világorientáció talaján fölfogott mibenlétét kell meghaladni. Valójában ez a metafizika egyetlen útja. Ez "maga az út." De ugyanakkor ez az út végképp elvágja a metafizikát az interszubjektivitás lehetőségétől. A formális transzcendálás folyamatai általános érvényűnek és szükségesnek mutatkoztak; az egzisztenciális antitetika feltárása minden ember egzisztenciájára vonatokozott. De egyikük sem vitt közelebb magához a transzcendenciához.
A mindenkori valóság metafizikai áttörése a rejtjelírás olvasásaként lehetséges. A metafizika képes megvalósulni: a rejtjelben (chiffre) a transzcendencia immanenssé válik. De ugyanezen mozzanatban a metafizika lehetetlenné is válik: végképp lehetetlenné valik a megnyíló tartalom kommunikálhatósága. A filozofálás szigorúan az egyszeri individuum egyszeri aktusává lesz. A metafizikáról szőtt hagyományos álmok szétfoszlanak, meghiúsulnak.
Ezen a ponton térjünk vissza Jaspers szövegéhez! A filozófiai spekuláció Jaspers számára a transzcendenciának a rejtjelben való átgondolása. A sifra a metafizika tárgya, de a sifra nem transzcendencia, hanem a transzcendencia nyelve, az a mód, ahogyan a transzcendencia fennállóként fordul a lehetséges egzisztenciához, írja Jaspers.35 A rejtjel léte a transzcendencia jelenvalóságához vezet36, de a transzcendencia nem válik tárggyá. A gondolat tárgya a rejtjel.
A rejtjel nem maga a transzcendencia, a transzcendencia föllépése a rejtjelben esetleges és egyszeri. Az, hogy a világorientáció mely dolga válik rejtjellé, amelyen át az egyén számára fölcsillan a meghaladó, teljesen kiszámíthatatlan és előreláthatatlan. A rejtjel csak annak számára hordoz jelentést, akinek megnyilatkozik transzcendenciájában.
A világorientációban minden létező az, ami. Önmagával azonos. Nem utal önmagán kívül semmiféle valóságra. A világ dolgainak ez a fajta fölfogása pusztán értelemszerű. A filozófiai spekuláció számára viszont a valóság minden objektuma (a természetet, a történelmet, az általános tudatot, az embert és a művészetet említi itt Jaspers elsősorban) mást jelent, mint ami önmagában. Bennük, puszta ígylétükön keresztül válik immanenssé a transzcendencia. A világorientáción belüli tárgy rejtjelként közvetít az ember és transzcendenciája között.
A rejtjelolvasó spekulatív gondolkodás lényegesen különbözik minden más gondolkodástól, mert a spekulatív gondolat örvényében a gondolkodás átadja magát annak a mozgásnak, amely elenged maga mellett minden tárgyat, mielőtt az megszilárdulna. A spekulatív gondolat tárgya - a rejtjel - efemer jellegű. Habár a transzcendencia immanenssé alakul általa, ez az immanencia rögtön meg is szűnik.
Ha a spekuláció elsődleges kudarca a nem-kommunikálhatóság, a második kudarc-mozzanat pedig a tárgyiság tiszavirág-élete, akkor a harmadik megnevezhető alapvető meghiúsulása a spekulációnak az a körülmény, hogy a rejtjel fragmentáris. Egyetlen sifra sem találja el a létet valósként és teljesként. A rejtjelben csak töredékesen artikulálódik a transzcendencia. Mivel a spekuláció mindig csak egy rejtjelre irányul, a gondolat számára a lét egyik alakja sem válhat transzcendenciává.
A filozófia mint a rejtjelírás olvasásának aktusa paradoxális jelleggel bír. A rejtjelből kiolvasott tartalom csak annak az egyénnek jelenthet valamit, aki kiolvasta. A megfejtett tartalmat nem közölheti. Jaspers itt a kommunikációnak nem ad esélyt, noha a Filozófia című könyv második részében még az igazság csak a kommunikáció folyamán születhetett meg. ("Az igazság abban a pillanatban születik meg, amikor két emberi lény közösen elkezdi keresni őt "-írja egy helyen.) A metafizikai spekuláció markában mintha elveszne Jaspers filozófiájának legnemesebb mozzanata. (Egyébként ez az a mozzanat, amiért sokan Jaspersot az - elsősorban keresztény ihletésű - dialógusfilozófiák előfutárának tartják.)
A filozófia nyelve, a metafizikai rendszer vagy a spekulatív beszéd a rejtjelből kiolvasott tartalom "átgondoló megértéséből" születik meg. A művészet vagy a költészet eredete is hasonló. A metafizikai tanítás kudarca, akárcsak a műalkotásoké, abban rejlik, hogy az individuális meggyőződés béklyóiban maradnak és mások számára önmaguk is csak mint "rejtjelek" hozzáférhetők. Ezt a sajátos konstellációt láthattuk Jaspersnak a filozófiai hagyományhoz való viszonyában is: a filozófiai rendszerek akkor kezdenek "hatni", ha lemondunk az önmagukkal való identitásukról és rejtjelek betűzéseként kíséreljük meg őket elsajátítani. A filozófia Jaspers számára megszűnik a gondolkodás általános orgánuma lenni, számára a filozófia az egyén filozófiája, amely állandó mozgásában és bizonytalanságában inkább "filozofálás" (Jaspers tudatosan és távolról sem pejoratívan használja ezt a kifejezést.) A megismerés az egyénben önmagába fordul, a kommunikáció számara artikulálhatatlan marad. Ha konzekvensen végiggondoljuk azt, amit Jaspers ebben a művében állít, akkor azt sejtjük, hogy a metafizika kommunikálása csak úgy lehetséges, ha a másik ember szavait nem önmagukban, hanem rejtjelekként fogadjuk.
Minden filozofáló egyén magányos utat jár be. Megismeréseiről képtelen közlést adni, közlései legfeljebb rejtjelek lehetnek egy másik egyén számára. Ezt az utat írja le Jaspers, meghallgatójára apellál, hogy vágjon neki ennek az útnak. Ebben a kontextusban Jaspers metafizikája nemcsak befejezetlen, hanem el-nem-kezdett is.
S minket, kik a fölszálló örömöt31
várjuk, elfog a meghatódás,
mely szinte mar hasít,
hogyha lehull, ami boldog.
(Rilke: Tizedik duinoi e.
- Tellér Gyula ford.)
Amikor Jaspers metafizikájának lényegét a "meghiúsulás metafizikája" szóösszetétellel kíséreltem meg megragadni, számítottam ennek a kifejezésnek a többrétegű jelentésére.
A "meghiúsulás metafizikája" kifejezés első pillantásra nyilván valamilyen "meghiúsult metafizikára" utal, olyan metafizikára, amely saját törekvésének kudarcába fullad és ezáltal megkérdőjelezi egyáltalán a metafizika lehetségességét.
Ez a körülmény bizonyos összefüggésben érvényes Jaspers metafizikájára. Jaspers a metafizika értelmének filozófiai hitéből kiindulva konzekvensen egy olyan gondolati horizontra jut, amelyen a spekulatív gondolat tárgy nélkül marad, az efemer kvázi-tárgyiság a rejtjelek szövegébe írva érvényességet csak a filozofáló egyén számára kaphat, de az ilyen módon megtapasztalt bizonyosság is csak töredékesen találja el a létet. A metafizikai tapasztalat lehetséges, de a metafizika, mint tudás, nem az. Metafizikai tudás hiányában viszont az emberi jelenvalólét megkísérelheti ugyan az ugrást, amely önmaga egzisztenciájába vezet, de egzisztenciáját megvalósítani nem tudja.
Úgy érzem, nem öncélú, ha utalok Roman Ingarden néhány gondolatára, amelyek - számomra úgy tűnik - élesebben világítják meg azt a szituációt, amely Jaspers egzisztenciális keresését meghatározza. Ingarden, aki sokkal szigorúbb módszertan, a husserli fenomenológia követője volt, egyik művében ezt írja: Csak időnként élünk; lehetséges, hogy egész életünk folyamán két-három pillanat érdemli meg hogy életnek tartsuk. Ezek a metafizikai pillanatok.37
Véleményem szerint Jaspersnél a metafizika "metafizikai pillanatokként" valósul meg. Nevezzük ezt "első filozófiának" (próta philosophia), legmagasabb rendű tudásnak, vagy egyszerű kudarcnak, amit a filozófia szükségszerűen elszenved, döntse el ki-ki maga. De hogy milyen is a természete ennek a meghiúsulásnak - és egyáltalán: mindenféle egzisztenciális meghiúsulásnak -, azt közelebbről kell megvizsgálni. Csak a meghiúsulás természetének tudatában érthetjük meg igazán az ingardeni "metafizikai pillanat" fogalmát.
A "meghiúsulás metafizikája" kifejezés a meghiúsulás egzisztenciális megélésének metafizikai értelmezését is jelenti. A metafizika fennsíkján a meghiúsulás (Scheitern) mást jelent, mint a világorientáció talaján. A faktikus, tényszerű meghiúsulás egyszerűen valaminek a lehetetlenné válását jelenti. Ezzel szemben az igaz meghiúsulás élménye feltárja előttünk a lét forrásait. Az igaz meghiúsulás nem merő tudomásulvétel, hanem az emberi lét eredendő tapasztalata. Jaspers hisz a meghiúsulásban, az emberi lét legfőbb lehetőségét látja benne.
A faktikus meghiúsulás, a meghiúsulás megszokott - mindennapi - fogalma, arra utal, hogy semmi sem valósul meg és semmi sem marad meg igazán. A jelenvalólét (az ember), a megismerés és a cselekvés mind-mind kudarcra van ítélve, a kudarc faktikus értelmében. A kudarc, a meghiúsulás immanens igazsága azonban nem ezt jelenti. Az elszenvedett vereség még nem igaz meghiúsulás. Az igaz meghiúsulás szembenézés az elszenvedett vereséggel, a faktikus meghiúsulással. Szembenézés és felvállalása annak, ami a meghiúsulásban történik. A szembenézés és felvállalás aktusában megörökítődik az, ami elveszett. "A látszólagos tűrés közepette megtapasztalom, hogy nem veszett el az a pillanat, amely kitöltött jelenvalóság volt." -írja Jaspers.39 Az igaz meghiúsulás örökkévalóvá tesz. A felvállalás teszi igazzá a meghiúsulást, de a meghiúsulás akarása semmiképp. A kudarc sztoikus várása nem nyílik meg a kudarc számára, a várt, az akart kudarc nem igazi kudarc.
Az igaz meghiúsulás Jaspers számára a transzcendencia leglényegesebb rejtjele. "A meghiúsulás a mindenkori rejtjel-lét átfogó alapja. A rejtjeleknek a lét valóságaként való szemlélése a meghiúsulás megtapasztalásában válik lehetségessé. A kudarc az emberi egzisztencia lényege, mert az ember a teljességre és a föltétlenre irányul, s miközben megvalósítja magát, mert föltétlen döntést hoz, éppen le kell mondani a teljességről, hiszen választásai mindig csak valamilyen részletet valósítanak meg." -írja Nyíri Tamás Jaspersről.
Jaspers metafizikája a meg-nem-elégedettség és a meghiúsulás egzisztenciális tapasztalatai között pulzáló keresésről szól. A felvállalt, de nem akart kudarcban pillantja meg az ember a transzcendenciáját. A meghiúsulás metafizikája a kereső embernek a meghiúsulás megélésében születő saját bizonyossága.
Jaspers apellálásnak szánta a metafizikáját. Nem volt szándékában filozófiai tudást nyújtani. Ezt tudomásul véve igen nehéz lenne kritikailag viszonyulni ehhez a metafizikához. Az argumentációval szemben tanúsított közöny olyan jellemzőkben csapódik le, mint például a filozófiai terminológia néhol teljesen igénytelen használata. Jaspers például úgy beszél az ismeretelmélet alapvető fogalmairól, egy mondatban halmozva az érzéki megismerés, az élmény, a megismerés, a gondolkodás, a beleélés és a metafizikai tapasztalat szavakat, mintha azok egyértelmű és közismert fogalmak volnának.42
A másik körülmény, amely lehetetlenné teszi a Jaspershez való kritikai viszonyulást, az a gondolkodásában fellépő irracionalista, már-már misztikus vonulat, amely csak a metafizikai filozofálásban válik egyeduralkodóvá. Hans-Georg Gadamer ugyan amellett érvel, hogy Jaspersnél az ész elválaszthatatlan az egzisztenciától. Az irracionális megismerés nem vezet közvetlenül az egyén erkölcsi döntéseihez. A kettő között a racionális átvilágítás közvetít.43
Ellenben ha kizárólag a metafizikai megismerés és nem a teljes jaspersi gondolkodás területét vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy - a döntés szférájával ellentétben - a metafizikai megismerés folyamata teljesen az irracionalitásnak alárendelt. "A metafizikai megtapasztalás nem vethető alá semmilyen ellenőrzésnek" - írja egy helyen Jaspers.44
Jaspers metafizikája a meg-nem-elégedettség mozzanatából született. Ilyen módon a filozófia nem kaphat megfelelő alapvetést, és egyféle félig-orientált kereséssé válik. Jaspers filozófiájának számomra legértékesebb részei azok a lényeglátások, amelyekre saját keresése folyamán tett szert, és amelyek néha az emberi élet leglényegesebb kérdéseit világítják át. Ami viszont a metafizika útravalóként megfogalmazott gondolatmenetét illeti, úgy tűnik, olvasóját egyértelmű iránytű hiányában magára hagyja.