Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A költő mint utas

Baudelaire és Rimbaud önmetaforái

Hadat üzenve az irodalmi kommunikációs helyzetek egyszerűségének, a modernitás előjelei a szenvedélytelen és személytelen ábrázolási törekvésekben tárulkoznak fel. A versnek mint hieroglifának korai, XVIII. századi elméletei megalapozzák Baudelaire ún. absztrakt költészetét. A vallomáslíra, az alanyi költészet szerinte mindig szentimentalizmusról árulkodik, s ezt a romantikus alapállást a modern életérzés elutasítja. Baudelaire verseiben egy megalkotott én ("persona") beszél, s ezt az én-t a költő eltolja önmagától. A beszélő nem azonosítható vele, így egyetlen verse sem vezethető le életrajzi adatokból. Úgy is mondhatnánk: a valóságmozzanatok függetlenednek a biografikus értelemben vett szerzőtől.

A beszédhelyzet elszemélytelenítése, deperszonalizációja nélkül modern költészetről nem lehet szó. A mű világába emelve minden mozzanatnak metaforikussá, jelképessé kell válnia. A banális valóság reáliáit a szimbolista művész először szétszedi, deformálja, majd a fantázia érzékenységével kialakít belőlük egy új világot. Öntörvényű kozmoszában a Baudelaire-vers kristályosan tökéletes, s véletlenül sem szolgál realista törekvéseket. A műgonddal, szigorú formatudattal megalkotott vers és a megalkotott költői szubjektum kizárja az ihlet vájta spontán lehetőségeket.

Az olvasó jelképek sűrű erdejében jár, s ezek az érzéki jelek nem képesek néven nevezni, csak utalnak a titokzatos, bonyolult kapcsolatok mélyebb valóságára. A megérzékített benyomásban áttételesen jelenik meg a rejtett lényeg, ezért a vers értelmezésirányai a jelképfüggönnyel szembesülve a konkréttól az absztrakt felé mutatnak. A szimbolista költői nyelvezet sokértelmű, hieroglifikus szövevényt hoz létre, a burkolt beszéd a Kimondhatatlan érzéki kódjává lesz. Mindez együttvéve eredményezi az absztrakt költészet világának elvontságát.

Baudelaire Az albatrosz és Rimbaud Álom, télire című verse éppen ennek az elvonatkoztatási mechanizmusnak a vonalát engedi szemügyre venni. Mindkét költő egy központi szimbólum köré szervezi az igen eseményes anyagot: Baudelaire az albatrosz, Rimbaud a pók alakja köré. A költőt jelképező madár és a csókot helyettesítő féreg oly mérvű szimbolizációs folyamatot indít el, hogy a szöveg allegorikussá válik. A cselekménymozzanatok érezhetően egyre súlyosabbá lesznek, jelentéssel töltődnek föl, a szereplők bábszerűvé alakulnak.

A két vers - minden látszat ellenére - ugyanarról szól: a költő mibenlétéről, arról, hogy mi a költő. S különös módon egyforma választ ad: a művészt mindkét mű utasként határozza meg. A költő utas, aki valami felé utazik. Baudelaire esetében "sós örvények", szép dühű vihar, "kéklő lég", kalandok felé. Rimbaud-nál három síkon is utazik a vers szubjektuma: a valóságban (a vagon külön kis világában), álomban (a behunyt szem mögött) és utazik a szeretett lény testén a csók/pók nyomában.

A költő mindkét esetben a mámorító ismeretlen világ felé veti magát, ez az életközege. Az elvágyódás a transzcendens felé mutat, s elrugaszkodást jelent a hétköznapiságtól. A rejtelmes mögöttes szférákról csak jelképek hozhatnak hírt, tehát utazás ez az absztrakció felé.

A térbeli elmozdulás síkjai is kirajzolódnak mindkét költeményben. Baudelaire terét a lenn és fenn pólusai határozzák meg, egy vertikális tengelyre rakódnak rá a fent és a lent értékei. Rimbaud utasa a "fintorgó démonok fekete söpredékétől" menekül, vagyis a külső világból a belső világba, befelé, a vagonba, az álomba, a szerelembe egy vízszintes tengely mentén.

A mélyebb valóság keresése a szimbolista költő számára olyan önmetaforák megteremtésével jár együtt, melyek egyértelműen utasként jelenítik meg őt, a "szép csodát".