Mindig is így képzeltem el
Talán kint a határban ülök le megpihenniaz épphogy sárguló fűbe
mikor az örökös megfeszített figyelemtől
az állandó zavartól
és a bennem lappangó félelemtől
– mindig is így képzeltem el –
olyan kóros fáradtság vesz erőt rajtam
hogy képtelen leszek megmozdulni
vagy egy gondolatba bele-
kezdeni akár. Elhagynak a szavak
kiveszik belőlem minden becsvágy.
De nem dőlök el – ülő helyzetemben tart
még sokáig egy idegen erő
amit eleinte kényelmetlennek is
és főleg megalázónak érzek. Viszonylag
mégis gyorsan megbékélek
új helyzetemmel.
Tekintetem mint a lámpa fényköre
egy szabályos kört fog be
az őszi színpompában zajló nyüzsgésből
melynek az összefüggései teljességgel
rejtve maradnak előttem. A legkülönösebb mégis
az lesz ebben az egészben
hogy semmi iránt sem leszek közömbös
kivéve az idő múlását. Nem
egyáltalán nem leszek
érzéketlen. Eleddig fel-
foghatatlan viszonyba kerülök minden élővel
és holttal. Én leszek a táj.
Eltakarja sebhelyeimet
a pitypang és a mályva.
