Kollár Árpád: Például a madzag

a nádas tav

mintha csak gyerekkorodban.

a tó megrepedt halszemoptika,

fókuszában a nap hunyorog.

nikkel sugarai versszálkákká olvassák

a város testnedveit. balladafoszlány

minden üvegszilánk. elcseszett

epigrammákként kushadnak a vízben

a fel nem robbant urándús rakéták.

 

amikor leeresztették a tó vizét,

hogy kikotorják limlomait, mintha

sült naphal szeme lett volna,

mintha egy ressre égett naphalét

kaparták volna ? mesélték szüleid.

üregesre vájták a táj szemét.

vakon pislogott, míg meg nem

telt újra megszokott nedveinkkel.

 

mintha csak gyerekkorodban.

miután kiemelted a zöldre forrt vízből

a napkárászokat, ki a tropikus

tetemeket ? terracotta kottát pöttyintett

bőrödre hátuszonyuk, pedig

csak élni akartak, nem lehetett céljuk

rondójuk megzenésítése, csak élni

a fortyogó nyári lében. hiszen

vissza is jutottak végül miután átszűrte

tested metaforává semmisült húsuk,

vissza a tóba.

 

miután elfogytak az apró naphalak,

éhes horgoddal a napot vetted célba,

a hideglelős palicsi napot.

mintha csak gyerekkorodban.

a narancsszín bőrfoci belsőről

csüngtél alá a feszülő damil végén.

akár csak sorról sorra a

paranoid plágium verseidben.

sorról sorra. kúszni kezdtél

a műszál köldökzsinóron,

hogy az égi narancs dzsúszba,

ne a zöldbe, a narancsba fulladj.

 

nem éghettél el. ikarosz sem ájult volna

alá, ha a mi napunk felé tör. nem olvad

fel szárnya, legfeljebb beleragad a fénybe.

vagy csak megunta volna egyszerűen

a röpködést. ég és föld közé szorul.

a görög nap persze más. perzsel.

értelmét látja még a tűzhalálnak.

 

mintha csak gyerekkorodban. még mindig

csüngsz a zavaros víz fölött, miután

beleakadtál kétségeid kusza kis

hálójába. mintha csak félúton, minden

és semmi között lógsz azóta. akárcsak a

bácskai ikaroszok, még le sem zuhanhatsz,

hogy verssé szabdalják bőröd a tó kacatjai.

lógsz itthon és otthon, én és mi között.