Kollár Árpád: Például a madzag

árnyékra, avagy a kapus

 

mielőtt elrugaszkodott volna,

már végképp átjárta a hiábavalóság.

ahogy a lövés előtt lepillantott,

rendszerré álltak össze a szálak.

hiába a kitágult pórusok,

a ragadozó tekintet,

hiába feszül szajlaként az ideg,

mint vágóhídon utolsó döfés előtt.

 

de átfuthatott rajta még valami remény is,

vagy egészen más, talán egy emlék.

végül a fűszálak felé húzta minden

[botrányosan egyszerű természeti törvény]

- a nyers hús,

a szikkadt csontszövet szükséglete.

 

először halvány billegés járta át a testet,

majd a bizonyosság,

távol a labda fénykörétől árnyékra vetődik

- mégis elrugaszkodott.