Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Kapunyitás

A kőhalom meredő falloszként emelkedett a magasba a hegyek és a belakott völgy határán. Kifelé a hegyvidék vad szellemeitől védelmezte a falut, befelé intő kéz gyanánt figyelmeztette a helybelieket, hogy ne merészkedjenek tovább. Ám a mi hősünk számára nem volt különbség az otthon meleg biztonsága és az idegenség félelmetes érzése között. Sehol sem volt otthon, és sehol sem érezte magát idegennek.

Észak felé, a hegyek irányában csak a kőhalomig vezetett út. A völgyet egyedül dél felől, a folyón keresztül lehetett megközelíteni. Hősünk számára nem volt különbség észak és dél között, sohasem mozdult ki a faluból, mégsem vágyódott a messzi, gyönyörű tájak látványa után, hiszen jól tudta, hogy mindenütt járt már. Aki ott van középütt, az ötödik égtáj helyén, az mindenütt ott van.

Kicsiny birtokát fölásatlanul hagyta olvadás után. Nem láttak még ilyet a völgyben, apja és anyja, ha éltek volna, a föld alá bújtak volna szégyenükben. Számára azonban ők nem haltak meg, hiszen nem is éltek, s ma is élnek, hiszen holtak. Nem gyötörte a lelkiismeret miattuk.

Az élet és a halál között sem látott különbséget. A völgyet lakó dolgos parasztok ezt másként gondolták. A tavasz beköszöntével a falu tiszteletbeli vezetője, a legidősebb, a legtöbbet megélt helybeli a házába hívatta, hogy elbeszélgessen vele.

– Bolond vagy te, Huang-ce, minden békák legbolondabbika! Butaságokat vettél a fejedbe! Térj vissza az ásóhoz és a kapához, éld a rendes emberek életét! Jót tenne neked a földművelés, bölcsességre tanítana. Tavasszal élet sarjad a földből, nyáron beérik a vetés, ősszel begyűjti a jó gazda a termést, s gondoskodik a jövő évről, télen megpihen a mag a hólepte földben, hogy tavasszal ismét kihajtson. Ilyen a természet rendje, amióta világ a világ. Az életre jön a halál, a halálra az élet; az életben ott lakozik a halál magva, a halálban pedig megterem az élet gyümölcse: kinek a pokol, kinek a menny. Értelmes hát azt mondani, hogy a halál ugyanaz, mint az élet? Ha így volna, akkor én sem lennék, és te sem, s ha mi nem lennénk, akkor ki mondta el ezeket a szavakat, s ki értette meg azokat?

– Megértettem, amit mondott – válaszolta –, én sem vagyok, és maga sincs. Miért is lennénk?

Hátat fordított a vénembernek. Az öreg utána kiáltott:

– Állj meg, megfeledkeztem róla, hogy miért is hivattalak! Holnap naplemente előtt ott legyél a kőhalomnál! A te famíliádon a sor, s mivel apád meghalt a télen, ezért neked kell elvégezned a szertartást. Nehogy megszökj a kötelezettséged elől!

– Hogy is gondolhat ilyenre Cao-lin! Ott leszek.

A falu tiszteletbeli vezetője, az ősz öreg aggódó tekintettel fürkészte a medveléptekkel távozó embert. A cammogó, földhözragadt mozgás félelmet keltett benne. Megérezte a változást, az idegenséget, s errefelé nem kedvelték az ismeretlent. A völgy életében emberemlékezet óta nem történt semmi kirívó, az itteniek éltek és haltak, ünnepeltek és gyászoltak; ha örülni kellett, akkor örültek, ha szenvedni kellett, akkor szenvedtek. Senkinek sem jutott eszébe felrúgni az ősöktől örökölt szokásokat, amelyek kijelölték az élet és a halál rendjét. Hősünk fejébe azonban kitörölhetetlenül befészkelte magát a kétkedés ördöge. Talán már így is született: örökös kételkedőként. A Cao-linnek tett ígéretet viszont komolyan gondolta. Elhatározta, hogy szemügyre veszi a terepet, ahol holnap az egész falu népessége előtt szerepelnie kell majd. A kőrakástól nem messze megállt egy barackfa alatt, és eltűnődött magában. Suttogva, szinte sziszegve mondta:

– Éltek, és még inkább éltek, belefeledkeztek az élvezetekbe, és elmerültök a fájdalmakban, csakhogy érezhessetek, mert amíg érezhettek testetekkel és lelketekkel, addig azt hihetitek, hogy éltek, pedig az élet ugyanaz, mint a halál, miként az élvezet sem különbözik a fájástól. És a múlt miként lehetne ura a jövőnek, a régi szokások mi jogon parancsolhatnának a jövő cselekedeteinek? A múlt és a jövő ugyanakkor történnek, hiszen pusztán a jelen pillanata létezik. A szokások sohasem a múltból jönnek: mindig a jelenből! Így hát vagyok, mert vagyok. Nem voltam, s nem leszek.

A megvilágosodás letaglózó erejével hatott rá a fölismerés. Teste kővé dermedt, érzékei számára megszűnt létezni a külvilág. Az éppen virágzó barackfa selymesen simogató, rózsaszín virágai és az ember, aki ott állt alatta, különös módon hasonlatossá lettek. A barackfa éppen most nyílott ki a megújult tavaszi életre, s a fölismerés által lelkileg ő is éppen most nyitott kaput valami teljesen újnak, a tudás egy eleddig teljesen ismeretlen világának. Habár az ő szépsége nem kívül pompázott, hanem belül zsibogott-fénylett. A szemében láthatta volna meg a kíváncsiskodó, ha megláthatta volna, merthogy ebben az elnyúlt pillanatban a megkövült ember teljességgel befelé fordult és magába nézett: egyedül csak magába. A teste mozdulatlan volt, miként a fa törzse; a lelke kinyílott, ahogy a barack is kivirágzott. E kettőben nem volt különbség közte és a fa között.

A férfiak másnap már kora reggel ünneplőbe öltöztek. Csapatostul vonultak a főtérre, hogy meghányják-vessék, mi minden történik a világban. Voltak, akik a sakkozók köré gyűltek, s elmerültek a játék szemlélésében. Rotyogtak az üstök, az asszonyok kora hajnalban főzni kezdtek, hogy nekik is maradjon idejük a cicomázásra. Zsugorított, gyönyörű lábacskáikat a mécsesek fényénél még a napfelkelte előtt bebugyolálták, talán aludni sem volt idejük. Nagy volt a várakozás. A főtéren sokan emlegették a hiányzó Huang-cet. Reggelre eltűnt egy csónak. Elterjedt a rémisztő hír, hogy ez a lelketlen ember, ez az engedetlen fiú megszökött kötelezettsége elől. „Én előre tudtam, hogy így lesz!” – ismételgették egyesek. Mások látni is vélték az éji holdvilágnál, ahogyan tolvajléptekkel a halászok csónakjai felé tart.

Az újévi ünnepsorozat záró rendezvényeként, az első holdhónapnak, a Patkány havának a tizenötödik napján, a Lampionok ünnepén Padmaszambhava ittjárta óta a születő fényről sajátosan emlékeztek meg a helybeliek. Egy órával a naplemente előtt a falu kovácsa a szabadban megépített kovácskemencében fölmelegítette az erre a célra készített szent tőrt, majd a soros család kijelölt tagja fölmászott a kőhalomra, belemerítette az izzó vasat a rakás tetején elhelyezett, esővízzel telt üstbe, s amikor a nap lebukott a horizonton, a tőrrel a kezében maga is lejött a kőrakásról. Így tett ősszel, koratavasszal pedig a kövek repedései illesztett, élével fölfelé állított izzó tört leöntötte az üst vizével, majd kicserélte az erre az alkalomra készített új üsttel a régit, s lejött. A fölszálló, fehéren gomolygó gőzpára volt a jele a tűzben lakozó férfias erőmag és az esővízben lakozó nőies erőmag összetalálkozásának. A kultuszban kizárólag az esővíz és vastőr használat volt engedélyezett, ám ez itt sohasem jelentett problémát, hiszen a hatalmas hegyek tövénél elhelyezkedő völgyben bőséges volt a csapadékáldás. Az üst mindig tele volt vízzel. A parasztoknak sokszor átoknak tűnt a sok eső, nem áldásnak, de hát nem mertek átkozódni, mert a szertartásból jól ismerték az esővíz szent szimbolikáját. Az égből, a férfias, jang hatalom birodalmából lehulló víz, a magasság fehérségének és fényességének e sötét, szürke-kék magja a jin erőmag. A föntinek a rejtett esszenciája: a nagy fehérség közepén rejtőző fekete pont. Pontosan olyan, mint a halálban gyümölccsé érő élet, amit mennynek és pokolnak neveznek az emberek. És mint a gyümölcstermő ősz, a vég évszaka. A másik oldalról a vastőrnek ugyanez a jelentése. A kőnél is keményebb, drága érc a nőies jin hatalomnak, a lenti sötétségnek a jang erőmagja. A vasérc a föld mélységének köveket megolvasztó, fortyogó tűzében – amit a kovács kemencéje hoz az emberek világába – fénylővé, csillogóvá, a legkeményebb fémmé nemesül. A kultuszban használt jelképe, a vastőr, a lentinek az esszenciáját jeleníti meg: a nagy sötétség közepén rejtőző fénylő pontot. Pontosan olyan, mint az élet méhében elhelyezett mag: mint a tavasz, a kezdet évszaka.

A szent tárgyaknak a másik, előbbiekhez kapcsolódó szimbolikája teljesen világos. A tőr a meredő fallosz, míg a szájánál ellipszis alakú, az aljánál gömbölydeden kiszélesedő üst a vulva és az anyaméh jelképe. Melyik paraszt ne tudná ezt?

A hagyomány szerint Padmaszambhava, a tantra tudományának hatalmas mestere építette a kőhalmot. A szent, miután a bodiakat a Magasztos hitére térítette, a hegyeken túli nyugati királyságából sietve a Középső Birodalom felé indult, hogy a világ közepét belakó néppel is megismertesse a megvilágosító tudást. Útja átvezetett a völgyön, ahol egy kis időre megpihent. Padmaszambhava az égig érő északnyugati hegyek felől ereszkedett le, ember erről még sohasem érkezett, csakis egy szent varázsló vagy egy isteni lény lehetett képes arra, hogy átjusson az örökösen hólepte, zord csúcsokon. A messziről szakadt, különös szerzet, olyannyira más volt, semmihez sem fogható isteni jelenség, hogy idegensége már-már mágikus erővel hatott a völgy lakóira. Csodálattal és rettegéssel teli szívvel járultak elé, és kérlelték, hogy maradjon velük, őket is tanítsa. A tantra nagy mesterét nem lehetett elcsábítani, azt felelte, hogy már holnap tovább kell mennie, mert meg kell ismertetnie a hanokkal a szent tudást. Sietnie kell, mert földi életéből már nem sok van hátra. A tanítás hatalmas, mélységes és bőségesen áradó, továbbadására nem lehet elegendő az egy nap, amit itt tölthet közöttük. Ekkor arra kérték, hogy adja át azt a tanítást, ami ilyen rövid idő alatt is elsajátítható. Padmaszambhava erre azt válaszolta, hogy a tantra valóban a gyors fölismerések ösvénye, az egy nap alatt átadható tanítás befogadására azonban nagyon kevesen képesek, igen ritka ez, ezer évente jó, ha egy ilyen ember születik. „Az imént buddha-szemmel szétnéztem köztetek, és világosan átláttam, hogy köztetek nincs ilyen.” – mondta nekik. Az emberek kétségbeesett, kiábrándult tekintete láttán a szentet eluralta a bódhiszattvák könyörületességének mindent átható érzése. Ez a páratlan érzés még a célbaértek szenvtelen egyedülvalóságánál is erősebb. Lehunyta szemét, és mély meditációba merült. Órák múltán visszatért a révületből, és jövendölt nekik. Szavait később följegyezték. Ez áll a szentként tisztelt írásban:

– Eleget teszek kéréseteknek. Megtanítalak benneteket, hogy miként mutassatok be szertartást a szent nőiség és a szent férfiasság egyesülésének tiszteletére. A tanítás az egész közösséghez szól, a völgy minden lakójának, kivétel nélkül mindegyiknek részt kell vennie a szertartásban, amit szigorúan az év megfelelő szakában, az alkalmas időben kell elvégezni. Ha ezeknek a követelményeknek maradéktalanul eleget tesztek, akkor az elvégzett kultikus cselekményből hátramaradt láthatatlan erő összegyülemlik, évről évre növekszik, s végül átöleli és beburkolja az egész völgyet. Az ég magasából látni fogják ezt a hatalmas, hívogató energiát, s a föntiek ide fogják küldeni a nagyra hivatottat, az embert, aki képes egyetlen nap alatt megérteni a tanítást és elérni a buddhaságot. Ilyen kiváló képességű személy jó, ha ezer év alatt egy él az egész világon, ám ha híven megtartjátok, amit rátok bízok, akkor közöttetek, ebben a völgyben fog megszületni. A beteljesülésnek az lesz a jele, hogy összeomlik a kőhalom, amit én magam fogok megépíteni.

– Aznap majd tanítom is és nem is, hiszen ki az, aki tanít, és ki az, aki tanul?

– A kivételes képességű embert arról fogjátok fölismerni, hogy bár közöttetek él, de nem lesz közületek való. Fölétek fog magasodni tudásban és képességekben. Emiatt kegyetlenül bántok majd vele, ő pedig elhagy titeket, kilép a közösségből. Egy nap azonban visszatér hozzátok, onnan jön majd, ahonnan én is jöttem, s pontosan olyan lesz, mint én vagyok. Semmiben sem lesz kisebb tőlem: sem tudásban, sem hatalomban. Egy ideig itt marad veletek, s utódaitok megkapják tőle a megvilágosító tudást, amit most sajnos nélkülöznötök kell. Szolgáljon ez vigasztalásotokul!

– Jól véssétek az eszetekbe, hogy a ti együttes akaratotok gyümölcse lesz az ígéret megvalósulása, nem az én érdemem. A kapu, a szellemi átjáró a ti erőfeszítésetek nyomán fog kinyílni! Az égiek segítsenek a közös célban benneteket!

Padmaszambhava megtette, amit megígért, és másnap eltávozott. Sohasem látták többé.

A jövendölésnek tekintett, lejegyzett szavak magyarázataként elterjedt a faluban a hiedelem, hogy a nagy szent ezer év múltán vissza fog térni a völgybe, a falu legkiválóbb emberét, aki képességekben és tudásban föléje magaslik a többieknek, megteszi a jobbkezévé. Ezután ők ketten fognak uralkodni a völgyben. Olyan lesz itt az élet, mint Amithába nyugati paradicsomában! Mindezek azonban csak akkor fognak bekövetkezni, ha a kijelölt időpontban, évente kétszer hibátlanul bemutatják a szent szertartást.

A völgy lakói hűségesek voltak az ígéretükhöz. Többszáz éve, de talán már ezer éve is van annak, hogy a kijelölt időpontban, évente kétszer hibátlanul elvégzik a szertartást. A kőrakást, amit a tantra nagy tanítója a varázserejével épített, tabunak tekintették. Harminc lábon belül senkinek sem szabadott megközelítenie. Kizárólag a szertartás elvégzésére kijelölt személy léphetett közelebb hozzá, évente kétszer, s akkor is csak a szent cselekedet véghezvitelének a rövid időtartamáig tartózkodhatott a kőhalmon. A bölcsességgel megáldott ősök, a világ rendjét uraló hatvan éves ciklusoknak megfelelően, hatvan famíliába osztották a falu népességét. Egy-egy állatról vagy virágról nevezték el azokat. Hősünk kihalófélben lévő famíliája a béka nevet kapta. A hatvan éves cikluson belül a hetedik évben a béka nemzetség legidősebb tagjára hárult a szertartás bemutatásának a kötelezettsége. Ha egy família fölmorzsolódott a lét viszontagságaiban, akkor a népesebbek közül kiválasztottak egy családot, és névváltoztatási szertartás keretében a kihalt helyébe léptették. Az új nevet nyert család természetesen megkapta a kihalt nemzetség összes vagyonát.

Az itteniek szerették a rendet és hűek voltak őseik szokásaihoz. A Padmaszambhava által alapított szertartással is így voltak, ám nemcsak rendszeretetük és hagyománytiszteletük volt a szertartás maradéktalan megőrzésének a biztosítéka, hanem az üdítő forrásvízként beléjük költözött remény érzete is. Errefelé sohasem volt könnyű a megélhetést biztosítani, gürcölés volt a paraszt élete, de a kiolthatatlan remény azt súgta, hogy ennek egyszer vége szakad! Hogy mikor, e tekintetben megoszlottak a vélemények. Egyesek szerint ezer év után fog visszatérni Padmaszambhava, amit örökké tartó uralkodása fog követni. Mások szerint visszajövetele bármikor bekövetkezhet, az ezer év nem a visszatérés időpontjára, hanem az azután létrehozott földi mennyország fönnállására vonatkozik. Abban viszont mindkét nézet képviselői egyetértettek, hogy a nagy nap közel van már, még az ő életükben eljön.

Az ősi hitre azonban sötét veszély karmai leselkedtek. Huang-cet, a béka nemzetség utolsó tagját sehol sem találták. Eljött a hatvanas cikluson belüli hetedik év fényünnepének a napja, és nem lelték azt, akinek az ősi szokás szerint a szertartást be kellene mutatnia. A gyorslábú ifjak már körbefutkosták az egész völgyet, ám hiába kiáltoztak, hiába kutattak, a keresettnek nyoma sem volt. Az egész közösség sorsát fenyegető válságos helyzetben a vének összeültek tanácskozni, és rendkívül gyorsan, alig egy óra alatt elő is álltak a mentő ötlettel. A falu tiszteletbeli vezetője, Cao-lin ismertette a döntést.

– Úgy látjuk, hogy semmi remény nincs már Huang-ce előkerülésére, nyilvánvalóan megszökött a kötelezettsége elől. Szégyen reá, ilyen még sohasem történt! A megbocsáthatatlan hiba viszont a közösség részéről még helyrehozható. Végre kell hajtani a lehető leggyorsabban a névváltoztatási szertartást, új béka famíliát kell kijelölnünk. Választásunk a kígyó nemzetség legfiatalabb férfi tagjára, Vu-cangra esett! Arra kérlek benneteket, hogy a szertartásban senki se húzza az időt, már csak rövid idő van hátra a naplementéig!

Általános volt a meglepetés, hiszen mindenki tudta, hogy a kígyó família vagyonvitában áll a béka famíliával. A kígyó nemzetség tagjai meg voltak győződve róla, hogy a béka nemzetség egyik közismerten semmirekellő, álnokságokban mesterkedő őse sok-sok évvel ezelőtt az éj leple alatt a mezsgyekarót egy egész lábbal arrébb helyezte. Nem egyszer tettlegességre is sor került köztük. A kígyó família ma élő tagjai közül éppen a névváltoztatásra kijelölt Vu-cang volt a legvérmesebb, szívvel-lélekkel gyűlölte a béka família összes élő és valaha élt tagját. A falu békességét megőrizni hivatott véneknek nem kis fejfájást okozott ez az ősi familiáris viszály, de most végre alkalom nyílott rá, hogy az elhúzódó problémát megoldják. Vu-cang, a legizgágább kiválasztásától azt remélték, hogy automatikusan véget vet az ősi vitának. A valamikori testvérek csak megegyeznek valahogy!

Bármennyire is siettek a szertartás elvégzésével, a segédkezők hiába voltak serények, a kultuszt vezető Cao-lin bármilyen sebesen is mondta a szent szöveget, nem készülhettek el egy óránál előbb, hiszen a rítus záró aktusa szerint a falu fölsorakoztatott lakosságának, kivétel nélkül mindenkinek, egyenként meg kellett ölelnie és csókolnia a kiválasztottat. A névváltoztatás pusztán ezzel a közösségi akaratot kifejező gesztussal volt véglegesnek tekinthető. Mégsem volt veszve semmi, hiszen rendelkezésükre állt még fél óra. Ekkor azonban ijedt kiáltozás hangzott fel a tömegből. Az egyik öregnek eszébe jutott, hogy a névváltoztatási szertartás nem lesz elegendő, hiszen a megszökött Huang-ce bizonyára él – még ha a szégyenletes tett miatt halottnak tekintik is – ő pedig idősebb Vu-cangnál. A szertartásrend szerint mindig az adott família legidősebb férfitagjának kellett a rítust elvégeznie, máskülönben érvénytelennek számított. Végre kell hajtani a kiközösítést! Csakhogy, mindenki tudta, erre már nem lesz elegendő idő. A kiközösítési szertartás záró aktusában a falu lakosságának, kivétel nélkül mindenkinek egy követ kellett beledobnia az átkozottak kútjába, pusztán az együttes akarat e kifejezése után volt érvényesnek tekinthető a halottá nyilvánítás a közösség részéről. Az átkozottak kútja mintegy fél órai járásra volt onnan, az idősebbeknek egy egész óra is kellett volna, hogy odaérjenek.

Egy tisztán csengő gyermekhang törte meg ekkor a tömegre ránehezedő döbbent csendet.

– Ott van Huang-ce a barackfa alatt! Nem látjátok? Ott van nem messze, a barackfa alatt!

A gyerek odafutott, és ráncigálni kezdte a még mindig kővé meredten álló embert a ruhájánál fogva. Hősünk révülete még mindig tartott, ő semmit sem észlelt a tőle nem messze zajló zajos történésekből, tudata teljességgel magába fordult, s emiatt, bár ott jártak-keltek a közelében, senki sem észlelte őt. Magába zárult a tudata, s e bezárult kapuból semmi sem jutott ki. Lehetetlenség volt észrevenni, annak ellenére, hogy mindvégig ott tartózkodott a közelben. Egyedül a kicsiny gyermek – ki tudja miféle emberfölötti képességgel megáldva, vagy talán csak a tiszta gyermeki lelkének köszönhetően –, egyedül ő volt képes megpillantani a teljességgel magába zárult tudatú embert.

A kisfiú ráncigálására hősünk végre felocsúdott egész napos révületéből. Az izgatott, örömtől zsibogó tömeg gyűrűjében nehezen fogta föl, hogy miről is van szó, de azért még maradt annyi idő, hogy a szertartást annak a rendje és módja szerint végrehajthassák. Cao-lin gyorsan elmondta neki, hogy új testvére van. Mától Vu-cang a béka família tagja, ha ő is úgy akarja. Kérte, hogy csókolja meg a jelöltet, hiszen az elvégzett szertartás csupán ezzel lesz érvényesnek mondható. Kíváncsi tekintetek szegeződtek rá: vajon testvérévé fogadja-e azt, aki annyit áskálódott ellene, és nem egyszer összeverte? Hősünk nem habozott. Magához vonta, és két oldalról is megcsókolta Vu-cangot.

– Nekem nem kell a föld, átengedem neked az egészet! Csak arra kérlek, apám és anyám tiszteletére, hogy műveld becsülettel és szeretettel! – súgta a fülébe.

A jobb kezébe vette a fölizzított, csontmarkolatú tőrt, a bal kezébe az új üstöt, óvatosan fölmászott a szent kőhalom tetejére, az egyik résbe éllel fölfelé beleállította a tőrt, majd leöntötte azt a régi üstben összegyűlt esővízzel. Fölszállt a fehéren gomolygó gőzpára. A tömegből az ujjongás hangjai hallatszottak. Szent himnuszokkal Padmaszambhavát, a nagy tanítómestert kezdték el dicsőíteni.

Az ének hangja azonban egyre halkabb lett, majd teljesen elhallgatott. Némaság vette át az ujjongás helyét. Lebukott a Nap a láthatáron, Huang-ce viszont nem mozdult a kőhalom tetejéről, ismét révületbe esett. Hiába kiáltoztak, hogy tüstént gyere le, ez szentségtörés, tönkreteszel bennünket, ő semmit sem hallott. Cövekként állt a kőhalom tetején, mint egy szobortalapzaton. Ez a révület azonban nem magába fordulás volt, hanem annak épp az ellenkezője. Most nem magába fordult, hanem magán kívül került. Eksztázisba jutott.

A falusiak ebben a pillanatban nem hogy látták őt, hanem látva látták! Rajta kívül mást nem is láttak! „Szentségtörés! Gyalázat!” – kiáltoztak. Kétségbeesésükben sokan zokogva hullottak a földre. Néhány nyakigláb fiatal elindult, hogy erőszakkal leráncigálja őt, de Cao-lin, a falu tiszteletbeli vezetője az útjukat állta.

– Megálljatok ti ostobák, nem léphetitek át a szent körlet határát! A szentségtörést nem szüntethetitek meg egy még nagyobb szentségtöréssel! Majd észhez tér és lejön onnan. Utána pedig ítélkezünk fölötte!

Nem volt mit tenni, őrt állítottak, nehogy megszökjön a törvényszegő, s elhagyták a megszentségtelenített helyet. Akik képesek voltak elaludni a falura szakadt hatalmas szörnyűség után, még azok is a rémálmok nyugtalanságával, szorongással teli lélekkel ébredtek. Gyorsan magukra kapták a ruhájukat, és a helyszínre siettek. Ott volt az egész falu, és ott volt Huang-ce is a kőhalom tetején, mozdulatlanul, ugyanabban a pozícióban, amelyben otthagyták az éjjel. Nem főztek aznap, s nem mentek ki a mezőre, ott őrködött a nép a kijelölt őrrel együtt, este azonban nyugovóra tértek az emberek, az állatokról is gondoskodni kellett, el ne pusztuljanak. Ugyanígy történt másnap is. Harmadszorra már sokkal kevesebben jöttek el, pedig ez volt a nagy nap. Hősünk szeme déltájt hirtelen fölpattant, mintha álomból riadt volna föl, és lassacskán fény töltötte el kifejezéstelen, szürke tekintetét. Megmozdult, három nap után először. Talán lépni akart, hogy lejöjjön onnan, ám elernyedt tagjai fölött képtelen volt uralkodni, és zsákként dőlt el a kőrakás tetején. A következő pillanatban a jelenlévők soha nem látott esetnek voltak a szemtanúi. A fekvő ember körvonalai remegni, vibrálni kezdtek, a szem egyre nehezebben észlelte az emberi alak kontúrjait. A színek összemosódtak, s érzéktapasztalatuk mindinkább a kőhalom szürke-fekete színére hasonlított. A következő pillanatban már csak a kőrakást látták, az embert sehol!

Zajongás lett úrrá a tömegen, ám hamarosan döbbent csend telepedett az emberekre. Ekkor fölhangzott a kisgyermek kiáltása, azé a gyermeké, aki három nappal ezelőtt a barackfa alatt meglátta őt.

– Ott ül Huang-ce a kőrakás tetején! Nem látjátok? Ott ül lótuszülésben!

A gyerek anyja rászólt, hogy hallgass, te ostoba kölyök, de már késő volt. Minden szempár a kisfiúra szegeződött. Az apja hangos káromkodásba kezdett, szidta a gyereket a lekölkedző anyjával együtt, majd kemény parasztkezét ökölbe szorítva ütni-verni kezdte a kisfiút. A védelmére kelő anya tehetetlen volt a nehéz munkában megedződött férfierővel szemben.

– Miféle szemed van neked, miféle kígyószemed?! Melyik földalatti kígyóval nemzett az anyád, mond meg nekem, melyikkel! – kiáltozta a férfi eszét vesztetten.

A többiek körbeállták őket, és szótlanul bámultak. Úgy viselkedtek, mintha nyilvános megfenyítésen vennének részt. Eddig senki sem mondta ki, mégis mindenkiben ott fészkelt a gondolat, hogy Huang-ce után ez a kisfiú a legnagyobb vétkes, hiszen ha a barackfa alól nem ráncigálja közéjük, akkor elkerülte volna őket ez a nagy szerencsétlenség. Az éppen odaérő Cao-lin vetett véget a kegyetlenségnek, különben a gyereket az apja bizonyosan agyonverte volna.

– Mit műveltek emberek, nem ez a kisfiú a hibás! Jól tudjátok, hogy a szertartás akkor is érvénytelen lett volna, ha Vu-cang mutatja be, hiszen Huang-ce a béka família legidősebb tagja! – vetette oda nekik elkeseredett hangon az öreg, s lefogta a habzó szájú, megvadult ember kezét. Ekkor valaki felordított:

– Kövezzük meg Huang-cet!

Alig, hogy kimondta, máris kőzápor zúdult a halom teteje, a vétkes föltételezett ülőhelye felé.

Cao-lin lemondóan legyintett, tudta, hogy az embereknek a szentségtörés miatti félelmüket valahogyan le kell vezetniük, erre pedig a dühkitörés és a nyílt erőszak a legjobb módszer. A félholtra vert gyerek fölé hajolt aggódó tekintettel, de miután meggyőződött, hogy túl fogja élni, ismét a tömeghez fordult.

– Álljatok meg, megölitek őt! Ez itt a mi legszentebb helyünk, nem engedhetjük meg, hogy egy holttest ott rohadjon a tetején!

A jól ismert, parancsoló hang után a falusiak abbahagyták a kődobálást. Cao-lin folytatta:

– Holnap összeül a vének tanácsa, és megbeszéljük, hogy mitévők legyünk! Most az őr kivételével mindenki távozzon! Menjetek a dolgotokra!

Az emberek a vénember szavára, bár dünnyögve magukban, rendezetlen sorokban elhagyták a félelmetessé lett helyet. Itt törhet derékba az egész közösség jövője, ki tudja mi lesz holnap, talán az eső sem esik többé, vagy az égből tűz ereszkedik le, és elemészti a falut. De nem volt mit tenni, rettegésükre, biztonságérzetük elvesztésére nem volt más megoldás: Huang-cenek önszántából kell lejönnie a kőhalom tetejéről! Ám semmi jele sem mutatkozott, hogy a szentségtörő hajlana erre.

Másnap reggel hangos kiáltozások közepette tanácskozást tartottak a vének. Estefelé Cao-lin kilépett a tanácskozás házából, és ismertette a téren összegyülekezett tömeggel a döntésüket.

– Meghánytuk-vetettük, hogy mit cselekedjünk ebben a nehéz helyzetben! Nem ölhetjük meg őt, hiszen a holttest megszentségtelenítené a helyet, de tétlenül sem szemlélhetjük a szentségtörést, mert ezzel még inkább magunkra vonnánk az istenek haragját. A közösség nevében minden nap megdobáljuk kővel, talán így elűzzük onnan, és ami ennél is fontosabb, hogy ugyanezzel az isteneknek is kimutatjuk az iránta való megvetésünket. A kődobálást azonban nem az egész közösség, hanem mindig csak egy nemzetség fogja elvégezni. Semmiképp sem pusztulhat bele! Minden napon másik família vonul ki, hogy megkövezze a szentségtörőt! Ha hatvan nap múlva sem változik a helyzet, akkor újból kezdjük a kört. Így lesz, ha kell, egészen a szövőnő és a pásztorfiú találkozásának az ünnepnapjáig, amikor majd a kígyó família legidősebb tagja mutatja be a szertartást.

A tömegből valaki közbekiáltott.

– Közösítsük ki őt, hiszen nem méltó az ilyen, hogy hozzánk tartozzék!

– Nem tehetjük, az igaz, hogy éktelen bűnt követett el, de amíg a szent körletben tartózkodik, addig a közösség világi törvényei nem érinthetik. A kiközösítési szertartás hatástalan lenne! – válaszolta Cao-lin, a falu legbölcsebb vénje.

A völgy lakosai gyorsan hozzászoktak az új rítushoz. Az első napokban kisebb tömeg követte a megkövezésre induló famíliát, gyorsan elmúlt azonban az újdonság varázsa. A hetedik napon a béka nemzetségen volt a sor. Egyedül a kígyó família tagjai, volt testvérei kísérték Vu-cangot és kis családját, ahogyan a kőhalom felé tartottak.

Másnap a kígyó família tagjai izgatott kiáltozás közepette törtek be Cao-lin, a falu tiszteletbeli vezetője otthonába. Az öreg szemrehányó tekintetét látva elcsitult a lárma. A legidősebb testvér, Di-lao ekkor előlépett, és tisztelettudóan előadta a mondandójukat. Arcát kék-zöld foltok csúfították, a bal szeme környékén hatalmas duzzanat éktelenkedett, a szeme fehérje vérvörös volt a megpattant hajszálerektől.

– Vu-cang, ez a megveszekedett ember nem hajlandó visszaadni jogos jussunkat! Mondtuk neki tegnap, hogy helyezze vissza a mezsgyekarót, amit egyik béka-őse két lépéssel is arrébb helyezett, de inkább hárommal! Ez a Vu-cang, amióta a béka nemzetség tagja lett, ugyanolyan romlottá vált, mint azok, sőt még azoknál is elvetemültebb!

A legidősebb testvér összevert arcára mutatott, és kérlelte a vénembert, hogy tegyen végre igazságot. Cao-lin bosszús hangon felelt.

– Jól, tudjátok, hogy nem áll jogomban dönteni helyettetek, a mezsgyekaró dolga rátok tartozik, nektek kell közös megegyezésre jutnotok!

Erre előlépett a másik testvér.

– Vu-cang megszegte a kötelezettségét, nem méltó arra, hogy hozzánk tartozzék! Ki kell közösíteni őt, hiszen egy követ fúj a szentségtörővel: tegnap kő helyett kenyérrel dobálta meg őt!

Cao-lin ezt követő reakciója, az elnéző mosoly láttán igencsak elképedtek a panasztevők. Az öreg megmagyarázta mosolyának az okát.

– Én utasítottam, hogy így tegyen. Tegnapelőtt eljött hozzám, mert nem tudta, hogy mitévő legyen. A közösség iránti hűség arra kötelezi, hogy kővel dobálja meg a szentségtörőt, a nemzetségtagok iránti ősi szokásjog viszont arra, hogy óvja és táplálja a rászoruló testvért. Én tanácsoltam, hogy kenyérrel dobálja meg testvérét, mert ha így tesz, akkor ezzel mindkét kötelezettségét kielégíti, s az istenek lelke nem bolydul majd föl ellene és ellenünk! Sőt, arra kértem, hogy ő és családja minden héten legalább egyszer tegyen eleget az új rítusnak.

A kígyó família fölháborodott tagjai csalódottan kullogtak el.

Az új szertartást, a gyerekek nagy örömére, a falu lakossága mindennap elvégezte. Habár nehéz szívvel, de Vu-cang is kötelességtudóan teljesítette a rá mért súlyos terhet, hetente felesége és visongó gyerekei kíséretében megdobálta kenyérrel nemzetsége legidősebb tagját. Elég lett volna az kéthetente is, de hát mit lehetett tenni, ha már Cao-lin így parancsolta! A szentségtörőnek pedig esze ágában sem volt elhagyni a szent körletet. A révület teljesen magába szippantotta őt, hol teljesen magába vonult, s ilyenkor eltűnt az emberek szeme elől, hol pedig eksztázisba jutott. Időnként, a két révület között felocsúdott. Ilyenkor evett egy keveset a megszáradt kenyérből, s ivott – a szentségtörést tovább tetézve ezzel – a szent üstben összegyűlt esővízből.

Az emberek lassan belenyugodtak a történtekbe. Nem szakadt rájuk az ég, az eső is hullott, a nap is kisütött minden reggel, s az isteni tűz sem emésztette el a falut. Még a termés sem rothadt meg, pedig a sok csapadék miatt ez gyakori volt. A parasztok mégis kisebbnek látták az árpakalászt, és keserű ízűnek érezték a belőle készült kenyeret. „A szentségtörő miatt ilyen rossz ízű!” – mondogatták.

Más bajuk azonban nem volt, születtek és haltak, örültek és szenvedtek, mint mindig. Egyedül annak a kisfiúnak változott meg az élete, aki azon a baljós napon meglátta Huang-cet a barackfa alatt. A gyerekek nem játszottak többé vele, s az idősebb fiúk, ha csak tehették, kíméletlenül elverték őt. A felnőttek nem emeltek kezet rá, mégis úgy bántak vele, mintha kutya kölke volna. Kutya létre is ítéltetett: az apja kitiltotta őt a házból, s attól kezdve az ebekkel összebújva aludt.

Így telt el hat hónap. A lótusz havában jártak már. A szövőnő és a pásztorfiú találkozása ünnepnapján, az évi második szertartás bemutatásának a kijelölt időpontjában az egész falu népessége összegyűlt a kőhalomnál. Ott volt a megvetetté vált kisfiú is. Miközben a többiek a szertartás előkészítésével és egymással voltak elfoglalva, ő a kőhalom teteje felé bámult tágra nyílt szemmel. Két alakot látott egymással beszélgetni. A helyiek semmit sem észleltek ebből. A gyermek tanult már a keserű tapasztalatokból, és egy szóval sem árulta el, hogy most éppen mire összpontosítja minden különleges és közönséges érzékszervét. Hallotta, amit a szakadozott ruházatú alak, nyilván a szent varázslók egyike Huang-cenek mondott. Kinézete pontosan olyan volt, mint amilyennek ő gyermeki fantáziájával a sokat emlegetett Padmaszambhavát elképzelte. Fekete haja a vállára omlott, lángoló volt a tekintete, öblös a hangja és lótuszok nyílottak körülötte: gyönyörűséges lótuszok a puszta kőből. A szent jelenség utolsó szavai ezek voltak:

– Kapunyitás leszel, ha villámmá válsz! Indra isten villáma, gyémántkeménységű vadzsrája a kapunyitás. A vadzsra a tantra legszentebb eszköze. Benne egynek számít minden. A vadzsrában eggyé válik az élet és a halál, a kezdet és a vég, észak és dél, az élvezet és a fájdalom, a nő és a férfi: mégsem a benne megvalósult egység a cél! Az egység csupán eszköz, kapunyitás a kimondhatatlan felé! Rajtad múlik, hogy kapunyitás leszel-e. Ha igen, akkor ő rajtad keresztül ki fog lépni innen oda: a jinből a jangba, lentről a völgyből föl a hegyre. S amikor eljön az ideje, visszatér majd onnan ide, a jangból a jinbe, föntről a hegyről ide le a völgybe.

– Mi össze vagyunk kötve! Te vagy a vég, ő a közép, én pedig a kezdet. Te vagy a kapunyitás, ő az átjárás, én pedig a mester. Neked azonban el kell tűnnöd a fényben, hogy ő, aki a világ fényessége, felragyoghasson!

Sötét felhők gyülekeztek. Naplemente előtt egy órával a vihar elérte völgyet. Villámok cikáztak, ijesztő volt a fülsüketítő csattogás. Azt emberek arról suttogtak, hogy az istenek elküldték Leigongot, a mennydörgés istenét és Tianmut, a villám istennőjét, hogy megbüntesse őket, amiért fél éven át tétlenül tűrték a szentségtörést. Hogy a baj még nagyobb legyen, a magába vonultságából felocsúdott Huang-ce további szemérmetlenséggel tetézte eddigi bűneit. Az asszonyok és a gyerekek szeme láttára ledobta magáról szakadozott ruháját, és anyaszült meztelenül, széttárt karral, mintegy keresztet formálva a testével, belelépett az esővízzel telt szent üstbe. Siettették Di-laot, a kígyó família legidősebb tagját, azonnal kezdje meg a szertartást, hogy a szent körletbe lépve letaszíthassa a kőhalom tetejéről a szentségtörőt. Így talán még megmenekülhetnek az istenek haragjától!

Di-lao alig hogy átlépte a szent körlet határát, az istenek haragja betöltetett. Jobbról és balról két cikázó fénygömb közeledett Huang-ce felé. A gömbök megállapodtak a tenyerén, az egyik a jobban, a másik a balban. Ő ekkor lassú mozdulattal, mint aki imádkozni szeretne, a feje fölött összeérintette a tenyerét. Abban a pillanatban, amikor a kezében nyugvó fénygömbök egymáshoz értek, egy mindenkit elvakító fénycsóva lövellt ki a két tenyér közül. Hatalmas dörrenés hallatszott. A kőrakás, amit sok-sok évvel ezelőtt Padmaszambhava épített a varázserejével, nagy robajjal omlott össze.

A tűzforró fényben hősünk teste szempillantás alatt hamuvá lett. A helyiek később úgy magyarázták a történteket, hogy a tenyerére telepedő két fénygömb Tianmu istennő két tükre volt, s mindenki tudja, hogy a villám akkor keletkezik, amikor a jin erőket és a jang erőket összegyűjtő isteni tükrök sugárnyalábjai keresztezik egymást. Pontosan ez történt a szentségtörővel, amikor két tenyerét, benne az istennő két tükrével, egymás felé közelítette. Agyonsújtotta és elemésztette a villám. Hamuvá lett testéből nem maradt csak az elszenesedett hímtagja, amely a magasból a földre, az egyik közeli pocsolyába hullott, az a gyermek elé, aki annak idején megpillantotta őt a barackfa alatt.

Fehéren gomolygó füst szállt a magasba, amikor a testrész a pocsolya vizébe hullott. A kisfiú a kezébe vette az ereklyét, majd szó nélkül elindult az északi hegyek felé, arra, ahonnan annak idején Padmaszambhava leereszkedett a hegyek magasából.

Huang Ho