Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Álom és valóság

A forráshoz csúszott. Arcát belenyomta a vízbe, hogy lehűtse a belül dúló forró érzéseket. Míg csak bírta szusszal nem emelte föl a fejét, küzdött a levegőtlenséggel, persze mértékkel, csak annyira, hogy átérezze halandóságát. A testét így érinthette meg a gondolataival.

A víz tükrében egy fehér ruhás nőalakot pillantott meg. Mohón itta magába a szépség ízét. Így talán sohasem lesz a feledés enyészetévé a meglátásnak a ritka ajándéka, amely pislantásával máris semmivé foszlana.

Pislantott. Most egy anyókára lett figyelmes. Vizsgálódva nézte lassú, kínos járását, mozdulatlan arcát, a szenvedés miatt befelé néző szemét. Azután meglátott egy kornyadt tetejű, szalmatetős vityillót. Pici szénaboglya a sovány gazdaságon belül, disznócska a dagonyában és az istálló egy tehénkével. Belépett a házikóba az anyóka kedves hangú hívására, szétnézett a házban. Földes padló, benne egy eszkábált láda, más semmi. Füst csíkozott a homályban. A tüzet bámulta. Az anyóka szemébe kellemetlen volt nézni. Csak kellemetlen, nem hogy félt volna. Szemében ott volt minden, amit átélt eddigi életében. A testében most is szüntelenül érezte azt a jóleső bizsergést, azt a mély-hosszú onániafélét, amely épp olyan érzés volt, mintha anyai karmokkal simogatnának. Elégedett volt a testével. Tökéletesen elég volt magának. Eddig a vágy hajtotta, ám most napokig tudna feküdni mozdulatlan, szabadjára engedett agya impulzusaival játszadozva. Mi lesz ezután? Meghalt volna a tetteknek?

„Mit keresel erre, ahol a madár sem jár”? „Semmit. Eltévedtem”! Csak most nézett a szemébe. Átélte a benne élő jóságot. Elmondhatná neki, hogy valami különös történt vele, de nincs értelme. Hallgatott és mosolygott a jóságba, melyről sejtette, hogy ha elemezné, hogy ha szétszedhetné elemeire, már nem is tudná jónak nevezni. Inkább fékezhetetlen erő és hatalom volna. „Azt mondod, eltévedtél, hát hova indultál?” Hallgatására tovább kérdezett. „Ki vagy te?” Ijedten kapta el a fejét az égető tekintettől.

Fölébredt.

Az utálatos szögletes környezetben, a dohányfüsttől megsárgult fehérre meszelt falak között volt. Áporodott szag terjengett. Jobbról a társa az ágy támláján átvetett lábbal, a kezét a feje alatt összekulcsolva heverészett. „Fölébredtél?” Bólintott. Nehezére esett beszélni. Odafigyelni is.

Cimborája egy hórihorgas, nyúlánk figura volt, jókora állal és hatalmas orral. Ettől egyszerre tűnt sajnálatosnak és visszataszítónak, határozottnak és gyerekesnek. „Ma is írt!”- dicsekedett. „Ma is?” ”Mit írt?” Hallgatta, mit mesél. Időnként bólintott. Nagyszerűen tudott hallgatni, bólogatni és egyetérteni.

A nyakigláb boszanac, miután meggyőződött, hogy odafigyel, folytatta a regényes történetet. Meredten nézte. A szavak zsongó zenéjén kívül más nem jutott el a tudatáig. Az utóbbi időben ezt is megtanulta, nyitott szemmel aludni is képes volt már, nemcsak ébren álmodni.

„Attila vagyok, a helyőrség szakácsa” – mondta a különös szemű öregasszonynak, aki az egyik helyi lakosra, baba Lenára emlékeztette. Mégsem baba Lena volt.

Az öregasszony elnevette magát. Tiszta szívből, édesen, mint a kisgyerek. „Gyere be, fiam, ide a másik szobába”– mondta. Zavarodottan nézett szét, hiszen nem látott semmilyen másik szobát. Az anyóka fiatalosan fölszökkent, és határozott léptekkel a bejárati ajtó felé vette az irányt. Követte.

Meghűlt benne a vér. A macedón hegyek helyett a bácskai sík kerek egét látta maga előtt, ahogy fölnézett. Otthon volt, a házuk előtt. A kapuban az anyja. „Hazajöttél fiam!”– mondta neki mosolyogva. Belenézett az anyja szemébe, a tekintete mélyén ugyanazt a jóságot ismertem föl, mint amit az imént az öregasszonyéban. Ami csak látszólag jóság, sokkal inkább fékezhetetlen hatalom, a lét összefogó ereje. Az anyjában sem ismert az anyjára. Ő volt az, de mégsem. Az idegenség kitörölhetetlen félelmét hordozta magában a ráismerés tudata, ami egyre növekedett. Iszonyattá.

Ismét fölriadt. Kezdte fogni a szavak értelmét. A boszanac egy magyar lánnyal megesett pikáns kalandjáról mesélt.

Mosolygott. Hadd örüljön!