Cédulák, szárnyak

Draginja Ramadanski
Bogaras I.


TATA. Olyan volt ő, mint egy hirtelen feltűnő borulás töb­­bé-kevésbé derűs napjaink egén. Anya és én nem titkoltuk, hogy zavar bennünket ez a viharfelhő, amelyből, kezében régi iskolatáskával a küszöbönkre lép. Mesterkélt mozdulatokkal hadonásztunk magunk előtt, mintha füstöt szeretnénk szétoszlatni. De a tata boldognak és boldogítónak hatott. Utódait jött látni , nem titkolva, hogy erre minden joga megvan. Addig nem tette le a táskáját, amíg bűvészmozdulatokkal elő nem varázsolt egy mézzel teli, újságpapírba csomagolt befőttesüveget. Akácméz, tette hozzá mindig diadalmasan, és látszott rajta, biztos benne, hogy ezzel eloszlatta minden kételyünket. Először is helyet kellett keresni a tata vasúti egyenruhájának és sapkájának. Mindez kissé valamiféle inspekciónak hatott. Anyut menyemnek szólította, soha nem a nevén. Csodálkozva figyeltem, hogy anyu mind jobban kihúzza magát, apu meg mintha összemenne. A tata rendkívül hangosan szürcsölt és csámcsogott, folyamatosan dicsérve az ételt. Ízletes a főztöd, menyem – mondta, miután már másodszor is szedett. Utána szemlét tartott. Fütyörészve, arcán kissé megvető kifejezéssel bekukkantott a tyúkólba, megsimogatta a kutyát, a macskát. A végén mindig kért egy kalapácsot, hogy helyreüssön egy-egy deszkát vagy sarokvasat (szög mindig akadt a zsebében, a vasúton járva szedegette össze őket, majd óvatos kalapálgatással kiegyenesítette). Szótlanul szippantott füstöt a markából ki se látszó cigarettából. Éjjel köhögésrohamai voltak, emiatt egyikünk se tudta kialudni magát. A hideg, csukott ajtajú szoba falán átszűrődött a zihálás és a köhögés. Reggel anyu és apu korán elmentek dolgozni, én vettem át a háziasszony szerepét. Megörült a reggelire tálalt forró bureknak, viccelődött, időnként cinkosan rámkacsintott.
VAGONKOCSI. Nagy, sötét tenyerét fogva, mellette ugrabugrálva, tatát egészen a zentai állomásig kísértem. Búcsúzáskor fölemelt borostás, dohányfüsttel festett, sárgás arcáig, és arcomhoz dörgölődzve megcsiklandozott. Lendített egyet az üres iskolatáskán, ügyesen beugrott a vagonba, és megállt az ajtó mellett. Vasutasszabású nagykabátja elől az utasok tisztelettudóan húzódtak félre.
BICIKLI. A férfibicikli rúdján ülök, apu tapossa a pedált a Zentától Bogaras felé tartó dűlőúton. Apu fia­tal és izmos, én öt vagy hat éves lehetek. Apu haja az ar­comhoz ér, a bicikli imbolyog a mély, puha porban, ká­nikula van, zümmögnek a legyek, ide-oda libbennek a méhek. Nem is sejtem, hogy egy jövőbeni prózában vagyok, érdektelenül a tömérdek részletkérdés iránt. Apu türelmesen válaszolgat az én fontos kérdéseimre. Mi­közben pumpálja a gumit, tartom a szelepet. Szerelmes vagyok apuba, éppúgy, mint az összes többi nő.
BOGARAS. Apuval estefelé érünk Bogarasra, a pipacs borította vasúti töltés csikorgó kavicsain tolva a kerékpárt. Nagyokat szippantva a sűrű, forró kátrányillatból, a talpfákon futkározom. Apu szedett egy nagy csokor mezei virágot és átnyújtja elénk kilépő mostohájának. Kicsit odébb áll a tata, vasutas kabát­já­ban. A kezében viharlámpa. Szentjánokenyeres me­télt­tel várnak. Tudom, hogy vannak olyan ételek, amelyeket a gyerekek illetlennek éreznek (a kocsonyát), de ez a tészta szinte megbocsáthatatlan. Körülöttünk galambok sertepertélnek. Szabadon beröpülnek a konyhába, pillognak le ránk a mennyezeti gerendákról, közvetlenül az asztalra ürítenek, a tésztával megrakott tányérokba. A régi jászolban meg teknőkben tyúkok költenek, némelyik körül éppen kikelt csibék rajzanak. A morzsára vadászó fecskék valóságos zuhanórepüléssel csapnak le ránk. A tányéromba dugom a fejem, nyelem a keserű könnyeimmel áztatott metéltet. Apa addigra már messze jár.
UTÁNA ÚJRA. Utána újra mindig megjelenik apa férfi vázas Partizanján, és én boldogan ugrom ölelésébe. Kis kezemmel átölelem kormányt tartó öklét. Csöngetek a libáknak és verebeknek, takarodjanak az utunkból. Teli hangon éneklem a bogarasi himnuszt, a kerubos éneket. És otthon már nagyban vár az én szépséges anyám.
ANGELINA. Ő tata második felesége. Az első éppen az én születésem napján halt meg, ezért kaptam az ő nevét, és állítólag hasonlítok is rá. Angelina mama csókja szivélyes, kemény. Magas, erőteljes testéhez képest száraz, csontos az arca. Angelina mamának arc­idegsorvadása van, vádlija viszont roppant izmos. Szeme nagy és zöld. Mindig kendőt visel. Néha úgy néz ki, mintha egy férfi öltözött volna női ruhába. Nincs saját gyereke, ezért minden gyereket a sajátjaként szeret.

[Sibelan Forrester: Angyalok]