Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Pietá

Vacogva, csuromvizesen riadok fel, azzal az érzéssel, hogy valaki az ágyam előtt áll és néz.
Nem tévedtem.
              Irdatlan bogár áll az ágyamnál, Mefisztó-köpenyben, Mefisztó-pózban, és öblös hangon figyelmeztet.
              – Ha almákkal vagy akár késekkel akarnál megdobálni, tudd meg, köcsög, varázshatalmam van. Ha akarom, bármikor megnyílhat alattad a föld, vagy a saját hányadékodba fulladsz bele. Esetleg élve elégetlek.
              – Ki a fasz vagy te? Egyáltalán…
              – Tudod jól, ki vagyok. Azt hiszem, nem kell névjegykártyával bemutatkoznom. – Merőn fixíroz. – Most gyors ütemben öltözz föl, lent a földszinten már vár rád anyuci és apuci.
              – Miért várnának épp most? Hülyeség.
              – Nem hülyeség. Meglepi.
              Lecammogok a lépcsőkön, és benyitok az egyik szobába, ahonnan búgó kacarászás hallatszik.
              Legnagyobb meglepetésemre anyámat pillantom meg, életnagyságú bogár alakjában, egy rakás matróz között, olyan öltözetben, mint a belvárosi prostituáltaké.
              Apám jelenik meg, szintén bogáralakban, selyem fürdőköpenyben, és akármilyen paradox, olaszos bajuszkával.
              Mint egy makró.
              Üvöltve felborítom a számítógépet.
              A többiek ügyet sem vetnek rám, apám egyik ízeltlábú kezében azonban megvillan a kés.
              – Mit akarsz? Tán féltékeny vagy anyád boldogságára? Hogy is volt az Freud bácsinál? Az biztos, hogy kiheréllek, aztán felzabáltatom veled a tökeidet.
              Mivel viszolygok attól, hogy szabad kézzel hozzáérjek, az egyik régi bronz gyertyatartóval – rövid dulakodás után – szétlapítom a fejét. Úgy kenődik el a padlón, mint a májpástétom.
              Kezemet zsebre vágva visszamegyek a manzárdra.
              Samsa-Mefisztó követ.
              – Apagyilkosnak nincs hazája. Anyád mindjárt tárcsázza a rendőröket.
              – Mi a fenét tegyek?
              A Lény sarkig tárja az ablakszárnyakat a napfoltkitöréses hajnalban.
              – Ugorj!
              Ugrok.
              Aztán kiderül, tudok repülni.
              Visszaszállok a manzárdra és belépek a szobámba. Egy Red Bullt és néhány kotont tömök a zsebeimbe.
              Hosszú út áll előttem.
              Aztán, számomra is váratlanul, az immár ülő bogár ölébe kucorodom, a hüvelykujjamat szopva, mint az óvodások.
              A Lény sírva fakad és tudom, gumiarábikum– szívét éles tőrök járják át, ahogy írva vagyon.
              Lágyan fölém hajol, és mosolyogva, halkan duruzsolja:
              – Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apagyilkos…

< Private | Öröm >