Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Magnézium-sztearát

Épp este tájt, mikor már mindenki minden reteszt jól bebiztosít, és minden ajtót, lakatot bezár, bekapcsolja a riasztót, stb., zenehallgatási kényszer jön rám.
              Mivel tikkasztó meleg volt egész nap, így nyitva hagytam az ablakot, abban a boldog tudatban, hogy a szomszédok úgysem hívják ki csendháborításért a rendőrséget. Eddig sem tették soha, pedig okot, azt bőven szolgáltattam rá, hogy valami definiálhatatlan sajnálatból, vagy irracionális félelemből, nem foglalkoztat.
              Karikás szemmel vedelem a hűtött ásványvizet, és úgy tervezem, a számítógépemben frissen felfedezett Dave Graham Deeper and Deeperjének egyik remixe okozta ingyen-gyönyörre bukva ütöm el az időt, melyet a Winamp program segítségével úgy igazítottam be, hogy a végtelenségig ismételje magát, minő kéj. Ekkor, a fémszúnyoghálót átütve, a manzárdra egy agresszív, szárnyas– motoros fiú repül be (vagy inkább fel) az ablakomon. Ahogy elképzelem, a szemközti ház szektatag tagjainak, ahol mindenki kosszarvat visel, még a gyerek is, nem kis kárörömére.
              – Helló, Apu… – szólít meg pökhendin kéretlen vendégem, a motoros fiú, cigarettával a szájában.  – Tudom, egy rakás tabid van kéznél. Kérek kétmaréknyit.
              Amennyire lehet, megőrzöm a higgadtságomat.
              – Nekem nincs gyerekem, Akira.
              A fiú szelídebbre veszi a figurát. Ledőti a motort az üvegasztal roncsaihoz, és kedvesen mosolyogva kifújja csapzott haját az arcából.
              – Miért Akira? Nem emlékszel a nevemre?
              – Mert nekem te Akira vagy.
              A fiú szeme zölden villan.
              – Szóval kapok nasit?
              – Vényre kapom. És pont 28 napra kiporciózva. Vagyis nem.
              A fiú ledönt a földre és kést nyom az ádámcsutkámhoz.
              „I wanna love you/ I want your love”
              – Jó – egyezem bele – de soha, soha ne hívj Apunak.
              Kimegyek a konyhába, és a gyógyszerek közt matatok, majd a majdnem üres (csak csokoládé, ásványvíz, és ital található benne) hűtőszekrényből előveszek és töltök magamnak egy jó dupla Martinit.
              Hänsel és Gretel, a valaha felakasztott vámpír– testvérpár a fürdőszobából váratlanul előbújva baljóslatúan üdvözöl.
              Lila fejjel üvöltök, ahogyan csak a szétcigarettázott hangszálaim engedik.
              – Mi az? Ti itt? Tán ti is a kurva, kibaszott gyerekeim lennétek?
              Az ikerpár prédára leső, csillogó szemmel közelít.
              – Magad is jól tudod, Apu. Hisz szeretünk. Sőt, rajongunk érted.
              „I wanna love you/ I want your love”
              Ezúttal következetesen járok el. Hentesbárddal széthasogatom mindkettőjük koponyáját.
              Ez biztosabb, mint a galagonyacövek.
              Úgy érzem magam, mintha buborékfóliában árnyékbokszolnék.
              Kortyintok a Martiniból, és kétmaréknyi dilibogyót viszek be Akirának, fennhangon mechanikusan hajtogatva:
              – Magnézium-sztearát. Kiváló térfogatnövelő töltőanyag. Nincs ismert mellékhatása. A gyógyszeriparban is széleskörűen használatos.
              A küszöbön visszahőkölök.
              A fiú mindkét kezén felvagdosta az ereit. Mélyen. Látom, ahogy ráspriccelt a vér a könyveimre.
              A padlón hever, és szárazon suttogja.
              – Te vagy az Apám. Ugye nem tagadsz le?
              „I wanna love you/ I want your love”
              Valami irtózatos gorombaságot akarok a kobakjához vágni, de félúton megkeseredik a szám.
              Lehajolok hozzá. Izzadság- , fűszer- , és álomillata van. Valamit akarok neki mondani, de félúton elfelejtem, mi lenne az.
              Bizonytalan léptekkel a fix telefonhoz kóválygok, és tárcsázom a mentőket.

< Marcang | L. O. V. E >