Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Kizsarolt másvilág*

– Hazajött a Laci! Persze csak rövid időre. Azt mondta, holnap mindenképp meglátogat – hadarta anyám a szomszédból hazatérve, és én az első pillanatban nem is kapcsoltam. Laci? Melyik Laci? Tucat név, dömping van belőlük. Aztán leesett a tantusz.
              Laci X., az utcánkból, akivel anno annyit játszottam. Később, még középiskolás korunkban is megmaradt egy fura szenvedélye, amiben én is sokszor részt vettem: ha jött egy kocsi, mindenképp el kellett előle bújnunk, mert Laci félt tőlük. Pedig, mivel az apja autószerelő volt, gyakran nem kerülhette el ezeket a kényszerrandevúkat.
              Aztán kimaradt az egyetemről (ahogy én is), és lám, ugyanaz lett, mint az apja. Azokat a masinákat bütykölte, amelyektől nem is olyan rég rémüldözött. Ráadásul kezdte felvenni ugyanazokat a manírokat, mint az őse.
              A háborúk elől a pocsolyán túlra menekült, ott csinált egy rakás gyereket, és reggeltől estig csak dolgozott, dolgozott, persze ugyanabban a munkakörben, mint itthon.
              „Szóval most hazalátogatott” futott át a szürkeállományomon, épp semmiféle kísérőgondolat nélkül.
              Laci X. másnap beugrott hozzám, majd a kötelező első kávé után azt mondta menjünk, furikázzunk egyet a járgányával. Belementem.
              Az egyik új sugárút közepe táján leparkolt, és először halkan, majd egyre hangosabban, végül már kiabálva öntött nyakon a szóömlenyével.
              – Téged választottalak társnak, mert olvastam a neten a prózáidat. Tripla okádékoknak tartanám őket, ha nem érezném sokszor én is a hőseidhez hasonlóan magam. Puha, otthonos szögesdróttal bekerítve. Most pedig szépen valamelyik kamion alá vetjük magunkat. MEGÉRTETTED?
              – Miért? Miért éppen te? Mindened megvan – sóhajtottam.
              – Miért? A gyerekeimért, akik lenéznek, és már viszolygok magamtól, mikor rájuk szólok, hogy beszéljetek magyarul, a feleségemért, aki idegenebb az idegennél, a főnökömért, akit útálok, és akinél csak a munkámat útálom jobban, és az egész elbaszott életemért… Ennyi elég lesz, te mama– kedvence?
              Megfogta a grabancomat és együtt ugrottunk az egyik teherautó elé.
              Ütés, koppanás, hasogató fájdalom… majd a sofőr pofája pár méterre előttünk, benn a kabinjában, ahogy nyelvet ölt, amely, esküszöm, kétágú, ezt követően két autó is keresztülhajt rajtunk, de az eszméletünk, a ruganyosságunk a fájdalom ellenére is megmarad.
              Ahogy felegyenesedve körbenézek, minden ugyanaz, csak a színek élénkebbek egy kissé.
              Laci X. káromkodik, üti, rugdossa az autóját, kitépi az ajtaját, én pedig bambán hallgatok. Egyikünk sem ilyennek képzelte a halált.
              – Próbáljuk újra – javaslom. Vibrál az arcom, az egész testem, mintha valamiféle közhelyes vámpírrá akaródzna transzformálódnia.
              Ezúttal egy kombi alatt találjuk magunkat. Szakad az ín, az izomrost, törnek a bordák, és valami sziszegés szippant bennünket magába.
              Kopár hegyvidéken találjuk magunkat, a nem is olyan nagy távolban morgó trollokkal. A nap úgy tűz, hogy a kövek tésztaszerű puha, lyukacsos masszává olvadtak, a por tűzforró és okkersárga.
              – Ez meg mi a franc? – pislog Laci.
              – Magad is láthatod. Állítólag ilyen helyek a Dél-Balkánon dögivel akadnak. Ha pontosak az információim – szólok, és valahol tudom, ha nem siet, Laci hamarosan sóbálvánnyá válik. De megelőzi a dolgot.
              – A kurva anyátokba! Nem igazság! – üvölti Laci X., és lelök a szikláról, majd utánam ugrik maga is.
              Csend. Abszolút csend.
              És végtelen, szinte fájó nyugalom.
              Végre rászánom magam, hogy kinyissam a szemem.
              Ismerős a helyszín.
              – Hol vagyunk? – kérdi Laci bátortalanul, egy  napozószékben heverve, arccal a tengernek.
              – Velencében, a parton, 1986-ban vagy 1988-ban, a Biennále idején. Akkor, amikor már kellemesen lehűlt, de azért még langyos a légtér. És ha betérnénk bármelyik környező kávézóba, étterembe, lefogadom, ingyen ehetnénk-ihatnánk.
              – Nézd – szól undorodva Laci X. – A hullámok partra mostak egy halom műanyag szemetet.
              – Ne keresd az öröklétben a tökéleteset, fickó. Így is jó, nem? Karnyújtásnyira a vibráló neonfényektől, szemmagasságban az alkony, körülöttünk hullámmoraj, puha föveny, Martini, Philip Morris cigaretta a kezünkben.               Nem így akartad?
              Laci komoly arccal hallgat, majd leteszi a poharát, elnyomja a cigarettáját, és a vízbe gázol. Szárnyai bíborszínűek. – Azt akarom, hogy a csillagok tüze tükröződjön a pupillámon.
              – Meglesz, meglátod. Csak kívánnod kell – nyugtatom a félhomályban, és már csak a hullámok tajtékát figyelem, a tulajdon szárnysuhogásom, s azon mélázok, hogy Mann és Visconti tévedtek, ebben a kizsarolt másvilágban csak élni lehet.

* A szövegben szereplő személyek teljes egészében a fikció lecsapódásai.

< L. O. V. E. | Joy >