Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Félelem a monotóniától

Rossz Arccal a 9-es buszon ücsörgünk a vastaghúsunkon.
Rámosolygok, noha érzem, a szappant, vizet, dezodort már huzamosabb ideje hanyagolja, és valóban, a szeme sem áll jól.
              – Nem érezted még soha, hogy monoton és közhelyszerű minden érzésed, gondolatod, cselekedeted? Hogy téves filmben vagy mellékszereplő?
              Rossz Arc még hűvösebben szemlél.
              Tudom, hogy nem csak engem, így nem zavartatom magam.
              – De igen. Szívem szerint főbe lőnék mindenkit. Bájvicsorral folytatja. – Ezt akartad hallani? Magamban észrevétlenül kuncogok.
              „Ez tényleg azt hiszi, most valami újat mondott.”
              Bölcsen hallgatunk egy darabig.
              Úgy tűnik, Alles in Ordnung, vagyis elviselhető – csak a sofőr – pedig tökéletesen tudom, fegyelmi jár érte, hangosan ordíttatja a rádióját, és ahogy, körjárat lévén, lassan fogynak vagy gyarapodnak az állomások (nézőpont kérdése) –elképesztő iramban veszi be a kanyarokat, egyre nagyobb sebességre kapcsolva.
              Rossz Arc felém fordul.
              – Ez Formula 1-est játszik velünk.
              Megigazítom a nyakkendőm.
              Kibaszottul drága volt, sokáig vadásztam, hogy pont ilyet szerezzek, s most, ahogy egy ismerősöm mondaná: élvezni akarom.
              A nyakkendőmet.
              A második farkam, csak ezen ezüst csík fut végig, fénylőn fekete selyemközeget hasítva kétoldalt.
              Kedvelem mindkettőjüket.
              Rossz Arcot nem, mégis vele lógok, gőzöm sincs, miért. Lehet, hogy ez valami mazopszichoid-ügy. Mindegy. Ismét rápillantok.
              – Igen, csak ez nem P.C…Most mondjam azt, hogy kezdek félni?
              Hallgatunk.
              A középső ajtóhoz manőverezünk, de mikor le kellene szállnunk, a pasas simán továbbhajt.
              Ahogy a következő két állomást is figyelmen kívül hagyja.
              Néhány korosabb nénike hangos, sértésekkel vegyített méltatlankodás özönt zúdít rá, rikoltozik, túlharsogva az ordító rádiót.
              Tovább szlalomozunk, egyre gyorsabb iramban, immár vacogó fogakkal.
              A busz hirtelen, két állomás között, hangos fékcsikorgással lefékez.
              Kinyílik az összes ajtó, a volán mögül pedig bíborszín arccal kipattan a sofőr, és üvölteni kezd.
              – Dosta mi vas je! Napolje! Svi!
              Konfúz hangzavar közepette kollektív lekászálódunk. Végül is ép bőrrel megúsztuk.
              Rossz Arc hallgat, mint aki becsinált, pedig ismerem, nálam jóval keményebb fából faragták.
              Sétálunk a koratavaszi, pollennel felturbózott, szmogdús napsütésben. Félig lehunyt szemmel, sirályszárnyakkal.
              Hirtelen beugrik valami. Megállítom Rossz Arcot.
              – Ez naturalisztikus volt. Sőt: rusztikus.
              Kedvesen mondom, pedig tökéletesen tisztában vagyok vele, Rossz Arc gyűlöl az ilyen megnyilvánulásaim miatt.
              Többek közt.
              De ki kit nem gyűlöl?
              Illetve, már ez is valami.
              A gyűlölet odafigyelést, energiaráfordítást jelent, amiből lasszóval lehet csak nyakon csípni egy csipetnyit, így ezt is meg kell becsülni.
              Nem akarom megérinteni Rossz Arcot, utálok bárkit megérinteni, őt végképp, így rávigyorgok.
              – Van itt egy tűrhető hely. Nappal meglehetősen kihalt, a zene is oké. Van egy specialitásuk is. Persze ÁFÁ– val, de a presszókávéhoz ajándék üdítőt mellékelnek.
              Bent a rombusz alakú, márványutánzatú asztal mellett Rossz Arc durcás pofával, szúrós szemmel fürkész.
              Nem csak engem, az egész univerzumot. Akármennyire zárkózott, annyira már kiismertem.
              Eltolja magától a békazöld színű, matt üdítőt.
              – Ha ebben egy mikrogramm bármi is akad vegyszereken és csapvízen kívül, akkor én agykutató vagyok.
              Lemellezem a füstöt és felnevetek.
              – Miért? Szerinted a presszókávé, amit épp szürcsölünk, echte kávébabból van? Inkább élvezd ki a pillanatot.  Akár szelektíven. Az a bíborarcú sofőr a buszból, lefogadom, szíves örömest fejest ugrana akár ebbe a nyomorult üdítőbe is. – A kávét kavargatva magam elé mormogom. – Szinte holtbiztosan.
              Rossz Arc elvigyorodik.
              – És ha a cukormókus történetesen nem tud úszni?
              Nyájasan seppegem, mint egy szerelmes tömeggyilkos.
              – Én sem tudok. Tudod, hogy tudom hogy tudod, nem?
              Még undorítóbb arckifejezéssel a pofájába mászom.
              – Csak csokoládéban vagyok képes úszni. Ugye, szívesen fellógatnál engem is? Vagy tévedek? Kétlem.
              Rossz Arc a pincérnőt hívja és fizet. – A vendégem vagy.
              A meztelen pincérnő fásult műmosollyal visszaadja neki a visszajárót. Rossz Arc a fanszőrzetét bámulja, aztán a szokásos jégtekintetével rám néz.
              – Ennyi pénzért a pinaszőreiből is szívesen kicsupálnék volna egy csokorravalót.
              Félig lehunyt szemmel parafrazálok.
              – „Das wird aber extra kosten.”
              Visítva, nyerítve ugrunk fel és lépünk ki a légkondicionált semmiből a nem légkondicionált semmibe.
              Mint két negyvenes éveit taposó érett, adófizető, sirályszárnyú honpolgár, sebcsillaggal a homlokán.
              Hirtelen eszembe villan a sofőr, aki már biztosan csokoládéóceánban lebeg valamelyik köztes zónában, lágyan, gond- és tudattalanul.
              Aztán tovább nyerítek Rossz Arccal, a lehető legközhelyszerűbben, amennyire csak lehet.

< Hétköznapi magány | Erotica >