Žuža Benei Euridika Dušo, reci, koliko patnje možeš podneti? A ti, drug mog duha, zbog koga sam se gazeći tvrdu koru zemlje survala tri puta dole u duboku dubinu - zbog mene koliko patnje možeš podneti? Izbljuvana iz grotla sramote iz beznadnog, užarenog peska tvoga bespuća, srušila sam se u gorko-slani vir uzburkanog mora tvoja patnja me je poput mora preplavila i bol i smrt su do kosti prodrli. Nežna pesma, tihi potok frule da l' će povratak doneti? Jer tebe je moja tamna smrt poput mora preplavila. Da l' ćeš me nazad dovesti? Živ do dna pakla si tonuo da bi me snagom tihe pesme izbavio, mene, koja je u tebi živela, umrla i potonula zbog mene koliko patnje možeš podneti?	Beney Zsuzsa Euridiké Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el? S te, lelkem társa, akiért a föld kemény kérgét taposva elmerültem, háromszor el a mélységes homályba - te értem mennyi szenvedést viselsz el? A gyalázat torkából kilökötten sivatagodnak naptalan fehér izzó homokjából a sűrű tenger sós-keserű árjába lemerültem szenvedésed elöntött mint a tenger és csontig mart halál és fájdalom. A gyenge dal, fuvolád halk patakja visszavezet? Hiszen téged sötét halálom elborított, mint a tenger. Visszavezetsz-e? Élve a pokol mélyére szálltál, engem elragadni, gyenge dal láncán engem, aki érted éltem, haltam, és benned elmerültem énértem mennyi szenvedést viselsz el?
Karolj Jobađ Ptice Tramvaj zvoni, juri, gvožđe gvožđa grli, krakovi metala škripe, , vrište, sjaje; i zabruji - kao jeka šest topova - ventil nekog motora. Užasna je ta galama al jednom Katica mala mladalački se nasmeši i prozbori : " Hej! Čuješ li? Kos! " Kos? Gde? - " Slušaj! " I ponovo buka, zuj dinama, na trotoar teret pada. Ona me nasmejano gleda: - " Lepo peva! " Igra li se ona sa mnom? Za trenutak jedan utiša se galama i čujem i ja. . . - nije utvara,vizija - na jednoj anteni jasno, prekrasno peva kos. Glasova puna cesta ga guta. I mene od onda kopka : Kako je čula devojka? Nisam još gluh, nikako, i zvižduke volim, jako, ali gde bruji sve živo, tu, tu nisam primetio. Saznah. Bez nedoumice : Jedna drugu čuju ptice. I kroz galamu, ne treba im žica, vetar ili voda. . . kos će uvek čuti kosa. " . . . I uvek ka vrhu teži; ako je sam, onda sam sedi. . . " - nastavlja sad moja ptica, gleda, gleda i doziva - i kao da kući stiže gnezdo pravi u mojoj ruci, i čuje se pesma kosa uz uzdah blaženi : " O! Tu je udobno! "	Jobbágy Károly Madarak A villamos csörög, cseng, vasat ölel a vas, sikít, csikordul, fényes tagjait villantja; közben fölzeng - mint hat gépágyú robbanó robaja - egy kipufogó. Ebben a szörnyű, állati zsivajban látom, hogy Kati felnéz és aztán rámnevet, s meg is szólal : " Te! Figyeled? Rigó! " Rigó? Hol? - " Hallgasd! " S újra csak sivít a dinamó s lecsap egy láda döngve valahol. Kati csak néz és felkacag : - " Szépen dalol !" Nem birom már. Játszik velem? De egy félpercre hirtelen elhal a zaj s már hallom én. . . - nem képzelgés, vízió - ott ül a televízió - antennán s fütyül csodamód a rigó. Aztán a zajokkal teli város azonnal elnyeli. De engem furdal a talány : Hogy hallotta meg ez a lány? Nem vagyok én sem süket még, szeretem is a füttyöket, de itt, hol zúg a nép s a gép nem veszem észre semmikép. S rájöttem. Kétség sem maradt : Hallják egymást a madarak. Zajokon át, s nem kell se drót, se szél, se víz, se más közeg. . . meghallja rigó - a rigót. " . . . S mindig a csúcsra, oda ül; ha egyedül, hát egyedül. . . " - folytatja az én madaram, néz, visszanéz mindúntalan, de aztán, - mint ki hazajött, fészket rak karjaim között s megszólal dallamos, rigó- hangján fel is sóhajtva : " Ó! Itt, itt, de jó! "
Laslo Benjamin Sneži U ponoćnoj tišini dok je sneg padao Trgom mira usamljeno sam koračao. Al ne! Na trgu su dve prilike priljubljene. Njihove kose su gustim snegom prekrivene. Ne primetivši me bezbrižno su se grlile, sjajnih očiju sneg i vetar zanemarile. Belim pokrivačem pločnik je sneg pokrio - ali oko njihovih tela krug se stvorio. U čarnom krugu mladosti su stajali, požurih dalje - čarolija mora ostati. Zaželeo sam, nek na zemlji dalje sanjaju, da ih ljute godine ne ometaju da i onda tako gledaju jedno drugo kad njihove kose zima zavek pobeli.	Benjámin László A hóesésben Késő éjjel mentem haza a hóesésben. Kívülem egy lélek sem járt már a Béke téren. De nem! A téren két szerelmes állt összebújva. Hajukat a goromba évszak hóval befújta. Ölelték egymást önfeledten, nem vettek észre. Nem néztek hóra, szélre sem, csak egymás szemébe. Fehér volt már a tér egészen, de körülöttük kör támadt, - a hulló pihéket felfogta testük. Szerelem, ifjúság varázs- körében álltak; tovább siettem - meg ne törjön a szép varázslat. Kívántam nekik ott magamban sok földi szépet s hogy életük ne háborítsák haragos évek és akkor is így nézzenek még egymás szemébe, mikor a tél végképp befesti hajukat fehérre.
Šandor Čori Devojke s dinjama Izveštačeno i umorno išle su uz brdo. U podignutim rukama dinje : medene kugle, otkinuta Sunca. Toliko im je ostalo od negdašnjeg raja? dok su još slobodne livadama lutale i bose velikim, sočnim listovima gazile? Suknje su im, kao voda, prozirne, i kao voda, prelamaju poglede. Iz glasne tkačnice dolaze, čitav svet namataju na vretena kukova, poglede vrba, žutu svilu sunčevnih zraka i nepresušnu žudnju muškarca. Ludost, ali odjednom, svaku poru moga tela žed preplavi - Ludost, ali odjednom preda mnom se stvori uzburkana, preglasna melodija mora - i sve to zbog njih, koje ni ne volim, tek ih gledam, kao neznanu vatru, mirnu pticu. Prema meni zrače im ramena kao radij ispod staklenih oblaka avgusta. Patiću od sećanja, kako na valovitim stepenicama odmiču. Ostavljaju mi leto, užarene forme svemira i osvajanje dlanova koji Sunca dižu.	Csoóri Sándor Lányok dinnyével Fáradtan s kicsit kényeskedve mennek föl a hegyre. Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye : édesség mézgömbje, leszakított Nap. Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből? mikor még keresztül-kasul csatangolták a földeket, s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak? Szoknyájuk átlátszó, mint a víz, de mint a víz, megtöri a tekintetet. Jönnek a zajos cérnagyárból, derekuk orsójára föltekeredik a világ, fák pillantása, napsugár sárga pamutja s az eltéphetetlen férfi-vágy. Bolondság, de hirtelen szomjas leszek lábujjamtól a homlokomig - Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger, taraján hatalmas muzsika lakik - s mindez miattuk, kiket nem is szeretek, csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat. Sugárzik felém a válluk, mint a rádium augusztus üveg-felhői alatt. Szenvedek majd az emlékezéstől, ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek. Itthagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit, s hódítását napot-emelő tenyerüknek.