®uľa Benei

Euridika

Duąo, reci, koliko patnje moľeą podneti?

A ti, drug mog duha, zbog koga sam se
gazeći tvrdu koru zemlje survala
tri puta dole u duboku dubinu -
zbog mene koliko patnje moľeą podneti?

Izbljuvana iz grotla sramote
iz beznadnog, uľarenog peska
tvoga bespuća, sruąila sam se
u gorko-slani vir uzburkanog mora

tvoja patnja me je poput mora preplavila

i bol i smrt su do kosti prodrli.
Neľna pesma, tihi potok frule da l' će
povratak doneti? Jer tebe je moja
tamna smrt poput mora preplavila.

Da l' ćeą me nazad dovesti? ®iv do dna
pakla si tonuo da bi me snagom
tihe pesme izbavio, mene, koja
je u tebi ľivela, umrla i potonula

zbog mene koliko patnje moľeą podneti?
Beney Zsuzsa

Euridiké

Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?

S te, lelkem társa, akiért a föld
kemény kérgét taposva elmerültem,
háromszor el a mélységes homályba -
te értem mennyi szenvedést viselsz el?

A gyalázat torkából kilökötten
sivatagodnak naptalan fehér
izzó homokjából a sűrű tenger
sós-keserű árjába lemerültem

szenvedésed elöntött mint a tenger

és csontig mart halál és fájdalom.
A gyenge dal, fuvolád halk patakja
visszavezet? Hiszen téged sötét
halálom elborított, mint a tenger.

Visszavezetsz-e? Élve a pokol
mélyére szálltál, engem elragadni,
gyenge dal láncán engem, aki érted
éltem, haltam, és benned elmerültem

énértem mennyi szenvedést viselsz el?
Karolj Jobađ

Ptice

Tramvaj zvoni, juri,
gvoľđe gvoľđa grli,
krakovi metala ąkripe, ,
vriąte, sjaje; i zabruji
- kao jeka ąest topova -
ventil nekog motora.

Uľasna je ta galama
al jednom Katica mala
mladalački se nasmeąi
i prozbori :
" Hej! Čujeą li?
Kos! "
Kos? Gde?
- " Sluąaj! "
I ponovo
buka, zuj dinama,
na trotoar teret pada.
Ona me nasmejano gleda:
- " Lepo peva! "

Igra li se ona sa mnom?
Za trenutak jedan utiąa
se galama i čujem i ja. . .
- nije utvara,vizija -
na jednoj anteni
jasno, prekrasno peva
kos.
Glasova puna
cesta ga guta.

I mene od onda kopka :
Kako je čula devojka?
Nisam joą gluh, nikako,
i zviľduke volim, jako,
ali gde bruji sve ľivo,
tu, tu nisam primetio.

Saznah. Bez nedoumice :
Jedna drugu čuju ptice.
I kroz galamu, ne treba
im ľica, vetar ili voda. . .
kos će uvek čuti kosa.

" . . . I uvek ka vrhu teľi;
ako je sam, onda sam sedi. . . "
- nastavlja sad moja ptica,
gleda, gleda i doziva -
i kao da kući stiľe
gnezdo pravi u mojoj ruci,
i čuje se pesma kosa
uz uzdah blaľeni :
" O!
Tu je udobno! "
Jobbágy Károly

Madarak

A villamos csörög, cseng,
vasat ölel a vas, sikít,
csikordul, fényes tagjait
villantja; közben fölzeng
- mint hat gépágyú robbanó
robaja - egy kipufogó.

Ebben a szörnyű, állati
zsivajban látom, hogy Kati
felnéz és aztán rámnevet,
s meg is szólal :
" Te! Figyeled?
Rigó! "
Rigó? Hol?
- " Hallgasd! "
S újra csak
sivít a dinamó s lecsap
egy láda döngve valahol.
Kati csak néz és felkacag :
- " Szépen dalol !"

Nem birom már. Játszik velem?
De egy félpercre hirtelen
elhal a zaj s már hallom én. . .
- nem képzelgés, vízió -
ott ül a televízió -
antennán s fütyül csodamód
a rigó.
Aztán a zajokkal teli
város azonnal elnyeli.

De engem furdal a talány :
Hogy hallotta meg ez a lány?
Nem vagyok én sem süket még,
szeretem is a füttyöket,
de itt, hol zúg a nép s a gép
nem veszem észre semmikép.

S rájöttem. Kétség sem maradt :
Hallják egymást a madarak.
Zajokon át, s nem kell se drót,
se szél, se víz, se más közeg. . .
meghallja rigó - a rigót.

" . . . S mindig a csúcsra, oda ül;
ha egyedül, hát egyedül. . . "
- folytatja az én madaram,
néz, visszanéz mindúntalan,
de aztán, - mint ki hazajött,
fészket rak karjaim között
s megszólal dallamos, rigó-
hangján fel is sóhajtva :
" Ó!
Itt, itt, de jó! "
Laslo Benjamin

Sneľi

U ponoćnoj tiąini dok
je sneg padao
Trgom mira usamljeno
sam koračao.

Al ne! Na trgu su dve prilike
priljubljene.
Njihove kose su gustim snegom
prekrivene.

Ne primetivąi me bezbriľno
su se grlile,
sjajnih očiju sneg i vetar
zanemarile.

Belim pokrivačem pločnik
je sneg pokrio -
ali oko njihovih tela
krug se stvorio.

U čarnom krugu mladosti
su stajali,
poľurih dalje - čarolija
mora ostati.

Zaľeleo sam, nek na zemlji
dalje sanjaju,
da ih ljute godine
ne ometaju

da i onda tako gledaju
jedno drugo
kad njihove kose zima
zavek pobeli.
Benjámin László

A hóesésben

Késő éjjel mentem haza
a hóesésben.
Kívülem egy lélek sem járt már
a Béke téren.

De nem! A téren két szerelmes
állt összebújva.
Hajukat a goromba évszak
hóval befújta.

Ölelték egymást önfeledten,
nem vettek észre.
Nem néztek hóra, szélre sem, csak
egymás szemébe.

Fehér volt már a tér egészen,
de körülöttük
kör támadt, - a hulló pihéket
felfogta testük.

Szerelem, ifjúság varázs-
körében álltak;
tovább siettem - meg ne törjön
a szép varázslat.

Kívántam nekik ott magamban
sok földi szépet
s hogy életük ne háborítsák
haragos évek

és akkor is így nézzenek még
egymás szemébe,
mikor a tél végképp befesti
hajukat fehérre.

©andor Čori

Devojke s dinjama

Izveątačeno i umorno
iąle su uz brdo.
U podignutim rukama dinje :
medene kugle, otkinuta Sunca.

Toliko im je ostalo od negdaąnjeg raja?
dok su joą slobodne livadama lutale
i bose velikim, sočnim listovima gazile?
Suknje su im, kao voda, prozirne,
i kao voda, prelamaju poglede.

Iz glasne tkačnice dolaze,
čitav svet namataju na vretena kukova,
poglede vrba, ľutu svilu sunčevnih zraka
i nepresuąnu ľudnju muąkarca.

Ludost, ali odjednom, svaku poru
moga tela ľed preplavi -
Ludost, ali odjednom preda mnom se stvori
uzburkana, preglasna melodija mora -

i sve to zbog njih, koje ni ne volim,
tek ih gledam, kao neznanu vatru, mirnu pticu.
Prema meni zrače im ramena kao radij
ispod staklenih oblaka avgusta.

Patiću od sećanja, kako na
valovitim stepenicama odmiču.
Ostavljaju mi leto, uľarene forme svemira
i osvajanje dlanova koji Sunca diľu.

Csoóri Sándor

Lányok dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve
mennek föl a hegyre.
Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye :
édesség mézgömbje, leszakított Nap.

Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből?
mikor még keresztül-kasul csatangolták a földeket,
s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?
Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,
de mint a víz, megtöri a tekintetet.

Jönnek a zajos cérnagyárból,
derekuk orsójára föltekeredik a világ,
fák pillantása, napsugár sárga pamutja
s az eltéphetetlen férfi-vágy.

Bolondság, de hirtelen szomjas leszek
lábujjamtól a homlokomig -
Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,
taraján hatalmas muzsika lakik -

s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,
csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.
Sugárzik felém a válluk, mint a rádium
augusztus üveg-felhői alatt.

Szenvedek majd az emlékezéstől,
ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.
Itthagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,
s hódítását napot-emelő tenyerüknek.