Janoš Pilinski Greh   Dete si još, ipak nežno sazreli udovi blago se naziru iza zastora mladosti, i kao jedva primetan osmeh, ako ne bedro, ramena te odaju. Skroz sam te prozreo.   Gledam te, dalje ne mogu, iza jednog dodira poput peščane dine život se pomiče. Krhka si još, beži dakle, pre no što bih te stigao! Klonula si kad te je prvi šamar sustigao.   Žudno, pohlepno te gone izmorene godine; poput izgladnele batine oživi se nepregledna šuma. Moje noći! i u tim noćima promrzala, crna rulja! Svim telom hrli na tebe, na delić svežeg kruha.   Slomiše ti mladi članak, i svinuše kičmu; spas, blaženstvo su tražili, to, čega kod mene nema. Deteta, oskrnavljenog, sjajnu, bleštavu mladost! Opljačkanu te odbaciše kao poderanu krpu.   To je ostalo od tebe? Ravnodušno te gledam. Gde su ta mlada ramena, gde je taj blesak? Zbunjeno kršim ruke - bezdušna je samica. Ti si ta ubijena a ja sam tvoja ubica?	Pilinszky János Bűn   Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől talpig látlak.   Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekülj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte.   Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! Testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre.   Fiatal csuklóid eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjúságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot.   Ez maradt belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem?
Imre Varga Ptice i cvet: smisao bi od reči oduzeli   Kraj je avanture. Udarih je. Laka ljubavnica? Stoji s čovekom udareno lice. Povući se ne mogu; uprkos igri i čavrljanju, što započeh moram odigrati. Otpale su liske lepog šeboja iz pesme i u prašini su - uz moje noge - one švrljuge. Ptice i cvet - smisao bi od reči oduzeli, izostaje lepa naša zajednička pesma, pospremih staru gitaru, i ti ostavi : " srce, opraštam se "; tako se to ne može.   Pljušti sneg. Ispred nas je čitava zima. Naša je. Ako ostaješ.	Varga Imre Virág, madár : értelmét venné a szónak   A kalandnak vége. Megütöttem. Könnyű szerető? Áll emberrel arcul ember. Visszakoznom nem lehet; végig kell játszanom, amit kezdtem, bár a játék s csácsogás ellenére is. A dalbéli szép violák szirma lehullt, és a porban - lábam körül - ama pacsírták. Virág, madár - értelmét venné a szónak, elmarad hát tőlünk a szép közös ének, elteszem öreg gitárom, s hagyd el te is : " virágom, tőled búcsúzom "; ezt így nem lehet.   Zúdul a hó. Előttünk egy teljes tél. A miénk. Ha velem maradsz.
Deže Tandori Hommage " Zar dalje od tebe? Zar bliže tebi? Od, do ne postoji. Ni dalje, ni bliže. "   *   Svojim rukama pokrivaš moje lice, tako je svelo. Svaku kost posebno možeš taknuti : te ispovesti ispod mišića; ali gledajući ih oči će te zabolesti kao da na oštrom kamenju bosa hodaš. Pa ne gledaj; rađe obavij me svojim dugim prstima. Rađe gledaj polomljene komade toga sveta u hladnom, decembarskom zraku, gde odjednom ugledavši neku sitnicu, prepoznaješ sebe i povičeš : to! da, to si mi hteo kazati - Tada budi sabrana : razuzdanost trenutka neutralizuj sama. Nežno mi podigni bradu, laganim, jedva primetnim pokretom okreni mi glavu i pusti. Više ne trebaš ni videti. Tek sećati se; gde i šta je gledalo na hladnom postolju neprolaza jedno lice što je isto tako hladno postalo.   *   Sve više i više se utapaš u neprobojnost; tvoja beznadežnost u meni odzvanja, razbijaju me njeni otkucaji.   *   Zazvoniš, poput praznog prostora preko kojeg ću se udaljiti. Zaslepljeno pustim da me zaokružiš i da postanem deo okoliša. Unatrag hodam, nek me pretiče, što za sobom ostavljam.   *   Proređuješ se. Tvoje daljine se onesvešćuju i ne nalaze put. Vlastita tišina si bila. I optočiš sopstveni trag.   *   Drugi prilaze stolu. S kosom Madone lice ti u tuđem dimu poput plamička drvca tone. Na injem posutu travu mislim i ja : jutarnji prozor srca za svako zlo.   *   Već se daviš u meni koji sam prostran bio bez tebe, svojeliki prostor. Sada je isključivo tvoje : roptanje tvoga davljenja.   *   Sad prelaziš preko tame sobe : paziš da se ne spotakneš; korake raščlanjuješ, to više nisi ti, to je tek sušto kretanje. Kad si sve napustila kao da si ih na vrhu talasa ostavila, na talasu koji na tvoj mig - kad si zatvorila za sobom vrata - za tobom krete iskliznuvši ispod njih. Ti ne znaš, da oni od tada kao ostaci drveta i šaša nagomilani u prazan zrak čuvaju luk tog vala; zato tek udove im vidiš i na lakat naslonjenu glavu nešto više. Sad su već naravno izbrazdani i suvi; jer od onda svetlost ih uvek preko jedno te istog prozora zari : njima to više nije svetlost. Jedan dolazak im je trebao, tvoj dolazak, da planu kao ugarak kad ogromne usne oživljavaju: ali ti si toliko drugačije zamislila njihov sjaj, toliko si samu sebe želela od njih - onu, za koju i ti znaš da nisi - oni su ti tek bleda, ravnodušna lica. Zar su ti, kojima si se vratila? Njima si tolika? Ili si zbilja tolika? Zatim nehajno prelaziš preko njih, neutešno prilagođavaš ih svojim beskonačnim krugovima, višekutnike nogu, tela, lica.   *   " Ko će joj skupiti umorne ate, ako izginu, ko će primiti nju? ko će preći još jednom isti put zbog njih, nazad, uzalud?   S obe strane sečiva tvoje sudbine, čak i prepolovljeno, životinje polaganim nestajanjem čekaju dok ti i zadnji at ne premine :   danas još ne u lažnom odelu od dasak i zemlje mogla bi pogledom preći oranicu, nek jecaj šara u tvojoj lobanji, nek zveči orah mutnih očiju. "	Tandori Dezső Hommage " Tőled távolabb-e? Hozzád közelebb-e? Tőled se, hozzád se. Távol se, közel se. "   *   Már nemsokára betakarhatod két tenyereddel arcom, oly sovány lett. Érintheted minden csontját külön : e húsalatti vallomásokat; de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha szúrós köveken lépkednél mezitláb. Ne nézd hát; inkább hosszú ujjaiddal borítsd körül, takard el. Inkább a hideg decemberi levegőbe tördelt dirib-darab világot nézd, ahol egyszerre megpillantasz valamit, magadra ismersz s felkiáltasz : ezt! hogy ezt akarod mondani nekem - Akkor légy majd fegyelmezett : a perc vadságát villanyoztasd el magadba. Emeld meg szépen állam egy kevéssé, s okos, gyengéd, áttetsző mozdulattal fordítsd fejemet arra és ereszd el. Többé látnod se kell. Csak épp emlékezni majd; merre nézett és mit nézett a nem-múlás hideg talapzatán egy arc, mely aztán éppenoly hideg lett.   *   Egyre jobban belemosódsz az át - törhetetlenbe; reménytelenséged itt visszhangzik bennem, lüktetése szétzúz.   *   Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom. Látatlanul hagyom, hogy körülvégy és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.   *   Megritkulsz. Távolságaid elszédülnek s nem nyernek vissza többé. Létezésed szélcsendje voltál. Belenged tűntödet.   *   Körbekönyöklik az asztalt. Madonna-hajjal arcod mint gyufaláng lobog idegen füstben. A dérzöld fűre gondolok én is : hajnali ablak a szívnek minden rosszra.   *   Te már fuldoklasz bennem, aki még tér voltam nélküled, tér, önmagányi. Most már csak a tiéd : a te fuldoklásod lélegzete.   *   Most átmégy a sötét szobán : vigyázol, beléjük ne botolj; lépteidet oly apró részekre osztják, hogy az már nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. Mikor elmentél tőlünk, mintha egy hullám gerincén hagytad volna őket, egy hullámén, mely egy mozdulatodra - hogy becsuktad magad mögött az ajtót - utánad lendült s kifutott alóluk. Te nem tudod, hogy ők azóta is mint nád- s fa-törmelékek, az üres levegőbe feltolódva is e hullám ívét őrzik; ezért te csak végtagokat láthatsz lent, és könyöklő törzset-fejet egy kicsit magasabban. Most már persze szögletesebbek is, szárazabbak is; s mert azóta a fény mindig ugyanazon az egy ablakon át érte őket : nekik már nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, érkezésed, hogy fellobbanjanak, mint egy óriás száj szívására a parázs-végek : de te annyira másnak képzelted el magadban tüzüket, annyira csak magad akarnád tőlük, - azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy -, hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. Hát ők azok, akikhez visszajöttél? nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, vigasztalanul illesztgeted a lábak, törzsek és arcok sokszögét kitölthetetlen köreidbe.   *   " Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába? ki teszi meg még egyszer az utat értük, visszafelé, hiába?   Kardél-nyargalásod két oldalán még kettészelve is az állatok hozzád lassult múlásukkal bevárják, amíg kidől utolsó hátasod :   ma még, nem deszka-földes-álruhásan, visszanézhetnél e hűlő vetésre - hogy zokogás kockázzon koponyádban, kopogjon tört szemük dióverése. "
Janoš Sekelj Zadatak Odreći se svega uz naklon Jednoj duboko povređenoj ženi Koja večito razmišlja i radi Na tome, da me sve više mrcvari; Koja za svako dobro tvrdi, greh je, I boji se mene kao i ja nje; Kraj jedne žene, koja drugo - više - Želi a radost nikad ne udiše Ali od prava na bol ne odstupa I zadaje bol kad je mori tuga; Koja moju pravdu ne prihvata Jer mi svoju pravdu suprotstavlja, Dok zbog neosnovanih optužbi I samu Istinu ne zamrzih; Kraj žene, kojoj postah krvnik, Koja mene i koju ja uništih, Sad jedno drugo žalimo i morimo Kao da u sebi užareni prekor nosimo; Kraj žene, koju bih iznad svega Mrzeti trebao, a ipak je ljubim Jer žudnja kojom moj ponos sagori Bolnim vezovima mi pakosti I nad mojim snovima vlada; Sa njom, s kojom živeti ne mogu Ali bez koje gubim tlo pod nogama; Koja svešću krivice i jezom kažnjava Jer pred mojim očima zna nestati; Kojoj što sam imao rastrošno sam dao i koja plačući tvrdi da je samo Uboga prosjakinja postala; Koju sam ja i koja je mene pljačkala, S kojom je svaki dan posebna patnja, Al kraj nje u retkim trenucima mira K beskonačnosti, k besmrtnosti se hita; Kraj nje, koja - mada s njom se propada - Na tom svetu mi je jedino ravna; Kraj nje udisati isti zrak : To je sada ulog i zadatak.	Székely János Feladat Lemondani és fejet hajtani Egy sértett asszony oldalán, aki Azon tűnődik és munkál örökkön, Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön; Ki minden jóra rásüti, hogy vétek, Ki fél s nem ért, kit félek s nem értek; Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre - S nincs tehetsége semmi az örömre, S a fájdalom jogából mit sem enged, S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved; Ki igazamat sosem látta be, Mert igazát szegezte ellene, Míg védhetetlen vádjai alatt Meggyűlöltem magát az Igazat; Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem, Ki tönkretett, kit én is tönkretettem, S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást, Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást; Egy nő mellett, kit mindenekfelett Gyűlölöhetnék és mégis szeretek, S a vágy, amelyen büszkeségem ég el, Úgy hozzáláncol sajgó kötelével, Hogy álmomban sem szabadulhatok; Mellette, kivel élni nem tudok, De aki nélkül elvesznék azonnal; Ki bűntudattal büntet és iszonnyal, Mert szemem láttán pusztul el miattam; Kinek, amim volt, tékozolva adtam, Most mégis rág, és sírva szegezi le, Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije; Aki kifosztott, és akit kifosztok, Kivel napjaim külön kicsi poklok, De aki mellett egy-egy ritka percben Haláltalanná, teljessé növekszem; Mellette, ki - bár félem és gyalázom - Egyedül méltó hozzám a világon, Mellette élni, egy fedél alatt : Ez most a tét és ez a feladat.