Haronov čamac

Haronov čamac ne kreće s nama

kada se sklope ledne oči.

Dugo hodamo mi, tužni prelaznici

na samrtnoj vodi.

 

Godinama pre zavidna sudba tera

i ljulja nas u čamcu, što

- ne po našoj volji - ispred krasnih obala

prolazi nečujno

 

kroz lepote Kanala i laguna, kao

da je svadbeni put!

Pa sve je isto : cesta, pejzaž i nebo,

samo je - obrnut!

 

Sve je krasno, čak je još lepše - potajno -

kako se leluja!

Kao svaka čarobna melodija kada

violinu napušta.

 

Među prijateljima smo i stablima, veselimo se,

- vedra je rasprava -

odjednom započne s nama ( samo s nama! )

ljuljanje čamca.

 

Mudrac je koji na tom putu slasti tek se smeši

i ako suzi, suzi radosno

jer je već bezbroj palata susreo

makar i neće ponovo.

Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,

midőn lezárul és befagy a szem.

Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk

a végzetes vizen.

 

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt

s ringat a csónakon, amely

- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part

hosszában suhan el,

 

épp oly szép Canal-én s lagunákon, akár

a nászutasoké!

Hisz minden ugyanaz : az ég, az út, a táj,

épp csak - visszafelé!

 

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy

elleng, még gyönyörűbb!

Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott

hagyja a hegedűt.

 

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,

- vidám vita folyik -

s egyszer csak ringani kezd velünk, ( csak velünk! )

kifelé a ladik.

 

Bölcs ki a kéjúton, ezen is mosolyog

s ha sír is, hálakönnyet ont,

hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t

látott, ha nem is lát viszont!

Ako ipak

Mislih : družice moja, mila,

pokušajmo i sad opstati

kad zverska ratna igra divlja.

 

Kad se sve gubi i nestaje

zadrži me za prošlost ili pouku

kao čudo ili kajanje.

 

Mislih : kad sve beži, propada,

zadrži me družice moja, mila

kao Prošlost što obećava.

 

Izboden sam, al zadrži me,

mene krvavog, ukočenog,

makar kao jučerešnje biće.

 

Grliš me još, družice moja, mila?

jao meni, sto puta jao,

krvava je to nesvestica.

 

Ali ako odem, ti mi sudi,

jer me je oluja s tobom spojila

i ti mi držiš sudbu u ruci.

De ha mégis

Gondoltam : drága, kicsi társam,

próbáljunk mégis megmaradni

ebben a gyilkos, vad dúlásban.

 

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,

tarts meg tegnapnak, tanuságnak,

tarts meg csodának avagy bűnnek.

 

Mikor mindenek futnak, hullnak,

gondoltam : drága, kicsi társam,

tarts meg engem igérő Multnak.

 

Tarts meg engem, míg szögek vernek,

véres szívemmel, megbénultan,

mégis csak tegnapi embernek.

 

Karolsz még, drága, kicsi társam?

Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,

ebben a véres ájulásban.

 

De ha megyek, sorsom te vedd el,

kinek az orkán oda-adta,

a te tűrő, igaz kezeddel.

Pismo voljenoj

Dubina je puna muka, nemi svet,

u ušima mi urla tišina i povičem,

ali odgovara nema iz divlje,

daleke, ratom omeđene Srbije,

a ti si daleko. Glas tvoj dopire

kroz snove - danju srce te dotiče -

pa ćutim, dok neke ohole biljke

oko mene sa prirodom se mire.

 

Ne znam, kad mogu te sresti ponovo,

bila si čvrsta, teška, kao poema,

i lepa kao svetlost, kao senka,

koju i nem i slep bih našao,

sad si izvan horizonta, očima

te tražim, um te iznutra priziva,

stvarnost u san je sada pretvorena,

utonulo u bunar puberteta

 

ljubomorno pitam : voliš li me još?

i da na vrhuncu mladosti jednom

supruga ćeš mi biti, - opet se nadam

i kad se na budne staze vraćam

znam, da jesi. Supruga i družica -

samo daleka! Iza tri granica.

Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?

Na poljupce jasna su sećanja;

 

čekajući čudo provodim vreme,

dok smrtnosni rojevi zuje iznad mene;

diveći se plavetnilu neba tvoje oko

sam video, ali postalo je mračno

i bombama je padati htelo. Rob sam -

uprkos njih živim. Procenio sam

postojanje i sve što nadu doziva,

i duž puteva duha i granica -

 

do tebe stižem; preko jarkog žara,

ako treba i kroz strahote pakla

ću se probiti i vratiti; ako treba

biću tvrdokoran kao kora drveta,

a u stalnoj opasnosti smirenost

u zlu odraslih, divljih muškaraca

me smiruje i poput hladnog vala:

zakon 2 x 2 me obliva.

Lager Heidenau
Iznad Žagubice u brdima, VIII-IX 1944.

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -

s szivemben nappal ujra megtalálom, -

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

 

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

 

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy. Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

 

csodákban hittem, s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek,

fölmértem s mégis eltalálok hozzád,

megjártam érted én a lélek hosszát, -

 

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalom nyugtat s mint egy hűvös hullám :

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau,
Žagubica fölött a hegyekben, 1944 VIII-IX

Sedma ekloga

Vidiš li, pada mrak, bodljikavom žicom omeđena

drvena ograda, baraka lebdi, diže je sumrak.

Okvire ropstva lagano prelazi pogled

i samo um, samo um, on zna za razapetost žice.

Vidiš li, draga, ovde ovako se oslobađa mašta,

izmoždenim telima na trenutke smiraj donosi

lagani san i logoraši tada kućama kreću.

 

Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete

s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.

Skrivena dolina doma? O, postoji li još dom?

Bez pogotka bombe? Zar postoji kao kad smo odvedeni?

Stiže li još kući, ko ovde uzdiše ili tamo leži?

Reci, ima li još doma gde znaju i za heksametre?

 

Bez znakova, nagađajući red ispod reda, tu

u polumraku pišem ovu pesmu kao što živim,

pomalo naslepo, pužući preko papira;

lampu, knjigu, sve su oduzeli stražari

LAGERA, ni pošte nema, samo se magla na nas spušta.

 

Među crvima živi ovde u brdima Francuz,

Poljak, glasni Talijan, odbegli Srbin, setni Jevrej,

raskomadana tela ipak jedan život žive tu, -

čekaju vesti, topao ženski glas, slobodnu ljudsku

sudbinu i čekaju kraj, u magli sakriveno čudo.

 

Ležim na dasci među crvima, obnavljaju se

napadi buva, ali armija muva već počiva.

Veče je, ropstvo je, vidiš, ponovo kraće za dan,

ta i život za jedan dan. Spava logor. Pejzaž

je u mesečini i žice su opet napete,

i preko prozora se vide, među šumovima noći,

na zid naslonjene senke naoružanih stražara.

 

Spava logor, vidiš li, draga, meša se san i java,

prevrće se na uskom prostoru ko se preplašeno

budi i ponovo usni. Samo sam ja budan, mesto

tvog poljupca u ustima mi je ukus napola

izgorele cigarete, i ne nailazi san, jer

bez tebe već ni umreti ni postojati ne znam.

 

Lager Heidenau

Iznad Žagubice u brdima, juli 1944.

Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte tán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau,

Žagubica fölött a hegyekben 1944 julius