Aladar Laslofi Julijin grob Kad se dvoje još jako vole, planove na balkonu, u večno prisnom prizoru prave, i zagrljeni žele koračati sumornim bulevarima i okolnim bregovima. Uz rascvale tulipane skida devojka cipele visokih potpetica i mirno se odmara na kaputu mladića. Dole je grad u večernjem svetlu. Radostan je mladić i ozbiljan kao što muškarcu priliči : " Videćeš, ostariću i nećeš me voleti " - kaže - " Tromo će tapkati stari profesor, a ti. . . " - " . . . kraj tebe ću biti, jer ženu profesora istom brzinom gazi vreme. " I polaze, ne hajući za vreme, dok ljubav žari u njima trenutke vere i svaku poru njihovog života osvetljava. Ljubav je lampa, kao i svaka druga lampa. Kasnije izvan osvetljenog kruga tapkaju ostareli muškarci i sagnuvši se za ispalom palicom, njihove ruke udaraju o samotnu zemlju, o jedinstvenu humku : u Julijin grob.	Lászlóffy Aladár Júlia sírja Mikor még nagyon szeretik egymást ketten, az örök legbenső erkélyjelenetben terveket szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat. A tulipángruppok mentén valahol a lány lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni napban a város. A fiú boldog, hát komoly, mint a férfiak ilyenkor : " Meglátod, megöregszem s nem fogsz szeretni " - mondja - " Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig - " " . . . melletted megyek, mert az öreg tanárné felett is éppen úgy eljár az idő. " És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz, csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra úgy, hogy azt hiszik : életük minden zugába bevilágít. A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa. A fénykörén kívül totyognak később a férfiak megöregedve, s a leejtett bot után hajolva ütközik kezük a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe : egyetlen Júlia sírja.
Zoltan Nadanji Tvoje oči su me najduže volele Tvoje oči su me najduže volele. Kakva čudna ljubav. Usne su ti neme bile, ali oči još su pričale meni.   Ruke su ti hladne bile, ledne, nisi se rukovala, ali na meni zaboravljenim pogledom još si me milovala.   Oko sebe si kao hladne zaštitnike koplja zabadala, ali iza surovih kopalja si mene promatrala.   I samo su gole oštrice ostale kad si odlepršala, ali očima sve si dala kad si me još jednom pogledala.   Tvoje oči su me najduže volele, još me vole i sad. Tokom noći njihov zelenkasti sjaj ugledam ponekad.	Nadányi Zoltán A két szemed szeretett legtovább A két szemed szeretett legtovább. Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem.   A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsímogatott, nálam feledkezett.   És lándsákat tűztél magad köré hideg testőrökül, de a szemed még rámleselkedett a zord lándsák mögül.   És ellebegtél és csak a hegyes lándsák maradtak ott, de a szemed mégegyszer visszanézett és mindent megadott.   A két szemed szeretett legtovább, még mostan is szeret. Még éjszakánkint zöldes csillaga kigyúl ágyam felett.
Zoltan Nadanji Tebe više nigde nema Ruku mi više ne daješ, usne više ne daješ, i sladak miris tvog dodira mom odelu ne predaješ.   I u snu si, jao, uvek hladna, ledena. I u snu si me napustila, više te nigde nema.   Ni humka, ni urna nije ostala. Tebe više nigde nema, zemlja te je progutala.   Gde je moja draga, samo gledam i nagađam. U snovima ili javi za njom tragam, tragam.   Nestala je ali znam da postoji negde. I sve dok za njom tragam ni ja nisam nigde.   Na krivudavim stazama nekog dalekog leta stari par možda već zagrljeno šeta.   Uska staza je preko mosta, crnim trnom obrubljena, tamo idu oni! Kako se vole! Blago njima!	Nadányi Zoltán Te már sehol se vagy A kezedet már nem adod, a szádat nem adod és a ruhámon nem hagyod az édes illatod.   Álmomban is, jaj, mindig oly hideg vagy, csupa fagy. Már elhagytál álmomban is. Te már sehol se vagy.   És egy sírdomb, egy hamvveder, még annyi se maradt. Te már sehol se vagy, se föld szinén, se föld alatt.   Csak nézek és találgatom, hol az én kedvesem. Álmomban, ébren egyre csak keresem, keresem.   Mert meg van ő, tudom, tudom, csak elmaradt, de hol? És addig, addig keresem, én se vagyok sehol.   Valahol együtt járhatunk, talán egy régi nyár kanyargó, kedves útjain, a régi, régi pár.   A hídon túl kis gyalogút, kökénybokrok szegik, ott mennek ők! Hogy szeretik egymást! Be jó nekik!
Magda Sabo Elegija Znam, umro si, ali ne verujem, nisam još shvatila; da te belutak zauvek zatvara da ti je zemlja domaja kako bih primila. Osamnaest godina si plamteo, ti, u krhko telo sađena ljubavi : kako verovati da si se ugasio, da ti je nestao dah lagani? Kako verovati da je dubina progutala pitome otkucaje i kad kriknem isušenim grlom jedino blago na svetu tom, tvoje zavetno ime, odgovor nikad - nikad neće stići? Uvek si sa mnom kretao, a sad si se bez mene sakrio. Dao si svoju brzinu, sokove, letnje lelujave šumove, zelene oblake, oglasi se, za uzvrat šta si dobio?   Bojiš li se dole? Zar zato si poneo moj osmeh i sad zajedno čamite ispod nervozne šikare? Begunče, prevario si me, kako oprostiti što sam sama ostala i spotičem se na staroj cesti? Neverniče, čekaš li me, da l' ćeš me još hteti kad me nemirna sudba dovesti tebi? Da li je tamo gde si ti zlatna stara kuća, pejzaž mladosti? Rodna loza da li je s tobom potonula? Trebam li tako hodati duž beskrajne ceste da mi još osluškuješ korake ispod vlažne zemlje? Govori! Ti čuješ moj glas tek ne smeš odgovoriti? A ja? Da l' je živ tvoj glas, da l' će odgovor hitro stići : Svakog sa tobom merim, da l' me voli kao ti; i godine tako cenim, hvatam se za sirote uspomene, da ne bih pala.   Seti se da me možeš naći kad smrt i mene potraži i nad mnom se zaljulja grana.	Szabó Magda Elégia Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem, még ma sem értem én; hogy pár kavics mindörökre bezárhat, hogy föld alatt a hazád és a házad, ugyan hogy érteném. Tizennyolc évet égtél, te parányi, te vézna testbe ágyalt szeretet : hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek, és ellebbent könnyű lehelleted? Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység szelíd szived szapora lüktetését, s ha száradó torokkal elkiáltom egyetlenegy birtokod a világon, ártatlan nevedet, hogy soha-soha nem jön felelet? Mindig velem jártál, nem nélkülem, most elbújtál a mélybe. Odaadtad futásod, a vizet, a nyári szélben ingó neszeket, a zizzenést, a zöld fellegeket, szólj, mit kaptál cserébe?   Félsz odalenn? Tán azért vitted el a mosolygásomat, s most ketten vagytok lenn az ideges bokor alatt? Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál, hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál, s itt botlom régi útjaink kövén? Felelj, te hűtlen, vársz-e rám, sietsz-e majd felém, ha nyugtalan sorsom betelt, vezetsz-e lenge fény? Beszélj, ott van a régi ház, az arany venyigék, ahol te vagy? Oda süllyedt a fiatal vidék? Hallasz? Úgy mérjem léptemet, úgy járjam útamat, hogy a füled még rám figyel a nedves föld alatt? Beszélj! Hallod a hangomat, csak nem szabad felelned? És én? Hallom még hangodat, felel majd fürge nyelved? Mindenkit hozzád mérek én, hogy úgy szeret-e, mint te; gurul a hónap és az év, szegény emlékeimbe kapaszkodom, hogy el ne essem.   Emlékezz rám, hogy megtalálj, ha rám mosolyog a halál, s levél legyez felettem.
Đula Juhas Večna Ana Godine su došle, prošle, izostala si pomalo iz mog sećanja, izbledala ti je slika, sprali su se obrisi ramena, iščezli glasovi i ja nisam išao za tobom u sve gušću šumu života. Danas ti već mirno izgovaram ime, danas već ne zadrhtim od tvog pogleda, danas već znam da si jedna od mnogih, da je mladost ludost, ipak ne veruj draga da je sve uzalud bilo i da je sasvim prošlo, o, ne veruj! Jer živiš ti u svakoj nakrivo svezanoj kravati i pogrešno izgovorenoj reči, u svakom iskrivljenom pozdravu, u svakom poderanom pismu i u čitavom mom promašenom životu živiš ti i vladaš zauvek, Amin.	Juhász Gyula Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.