Aaron Blumm - Szerbhorváth György - Mirnics Gyula: Dombosi történetek. Symposion Polgárok Egyesülete. Szabadka, 1998.
Jó társaság ez a dombosi triász. Aaron Blumm, alias Virág Gábor, Szerbhorváth György, vagyis Horváth György és a magát alakító Mirnics Gyula. Van kedvenc kocsmájuk - legjobb érzésem szerint nem is egy -, van saját folyóiratuk, van közös könyvük. Amelyben többé-kevésbé dombosi történeteket gyűjtöttek egybe. Mondhatnám úgy is, hogy dombosi ihletésű történeteket, ha nem riasztana (feleslegesen) a szó jelentésének közhellyé kopottsága, s hogy hallatán a legtöbben későn felvilágosodott vadromantikus agyszüleményre, pehelyszárnyú Múzsára és széplelkű vasárnap délutáni versfaragókra (Juhász Erzsébet) gondol. Az ihlet és az ihletettség ezzel szemben valós fogalom, állapot -, bár nem feltétlenül sarkall művészi alkotásra.
A kötet szerzői, úgy tűnik, végérvényesen írásra adták a fejüket. Teszik is a dolgukat, nagy nekibuzdulással, műfajt, témát, olvasót nem kímélve, gyepálják a számítógép billentyűzetét, ontják a betűfolyamok rendjét, hogy egy vaskos képzavar is díszítse ezt a dicséretet. A talán visszafogottabb Mirnics Gyula mellett messze kilő Aaron Blumm sokoldalú tevékenysége, Szerbhorváth György esetében meg már egyenesen aggódtam a grafománia és a közlési kényszer elhatalmasodása miatt, kételkedvén, hogy egyetlen században két ember is születhet, aki egyedül képes teleírni egy folyóirat egymást követő számait. Vagyis, aggódott a fene: alig vártam, várom, hogy újabb írása, folyóiratának újabb száma jelenjék meg, mert katartikusan élvezem szövegeit. Elemzéseit, tanulmányait, prózáját egyaránt. Ja, meg a naplószerű vallomásait, amelyekben mindenkit legorombít, vagy bár helyére tesz, ami miatt nem igazán kedvelik. Sem őt, sem a triász többi tagját. Nem különösebben. Személy szerint ugyan begyűjtöttek már néhány irodalmi díjat, elismerést, de nevük hallatán sokan (sokan? mintha sok olvasója lenne egyáltalán a Vajdaságban született írásoknak!) elhúzzák a szájukat.
Ennek ellenére nagyszerű társaság ez a dombosi: Aaron Blumm, Szerbhorváth György és Mirnics Gyula. Írnak rendületlenül, erőteljes ambíciókkal (Mirnics Gyula). Azután olvassák egymás szövegeit, idéznek egymástól, novelláikban kikerekítik, folytatják egymás történeteit. Ezzel olyan szöveg- és történethálót hoznak létre, amely szinte észrevétlenül teremti meg a dombosi történetek mitológiáját; a kitalált, fiktív helyi színeket, valamint a kifundáltakat a valósággal egymásba vetítő személyes történeteket egy intertextuális szövegvilág toposzaivá merevítve, hogy az olvasó, ha nem is érzi a magáénak, de bár ismerősnek tűnik számára az elbeszélésekben felmutatott világ és élet.
És itt kell egy nagy vargabetűvel eljutnunk a nosztalgiához. Bizonyára tébolyodottnak gondol a Dombosi történetek háromszáz példányának minden olvasója, ha a könyvvel kapcsolatosan bármilyen vonatkozásban a nosztalgiát említem. Mégis ezt teszem, abban az értelmében, amit Juhász Erzsébet fogalmazott meg a Művészet és nosztalgia című prózájában: "A nosztalgia lényege tehát az irreális, visszavágyunk oda, ami sohasem volt, visszavágyjuk azt, ami soha meg nem történt. De miért mondom, hogy vissza - ha sohasem jártunk ott, ahová vágyunk? A lélek irracionalizmusa okán. Mert ha minden megérkezés ki van zárva, szükségünk van e sajátos úton-lét folyamán az ismerősség toposzaira. Ami teljesen ismeretlen, az után nem vágyakozhatunk, az inkább elriaszt."
A Dombosi történetekben az eltéréseik ellenére egymással tökéletesen harmonizáló szövegek erről az ismerős(nek tűnő) élethelyzetből, a (nem keouraci és nem Kassák-típusú) folyton úton levés, még inkább az örökösen meghatározó sehova se tartozás döntő élményéből építenek narratív világot. S ha már a nosztalgiának eleve nincs realitása, a vágyott elmúlt vagy csak a képzeletben létezett tér-, idő- és eseményegyüttes sohasem ismételhető meg, még egy műalkotáson belül sem, akkor a történetek a végtelenségig mondhatók, soha be nem fejezhetők igazán.
A három szerző, legjobb érzésem szerint erre a végtelenített történetmondásra rendezkedett be. A helyi színek túlharsogásával, a korszerű (magyar és nem csak magyar) prózatörekvések szellemében a jópofáskodás mögött működő pózzal a szövegformálás nyelvi és történet-alapú lehetőségeit egyszerre megragadó és felhasználó stílust és egyben technikát alakítottak ki. Ez a módszer, miként jeleztem, képes egy teljes ál-mikro-mitológia megteremtésére és működtetésére. Írásaikban a nagy- és kisvárosi vagánykodók rétegének lexikális elemeit használják, el egészen az otrombaság és a trágárság túllihegéséig. Ezen felül az időszerűsített szókészlet, a lecsupaszított grammatika és a szövegformáló szójáték eleven humorral görgeti a történeteket, hangsúlyozván az írás játékos jellegét. Nem is az élet- és valósághűséget kell keresni ezekben az elbeszélésekben, hanem észrevenni, hogy ezek a fiatal emberek sokat tudnak, és sokat gondolkodnak az irodalomról.
Írásaik, a honi szépirodalomtól messze "elkülömböződött" (Aaron Blumm) prózájuk természetesen elemezhető a prózapoétika, a narratológia, a stilisztika, a retorika bőséges eszköztárával. Ez azonban maradjon azon tanácskozások egyikére, amikor "Szergej Koraszev konferenciázik egyet" (Szerbhorváth György), vagy amikor "A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe" (Végel László).
Jó társaság ez a dombosi triász. És hajrá!