A művészi ábrázolásnak feltétlenül magában kell foglalnia a másként látás, a másként megélés és a másként megjelenítés tényének egyikét vagy mindegyikét. Ahhoz pedig, hogy megértsük, vagy bár megsejtsük ennek a feltételezett és elvárt másmilyenségnek a mibenlétét, fel kell fedeznünk mögötte a művészi kifejezés tartalmi-formai alapját képező valóságot. Hermann Broch véleményét osztva állítható, hogy a realizmus - ami ugyan a marxista esztétika központi fogalmaként a művészi visszatükrözés legmagasabb színvonalú módszerét jelöli -, tulajdonképpen nem stílus, hanem egy racionális követelmény beteljesülése, ezért végeredményben minden igazi művészet realista. Ezzel párhuzamosan, az értelmezés és a megértés szempontjából tudvalevő, hogy a realizmus-alapú művészetnek milliónyi egyéni változata képzelhető el és (bizonyára) valósítható meg, amelyek közül mind valahogy másként szól a valóságról. S minél nagyobb a művész teljesítménye, annál nehezebb a művét megismerni. A dilettáns alkotásnak ugyanis csak egyetlen olvasata van, a művészi esztétikai tárgynak pedig számtalan, befogadótól és alkalomtól függően más és más.
Verebes Ernő első verseskötetének elsőként a görög mitológiából és a középkori címerekről ismert oroszlántestű, sasfejű, sasszárnyú alakot idéző címéről az azonos című költeményből kiderül, hogy valami mást jelent: fogást és fortélyt. Egyfajta utánanyúlást talán, a valóság megragadásának kísérletét, szándékot és mesterséget egyaránt. A tény, hogy Verebes Ernő tulajdonképpen zeneszerző, ehhez az értelmezéshez még annyi tehet hozzá, hogy a valóság megragadásának kísérleteibe hangnemeket és szólamokat képzelhetünk bele, amelyek elválnak a témától, körüljárják azt, hogy esetleg témátlan intenzitásba lobbanjanak bele. Lehet ebben valami, mert Verebes "griffjei" a lírai futamoktól kezdve a prózaversen át a hosszúversig ívelnek.
Nem kell azonban a kötetcím mitológiai utalását sem figyelmen kívül hagyni. A mitológia valamilyen transzponált formában mindenkiben hagyott nyomot, ha nem többet, akkor a magán-mitológia megteremtésének igényét, aminek következményeként az egyén mindennapi létét kitöltő efemeriák egyesülnek a tulajdonképpenivel, az adottal, vagyis magával a léttel, és megkülönböztetett, figyelmen kívül nem hagyható szerepet nyernek a tárgyak, a személyek, a cselekvések. Verebes a verseiben birtokolatlan dolgairól tesz említést, utalván rá, hogy a birtoklás fontos tényezője létezésének - költeményei címébe több alkalommal is birtokviszonyt jelző szavak kerültek: Táplálékaim; Játékaim között; Szántóimról ha beszélek; A kollégám a Jani. Az ezekben az alkotásokban formát öltő látásmód a modern művészetek bölcsőjéhez utal vissza, ahol az élet nagy mítosza magába fogadja és lényegi elemmé teszi a pillanatnyi érvényű és értékű efemeriákat.
Verebes Ernő verseinek lírai hangvétele mögött folyton jelen van a hangsúlyozott narrativitás, ami többször nem csak átüt a szövegen, hanem a líraiság fölibe kerekedik. A másként látásnak az a módja, amivel a hétköznapok tényeit visszahelyezi valami ősi, misztikus sejtelmességbe, már a prózaírás - Verebes Ernő előtt nyitott - kapuit döngetik: "A régi, pesti bérházak páholyteraszos udvarai (...) Csak csendes szenvedést, távoli boldogságot jelentettek és jelentenek nekem ma is. Olyat, mint amikor tavasszal temetésre megy az ember, s megeshet, hogy nincs is halott a koporsóban. Csak egy röpke kirándulás az egész Árnyékvilág határvidékére. Kalandorkodás Isten mezsgyéjén."
A megszólalásnak ez a mássága már nem ismeretlen irodalmunkban. A kötetet záró két hosszúvers - amit nyugodtan gondolatritmusra épülő prózára is lehetne fordítani, vagy mégis inkább valami mágikus erőt sugárzó, alföldön termett cantastoriéknek, megénekelt történeteknek tekinthetők - a Vajdaságnak Brasnyó István által láttatott tájait idézi, amelyben a csámborgó Énkék hol egymásra találva, hol maguktól is elkülönbözve járják a lét és a nemlét, a valós és az irreális határát, közben megjelenik Sardaffas, a hímboszorkány, és máris a mesék és mítoszok irreális talaján gázolunk, noha egy pillanatra se léptünk ki a vajdasági ég alól.
Verebes Ernő talán itt a leghatározottabb, legkifejezőbb és legmeggyőzőbb, a spirituális indíttatású, transzcendens gyökerű látás és kifejezésmód területén, a realitáson túli valóság felfedezésében is a realitásnak az irreálisban való meglátásában. Művész ő, aki magabiztosan fejezi ki magát az alkotói megszólalás különböző formáiban. Egy igazi felfedezés az elsőkönyvesek között.