Pejin Attila
Nikola keresztje

Volt Zenta történetében egy, az első világháború kitöréséig tartó, két-három évtizedes időszak, amikor a városban élő különböző nemzetiségűek-felekezetűek nagyobb érdeklődést mutattak egymás szokásai iránt, mint mondjuk napjainkban. Ennek köszönhetően maradt ránk egy érdekes helyi vonatkozású szerb hagyomány, amely kötődik úgy Nikola-naphoz (Nikoljdan), mint a török időkre való emlékezéshez.

A szegényháztól délfelé, mintegy negyedórányira, a kisbatkai úton düledezik a "Nikola keresztje". Oldalába persely van készítve. A szerbek Nikola-napján tömegesen járnak e kereszthez ájtatoskodni, mikor a persely is megtelik krajczárokkal. A néphit azt tartja, hogy a ki Nikola perselyébe nem sajnálja a krajczárt, az sohasem fúl vízbe.

Így ír a zentai szerbek kegyhelyéről Borovszky Samu a század elején (Bács-Bodrog vármegye I. 284. o.). A hajósok védőszentje minden bizonnyal a Tisza révén élt meg sajátos képzettársítást, s élvezett megkülönböztetett tiszteletet Zentán. Hiszen a folyó úgy a halászok, mint az egyszerű utasok vagy fürdőzők soraiból kíméletlenül szedte áldozatait.

A vármegye-monográfiák kiadásának idején, úgy látszik, kiveszőben volt már a fent említett helyhez kapcsolódó, régebbi hagyomány, amelyet már a múlt század nyolcvanas éveiben is csak kevesen ismertek, legalábbis Dudás Gyula szerint, aki azt számunkra átörökítette a Zentai Híradó lapjain (1883. június 10. 1–2. o.).

A történet a török idők Zentájába kalauzol bennünket, mely ekkor jelentéktelen, szerbek által lakott falucska volt. Lakói nem egyszer portyáztak a török kárára, nem kis bosszúságot okozva nekik. Egyszer aztán a becsei bég megsokallta a zentai szerbek garázdálkodásait, és Zenta elleni megtorlásra készült. Élt a faluban egy jámbor életű ember; fiatal korában forró vérű vitéz, most azonban már csak Zenta legidősebb embere: Vlajkó Nikola. Egykor a harcokban látását is elvesztette, bölcsessége miatt azonban öreg korára is nagy tekintélynek örvendett. Látásával együtt fiai is ott maradtak valamelyik csatározásban, s csak egy lánya maradt, aki gondját viselte, és aki a vidék legszebb leányának számított. A környékbeli ifjak versengtek kegyeiért, híre még Becsére, a törökökhöz is eljutott. Ő azonban mindenkinél többre becsülte legdrágább kincsét: az apját.

Amikor a zentaiak hírét vették az ellenség készülődésének, úgy vélték, túl gyengék a túlerővel szembeni komolyabb ellenállásra, de azért Nikolához fordultak tanácsért. Az öreg javasolta, hogy követség útján próbálják kiengesztelni a haragos béget. Az hajlandóságot is mutatott a békülésre, de drága árat szabott: Zenta legszebb leányát kérte.

A faluban e hírre nagy felháborodás tört ki, csak Nikola volt nyugodt, hiszen vaksága miatt nem tudott lánya szépségéről. Zenta népe közben két pártra szakadt. Az egyik Nikola lányának kiadatását követelte, a harciasabb ifjak azonban inkább életüket adták volna, mintsem ilyen becstelenségben részt vegyenek. Persze, az öreg is megtudta közben, ki körül folyik az alku. Kétségbeesését csak növelte, hogy lányának nyoma veszett, és senki sem tudta, mi történt vele.

Időközben a törökök megindultak Zenta ellen. A szerbek többsége belátta, hogy minden ellenállás esztelen, ezért a környező nádasba, bozótosba, vermekbe rejtőzött el. A törökök csupán egy kihaltnak tűnő falut találtak. Cselt gyanítottak azonban, s a Tisza túlsó partjára vonultak, eközben pedig figyelték, nem tér-e vissza a lakosság. Estefelé a sereg feje fordult cselhez. A faluban talált ruhákba öltöztette katonáit, s a szerbek keresésére küldte őket. Azok pedig a rejtőzködők neveit kiáltozták, és a veszély elmúltáról próbálták meggyőzni a láthatatlan ellenfelet. Mivel jól tudtak szerbül, s a színjáték is tökéletesre sikeredett, a szerbek gyanútlanul előjöttek, és könnyelműen áldozatul estek a török kardnak.

Ekkor jelent meg váratlanul Nikola lánya, aki - mint később kiderült - a vidékről összeszedett segédcsapatoktól kért s kapott segítséget. A rajtaütés most a törököket lepte meg, és rövid harc után a szerbek visszaszorították őket dél felé.

Amikor a lány apja holttestére bukkant, bánatában ő is holtan esett össze. A túlélők egymás mellé temették őket, s a hagyomány szerint az ő sírjaikat jelölte a rozzant kereszt: Nikola keresztje. A szerb tradíció Nikolát sokáig szent emberként tisztelte, sírjához messze földről zarándokoltak, hogy betegségükre a sír puszta megérintésével gyógyulást találjanak. 1848 előtt a sír körüli földet nem volt szabad világi célokra felhasználni, mert a környező föld is szentnek számított, s azon gyakran búcsújárók egész hada telepedett meg. Nem tudni, hogy Nikola Vlajko neve mikor fonódott össze a hajósok védőszentjével, illetve mikor mosódott el teljesen majd tűnt el majdnem véglegesen még az emléke is.

Sajnos, azóta eltűnt a kereszt is, a történet azonban megmaradt. S míg a történész joggal kérdőjelezheti meg történelmi hátterét-hitelét, addig a néprajzos örül neki, vele minden zentai (beleértve persze a történészt is), hiszen a hagyomány még egy gyöngyszemét sikerült megmenteni a feledéstől.