Pejin Attila
A századfordulót váró Zenta

A kiegyezés után egy sor olyan változásnak lehetünk tanúi Zentán, amelyek kihatottak a város további életére, s végső soron e hatás távoli következményei mindmáig begyűrűznek életünkbe. Ezeket próbáljuk most röviden felvázolni; külön rámutatván arra, hogyan sikerült a városnak bekapcsolódnia az országos törekvésekbe, de felhívnánk a figyelmet azokra a mulasztásokra is, amelyek komoly lépésvesztést okoztak, s végül is végzetesnek bizonyultak a további fejlődést illetően.

Örökváltság, rendezett tanács, járásosztás és egyebek

1867 után a legfontosabb teendők közé tartozott az egykori Tiszai korona-kerület végleges felszámolása, hiszen az újrakezdés lendülete mindenkiben ott munkálkodott. Az 1870. február 26-i keltezésű örökváltsági szerződés értelmében a kerület lakói 1 300 000 forint befizetésével örök időkre megváltották a kiváltságlevelek (1751, 1774, 1800) által előírt kötelezettségeiket. Ennek fejében a korona lemondott az uradalmi járadékról (nyolcad, szállítás), és a hátralékokat betudta a váltságösszegbe. A kerület és a községek átvállalták az összes kegyúri terheket, amelyeket eddig az uradalom teljesített. A sörház és a serfőzés joga a kerületre, illetve annak községeire szállt. A koronai kincstár emellett lemondott a földbér címén beszedett évi illetményről, a magvaszakadás következtébeni hárulási jogról, a királyi kisebb haszonvételekről, a legelők és nádasok iránti uradalmi igényeiről. A törlesztés részletekben történt; az utolsó részlet befizetését 1875-re irányozták elő. A kerület tíz községe magánmegállapodást kötött az összeg részarányos felosztásáról, melynek értelmében Zentára 281 322 forint esett.

A kerület felszámolásának egyenes következményeként jelentkezett a községi legelő (a mintegy 18 000 holdnyi terület) felosztásának igénye is, mégpedig az 1751-es kiváltságlevél értelmezéséből kiindulva, hogy ti. a privilégiumok az összes javakat a lakosságnak, nem pedig a községeknek adományozták. A helybeli birtokosok által indított kezdeményezésben ott munkálkodott persze az örökös földéhség, amit azonban most a gabonapiac egyre növekvő kereslete külön is motivált. Ezzel párhuzamosan a "járásosztók" nem győzték hangsúlyozni a legeltető állattartás pazarló voltát. Kiderült azonban, hogy az önös érdek is vastagon közrejátszott, hiszen éppen a virilista városi képviselők voltak azok, akik megakadályozták a legelők főre (háztartásra) való felosztását, s a "föld kapja a földet" elv mellett voksoltak. A közbirtokosok végül a városi elöljáróság ellenállása ellenére is megszavazták a járásosztást. A város elvesztette az 1875-ben a helybeli birtokosok által ellene indított pert, míg végül 1881 elején sor került a közbirtokosokkal való megegyezésre. A fentebb említett kritérium értelmében minden három lánc föld kapott a közlegelőből egy negyediket, a földnélküliek pedig nyolc házra egy teleknyit. Az utóbbiakat még külön is megkárosították azáltal, hogy a város közvetlen közelében levő, jobbára értéktelen földekből részesültek, így a leginkább rászorulókat minden tekintetben kijátszották. A járásosztást kísérő országos hírű korrupció, a visszaélések és a nincstelenek kisemmizése ugyancsak rontott az általános közhangulaton, s bár a nép egészséges humora ebből a nyomorból is nótát faragott, ez a humor bizony elég kesernyés volt.

Az egyezség értelmében mintegy 10 000 holdnyi terület (elsősorban ártéri földek) a városnak maradt bevételi forrásként. Emellett az egyes birtokok nagyobbodása hozzájárult a mezőgazdaság intenzívebbé tételéhez, az istállós állattartás meghonosodásához, s az adóbevételek folytán ennek előnyei a közösségre is visszahatottak, de úgy tűnik, korántsem olyan mértékben, mint ahogyan az kívánatos lett volna, hiszen a mindenkori politikai csatározások alatt nem egyszer elhangzik majd a vád, amely a "járásosztókat" teszi felelőssé a város gazdasági erejének gyengüléséért.

Még egy kérdés maradt hátra, melyet meg kellett oldani: Zenta jogállásának kérdése, amit a községek rendezéséről szóló 1871:18. tc. újból időszerűvé tett. 1873 végén visszaállítják a rendezett tanácsot, amelyről a város öt évvel azelőtt önként lemondott, s megszervezik a polgármesteri hivatalt az első zentai polgármesterrel, Jankovich Auréllal az élén. Ez egyben az önkormányzat kiszélesítésével és ugyanakkor nagyobb anyagi kötelezettségekkel is járt.

Földművelők, iparosok, vállalkozók

A járásosztás következtében megváltozott birtokviszonyok kedveztek mind a földművelés, mind az állattenyésztés belterjesebbé tételének; az istállós állattartás egyik "terméke", az istállótrágya mint talajjavító eszköz egyre szélesebb körben kerül felhasználásra, ami a vetésforgó mind nagyobb alkalmazásával kiegészülve megnöveli a terméshozamot. 1868-ban először próbálkoznak cséplőgéppel (egy hat lóerős masinával), ami akkor még nem válik be, de a hetvenes évek folyamán a helybeli tehetősebb gazdák már egyre inkább használják a gépesítés nyújtotta korabeli lehetőségeket; 1890-ben pedig sikeresen próbálják ki az aratógépet is egy fiatal gazda földjén. Ugyanebben az évben néhány helybeli első ízben kísérletezik cukorrépa-termesztéssel Zentán.

1890-ben a város összterülete 64 832, ebből a városé 11 846 kat. hold. A legtehetősebb gazdák (334-en) mintegy 35 500 holdat birtokoltak; többségük (260) 100, néhányan 500 hold feletti területet (7). A fennmaradt területen mintegy négyezer birtokos osztozik ?-100 holdas kisbirtokkal, átlag fejenként 12 holddal. Ugyancsak ebben az évben az össz gabonatermés kb. 560 000 métermázsa; ebből 280 000 mázsa tiszta búza, a többi pedig kukorica, árpa, zab, kisebb mennyiségben rozs. A gabonatermés jelentős része került kivitelre; 125 hajó évente mintegy 345 000 métermázsát rakodott. Ennek előfeltétele volt természetesen egy kiépített rakpart is, amelynek hiánya miatt a hajók azelőtt Szanádnál rakodtak, ami a kereskedelmet egy ideig elvonta Zentától.

A közlekedési feltételek javítása különben is mindjárt a kiegyezés után sürgetővé vált; a rakpart felépítésével a város mind sikeresebben kapcsolódik be a vízi úton történő teherszállításba, majd 1873-ra felépítik a fahidat, amely, bár kezdettől fogva csődtömegnek bizonyul (a javítási költségekből akár új hidat is emelhettek volna) - egészen leszakadásáig (1902) - betölti legfontosabb feladatát: összeköti Zentát a bánáti oldallal, s idevonzza a piacozókat, másrészt pedig megkönnyíti a városon, illetve a folyón áthaladó tranzitforgalmat. 1889-ben befut az állomásra az első vonat, s ünnepélyesen átadják a forgalomnak a Szeged-Szabadka-Becse vasútvonal zentai szakaszát. Ezáltal a város közelebb kerül a külvilághoz, másrészt az eseménynek gazdasági szempontból is nagy jelentősége van, hiszen a folyami közlekedés korlátai a vasútira nem érvényesek, így mindennemű áru szállítása lehetségessé válik. Tény viszont, hogy a köz- és vasúti csatlakozás késve történik, ami hosszú távon kihat a város további fejlődésére.

Nyilvánvaló, hogy a zentaiak zöme valamilyen formában (birtokosként, bérlőként, napszámosként) a földből élt, ezért egy-egy rossz mezőgazdasági év következtében tömegek egzisztenciáját kérdőjelezte meg az árvíz-, jég- vagy aszálykár. Másrészt a komolyabb befektetések iránt is egyre sürgetőbb igény jelentkezik. A 60-as évek végétől ezek a szükségletek többé már nem elégíthetők ki alkalmi kölcsönökkel (melyek velejárói a magas uzsorakamatok voltak), s ebből adódóan alakulnak meg majd Zentán is az első hitelintézetek: a Zentai Takarékpénztár (1868), a Zentai Általános Takarékpénztár (1870), majd a Zenta vidéki Takarékpénztár (1882). Utóbbi működését elsősorban a járásosztás indokolta, hiszen rövid lejáratú, kisebb hiteleivel a kisbirtokosok igényeit elégítette ki, akik nemigen gondolhattak nagyobb beruházásokra, csupán földjeik megtartására. Ugyanakkor az elszegényedő kisiparosok is ettől az intézménytől remélhettek támogatást.

A zentai kisipar helyzete egyébként az országoséhoz hasonlóan alakult. 1876-ban a céheket véglegesen megszüntető rendelet a városban nyolc különféle, zömmel társas céhet érint. A céhek feloszlatása után a helybeli kisiparosok két ipartársulatot is létrehoztak; elsőként a lábbelikészítők szövetkeztek, majd megalakult az Egyesült Ipartársulat is. Végül az újabb törvényes változások hatására Zentán is létrejön az Ipartestület (1884), amelynek alapszabályait 1887-ben hagyják jóvá. Az új rendszabályozás sem tudta megakadályozni a kontárok szaporodását, másrészt a kisipar egyre nehezebben tudott konkurálni a jóval olcsóbb gyáripari termékekkel. A helybeli iparosok egyébként is - a régi szokást követve - esetleges nyereségüket földbe, nem pedig vállalkozásukba fektették. Az ágazat nagyfokú romlása ellenére az első világháború kitöréséig mégis mintegy 500 iparos működött a városban.

A kisiparnál jóval többet jövedelmezett a kereskedelem; erre utal az a tény is, hogy a korábbi évtizedektől eltérően zsidók és szerbek mellett magyarok is egyre többen próbálkoznak vele. A város gazdasága szempontjából a legfontosabb mindenképpen a mezőgazdasági termékekkel folyó kereskedelem volt, az ezzel való foglalkozás pedig bizonyos fokú koncentrációt követelt meg, így idővel kevesek kezében összpontosult; elsősorban a gabona- és fakereskedés monopóliumát sikerült megszereznie néhány helybeli kereskedőnek, így az ebből származó haszon egy része a városban maradt. A kiskereskedők (s ők voltak többségben) zöme a lakosság gyarmatáruval, luxuscikkekkel, olcsó gyáripari termékekkel (elsősorban divatáruval) való ellátását tudta inkább felvállalni. A kereskedők viszonylag nagy száma az utóbbi szükségletek növekedésére utal.

A fentiekből kiindulva logikusnak tűnik, hogy az első nagyvállalkozások, befektetések a mezőgazdasághoz, a termékfeldolgozáshoz, illetve a polgárosodás velejárójaként az építőiparhoz kötődnek majd. Zenta nagyjából igazolja az ilyen elvárásokat, amennyiben a nagyobb beruházásokat elsősorban a termény- és fakereskedelem határozta meg, emellett persze az építőipar terén megjelenő vállalkozó kedv is. Kezdetben kisebb cégek (közkereseti társaságok) alakulnak, majd részvénytársaságok útján történik a minél nagyobb tőke összpontosítása. A befektetők elsősorban helybeliek, de akadnak vidékiek is, akik nem egyszer megszerzik majd a részvénytöbbséget egy-egy vállalkozásnál. A vállalkozók főleg a kereskedőknek, a haszonbérlőknek, a mész- és téglaégetők tulajdonosainak és építkezési vállalkozóknak a soraiból kerülnek ki; gyakran találkozunk földbirtokosok nevével is.

A nagyvállalkozások közül mindenekelőtt a malmok fontosak, hiszen a vízimalmok ideje a századfordulóig lejárt mind a helyhezkötöttségből adódó korlátaik, mind pedig a kisebb teljesítményük miatt; kiszorításukban a szélmalmok is szerepet játszottak, a kegyelemdöfést pedig itt is a gőzerő adta meg. A Magyarországra amúgy is késve érkező ipari forradalom azonban a mezővárosokba még nagyobb lemaradással érkezik, így Zentán is - a kisebb malmoktól eltekintve - csupán két jelentősebb malomipari vállalkozás tudott működni. Az első komolyabb, nagy befogadóképességű és teljesítményű hengermalom 1884-ben épül fel a Spitzer és Singer Közkereseti Társaság tulajdonában, mégpedig a Tisza-parton. Két évvel később tulajdonosváltozás következtében Heszler és Társa Zentai Hengermalma néven működik majd tovább.

A másik nagyvállalkozás története a Vartus Alajos és Társai nevű cég befektetéseivel kezdődik, amely kezdetben cserép- és téglaégetéssel foglalkozott, de már 1894-ben gőzhengermalommal bővítette ki a vállalkozást. Egy évvel később egyfázisú áramfejlesztőt szereltek fel a malom gépházában, s felváltva működtették a gőzgéppel. Ennek köszönhetően Ferenc József látogatása alkalmából - mintegy melléktevékenységként - három kilométer hosszú utcai villanyhálózatot építettek ki, biztosítva a közvilágítást is azon a szakaszon, amelyen a császár és király végigvonult. A céget működtető csoport más irányú befektetéseket tervezett, ezért kapcsolatba lépett a Markovits és Társa Közkereseti Társasággal, amely megvásárolta a felajánlott üzemeket, saját tőkehiányát pótolandó pedig 1908-ban részvénytársaságot alakított Zentai és Roskányi Egyesült Iparvállalatok Rt. néven. A társulás 1 700 000 korona alaptőkével indult, s tulajdonában volt egy-egy fűrésztelep, exportmalom, villanytelep, téglagyár, valamint a roskányi (Hunyad megye) tűzifa-kitermelő és mészégető vállalat. Részvényesei közé feliratkoztak az akkori faipar és fakereskedelem jelentősebb személyiségei is. A közvetlen vasútvonal, valamint a téli kikötő hiánya ellenére a 20. század elején a Bács megyei fakeresekedelem főállomása Újvidék után Zenta volt, mivel e részvénytársaság mellett több más zentai fűrésztelep is sikerrel működött a városban.

Zenta, a parasztváros

A rendezett tanács nem változtatott sokat a város jellegén; az egykori mezőváros ipara nem tudott kibontakozni igazán, vele a polgáriasodás is inkább mesterkélt, mintsem valós alapokra épült. Ennek objektív okai is voltak: Zenta megkésve kapcsolódott be Magyarország megújuló gazdasági-társadalmi vérkeringésébe, majd pedig az első világháború nem hagyott időt a kibontakozáshoz. Ezért Zenta a vidéki kisvárosok többségéhez hasonlóan a nagy központok egyfajta gyarmatának tekinthető, amely nyersterméket, jobbik esetben félkész terméket tudott előállítani. A lakosságnak a mezőgazdaság felé való orientáltsága folytán a növekvő létszám nem a város területén, hanem a tanyákon, valamint a külterületeken kialakulóban levő új falvakban (Felsőhegy, Kevi, Tornyos) telepszik le. Bár híján vagyunk az összehasonlító adatoknak, tanulságos tudni, hogy például 1901-ben a városban és a hozzá tartozó pusztákon, tanyákon, telepeken összesen 29 419-en éltek; közülük 56% a peremterületen, 6% külterületen (Felső-, Középső- és Alsókertek, Libalegelői telep, Rétalj, Vasúti telep, belső szántón levő épületek), 5% Felsőhegyen, 33% pedig a szállásokon. A 6361, többségében lakott ház közül 60% a belterületen, 8% a peremterületen, 6% Felsőhegyen, 26% pedig a szállásokon volt. A kedvezőtlen trendet felvevő munkamegosztás, valamint a járásosztás igazságtalanságai elsősorban a mezőgazdasággal foglalkozók soraiban okoztak komolyabb társadalmi rétegeződést; egyik oldalon a birtokkoncentráció jelentkezik, a másik oldalon pedig a mind tömegesebb, nincstelen napszámos réteg. Mindezt súlyosbítja a 80-as évek gazdasági válsága, amely különösen a provinciát sújtja; a pénzintézetek megvonják a hitelt a vidéktől, s ehhez járulnak még a kedvezőtlen gabonaárviszonyok. Az utóbbi csökkenést idéz elő a bérleteknél is, ezért a város évi költségvetési tervei is csak nagy nehézségek árán valósíthatók meg. A napszámosok és a hozzájuk csatlakozó, szintén elszegényedő iparosok sokasága természetesen többféle módon reagált ezekre a kedvezőtlen jelenségekre. A szociáldemokrácia terjedésének köszönhetően a kisemmizettek rétege csakhamar szervezetten léphetett fel, s már 1897-ben aratósztrájkot szerveztek, amelynek a hatóságok kegyetlen közbelépése folytán egy halálos áldozata is volt. Érdujhelyi Menyhért, az Alsóváros plébánosa megpróbálta más irányba terelni az elégedetlenséget azáltal, hogy felekezeti jellegű hitelszövetkezetek megalakítását kezdeményezte, mintegy felkínálva a keresztényszocializmust mint alternatívát a szociáldemokrácia ellenében. Voltak persze sokan, akik minden politikát megkerülve az Újvilág hívó szavának engedtek. Az 1912-1914 közötti kimutatások szerint a kivándorlók többsége napszámos, esetleg iparos- és kereskedősegéd volt. Célirányként legtöbbször az Egyesült Államok (esetleg a közeli Románia) szerepelt. Egyébként végül maga Érdujhelyi is ezt a példát követte, és Kanadában kötött ki.

A társadalmi-vagyoni differenciálódás egyébként megmutatkozik a lakóhelyi szegregációban is, amely Zenta újkori történetének kezdetén még a foglalkozás, illetve a felekezeti-etnikai hovatartozás által determinált, a századforduló előtti évtizedekben azonban már inkább a vagyoni helyzet, és az általa elfoglalt társadalmi rang diktálja az elkülönülést. A vagyonosabb réteg (földbirtokosok, kereskedők vállalkozók, módosabb mesteremberek) mindinkább a Fő tér körül, illetve a Fő térbe torkolló utcákban vásárolnak vagy építtetnek maguknak házat, ami azonban nem csupán státusszimbólum, hanem rideg számításból eredő helyezkedés is, hiszen az üzletek, boltok forgalma a város szívében (ahol a piac is van) érthetően a legnagyobb. A fenti kategóriák voltak a polgári miliő kialakítói, ami megmutatkozott az általuk lakott épületeken is, hiszen a kiegyezést követő évtizedekben emelt magánépületek már magukon viselik mind a korszak stílusjegyeit, mind az építő egyéniségének megnyilvánulási formáit. Az építtető társadalmi-vagyoni helyzetét kidomborítandó, egészséges versengés alakult ki, ami (leszámítva a mindenkori nagyzoló, olykor lehetetlen és ízléstelen kivételt) csak jót tett a belváros arculatának.

A kisbirtokosok, napszámosok, iparosok, a nincstelenek különböző kategóriái a város perifériájára szorultak; tény viszont, hogy a város a maga módján (és lehetőségei szerint) törődik velük, hiszen ennek egyik megnyilvánulási formájaként épül fel 1909 és 1910 között az új városnegyed, a 455 házból álló Munkástelep.

Az Alsókertek egy részét képezte a század elején a Roma néven is emlegetett "cigány negyed" földbevájt kunyhóival, fal nélküli putrijaival, apró épületekkel, amely a tisztiorvos szerint a város mindenkori bacilusfészkének számított. Lakói kosárfonással, félkéz-kalmárkodással foglalkoztak, néha napszámosmunkát vállaltak. A negatívumok feltárásán kívül az elöljáróság nemigen tett semmit helyzetük javításáért. Az értetlenkedő tehetetlenséget tükrözi a velük szemben tanúsított bánásmód: a "jóindulatú" lenézés, lekezelés a probléma humoros oldalát helyezi előtérbe ahelyett, hogy kezelné azt; a korabeli sajtó olcsó jópofáskodásai torz képet festenek az elhanyagolható számú polgártársakról, akik csupán a helyüket próbálják megtalálni a nap alatt, jóformán minden segítség (és remény) nélkül. A muzsikus cigányok viszont rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek; a kóbor, sátoros romákat ellenben könyörtelenül kizsuppolták a városból.

Az építkezések során felhasznált anyag is utalhat némiképpen az építkezők vagyoni állapotára, ám nem feltétlenül; bár Zenta lakosságát, annak foglalkozásbeli összetételét, mentalitását tekintve mindvégig egyfajta parasztváros maradt, a polgáriasodási készség egyre nagyobb, s ez éppen az építkezésekben mutatkozik meg. A múlt század 80-as éveitől kezdve megfigyelhető a többé-kevésbé már elhasználódott épületek fokozatos cseréje, s a törekvések a tartósabb, igényesebb épületanyag felé mutatnak. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint az 5065 összeírt ház 4%-a kőből vagy téglából, 4%-a kő- vagy téglaalapra vályogból vagy sárból, 91%-a vályogból vagy sárból, 1%-a fából vagy más anyagból épült. A házak 10%-át cserép, pala vagy bádog, 33%-át zsindely vagy deszka, 57%-át pedig nád vagy zsúp fedte.

Királylátogatás, millennium, zentai csata-bicentenárium

Bár nem szándékunk, hogy bizonyos történések jelentőségét felnagyítsuk, tény, hogy Zenta polgáriasodásában viszonylag nagy szerepet játszott néhány egymást követő esemény: a közelgő magyar millennium, Ferenc József látogatása, a zentai csata 200. évfordulója; de a közelgő századforduló is megmozgathatta a helybeliek fantáziáját. Tény az is, hogy ezek az események mintegy ürügyül szolgáltak arra, hogy az elöljáróság a megkezdett dolgokat igyekezzen befejezni, de arra is, hogy újonnan felvetődött ötleteket megvalósítson.

Elsősorban a zentai csata bicentenáriumára gondolunk; Savoyai Eugen zentai diadalát a török felett (1697) 1816-ban ünnepelték meg először Zentán, mely alkalomból első ízben jelenik meg magyar nyelven a csatát méltató könyv. A következő években a jubileumot - kisebb kihagyásokkal - rendszeresen ünnepelik, ami ébren tartja a zentaiak érdeklődését múltjuk iránt. A helytörténetírás alapjait a Dudás-család egyes tagjai vetik meg Zentán; közülük is kiemelnénk Dudás Gyulát (1861-1911), aki újból megírja és kiadja a csata történetét, írja (de nem sikerül kiadnia) Zenta monográfiáját, s szerkeszti Bács-Bodrog megye nagy, kétkötetes monográfiáját. A történelmi hagyományok ápolása egyfajta magabiztosságot ad a zentaiaknak, s a szabad királyi város rövid ideig élvezett státusa (1506-1526) délibábos ábrándokat ébreszt, ezért Zenta 1914-ig elért eredményeinek legalább egy része tulajdonképpen túlteljesítés, s bizonyos fokú idealizmus űzi-hajtja a zentaiakat nyakukon egy-egy ambiciózusabb polgármesterrel, mint amilyen például Gombos Gábor volt, aki előtt egy jobb sorsra érdemes város víziója lebeg, ezért ifjonti hévvel ürítgeti a város kasszáját (s vele apasztja saját magánjövedelmeit), miközben a 80-as évek Zentájának arculatát "pofozgatja": utcákat köveztet, rendezi a piacteret s a 60-as évek végén létrehozott Népkertet.

A már korábbiakban felvázolt gazdasági alapozás mellett Zenta mindenkori elöljárósága azon igyekezetében, hogy kinőjön a paraszti társadalom szűk szorításából, hozzáfog a helyi társadalom átalakításához. Ennek egyik előfeltétele lett volna a közoktatás és közegészségügy átformálása is.

1869-ben a város is komoly lépést tett az oktatás szekularizálása felé, mivel a pravoszláv felekezeti iskolát kivéve az összes többi elemi iskola községivé vált. Látszólag visszaesést jelent majd a zsidó felekezeti iskola visszaállítása (1894), ami részben a konzervatív-ortodox erők erősödésének tulajdonítható. A helybeli zsidóság okulhatott a szerbek példáján, akik kezén a felekezeti iskola komoly identitásmegtartó szerepet tudott betölteni az asszimiláló törekvésekkel szemben. A visszaállított zsidó felekezeti iskola mégse jelentett visszalépést, mivel tantervében igyekezett megfelelni a kor követelményeinek.

A változtatások annál is inkább indokoltak, mivel az 1870-es adatok szerint Zentán írni-olvasni nem tud 14 253, írni-olvasni tud 4812, csak olvasni tud 873 személy. A 6-12 éves tankötelesek (2800) 46%-a nem jár iskolába, bár az elöljáróság több ízben is felhívta a figyelmet a beíratási kötelezettségre pénzbírság terhe mellett.

Nyilvánvaló volt az is, hogy a községivé vált iskolák egyik legsürgetőbb problémája a tanteremhiány. Bár ebben az időszakban kevés új iskolaépületet emeltek, több épületet is adaptálnak ilyen célokra, s 1888-ban a városban összesen 17 osztály, a tanyai iskolákban pedig 9 osztály működik. Az utóbbiak megnyitása fontos hiányt pótolt, bár a tanyai zugoktatást nem tudta teljesen kiszorítani. Emellett ott volt még az 1883-ban megnyílt négyosztályos alsófokú ipariskola, valamint a kétosztályos polgári leányiskola. A legkisebbek neveléséről kétosztályos óvoda gondoskodott.

A polgáriasodás szempontjából a legnagyobb áttörést az algimnázium felállítása, majd nyolcosztályossá való fejlesztése hozta. Az algimnáziumot az 1875/76. iskolaévben megszüntetett polgári fiúiskola helyett nyitották meg, az ötödik osztály megnyitására azonban csak 1897-ben került sor; nincs kizárva, hogy Jókai Mór segítségével, aki Zenta díszpolgára volt, s ebben a minőségben kereste fel egy zentai delegáció azzal a kéréssel, hogy járjon közbe a gimnázium ügyében. A polgáriasodó Zenta számára a gimnázium létfontosságú volt, hiszen helyben készíthette fel a majdani egyetemistákat, s az itt érettségizett "őslakosok" fokozatosan kiszorították a közhivatalokból, valamint az értelmiségi pályákról a nem zentai származásúakat. Tipikusnak mondható egy, még az algimnáziumi időszakból származó kimutatás (1893/94. tanév), mely szerint a tanulók közül 43 értelmiségi, 26 önálló őstermelő (birtokos), 84 kereskedő vagy iparos, 12 magántisztviselő, 12 pedig munkás gyermeke. A nemzetiségi hovatartozást tekintve a végzett tanulók (160) 56%-a magyar, 36%-a zsidó, 8%-a szerb. Ez utóbbi adat bizonyos aránytalanságokra mutat, hiszen az 1890-es kimutatás szerint az összlakosság (25 725) 89 %-a magyar, 8,5%-a szerb, 4,5%-a pedig zsidó.

A közegészségügy területén hasonlóképpen változtatásokra törekednek. A századfordulóig állandósul a városi tisztiorvosok száma (3), emellett magánorvosok is működnek. A már meglevő kórházat bármennyire is törekedtek újonnan emelt épületbe költöztetni, csupán bővíteni tudták (1900). 1912-ban megnyílik a városban a negyedik gyógyszertár, a Bánffy-patika. Ennek ellenére a lakosság nagyobbik hányada még a századfordulót megelőző években is szívesebben fordul kuruzslókhoz, mint képzett orvosokhoz vagy gyógyszerészekhez. Sokat jelentett azonban a közállapotok javulása (a csatornázás, az utcák kikövezése, illetve aszfaltozása, artézi kutak fúrása), emellett a különféle sportágak is egyre népszerűbbek, bár inkább csak Zenta társadalmi elitjének körében.

Noha továbbra is tapasztalható etnikai-felekezeti elkülönülés, Zenta a századfordulóra egyre inkább egy homogenizálódó közösség benyomását kelti, amely városias környezetet igyekszik magának kialakítani. A kudarcok azonban újból és újból rámutatnak arra a kettősségre, amely az urbanizálódni vágyó mezővárosi létből ered. Így nem tudják majd kifizetni a Róna Józseftől megrendelt Savoyai-szobrot, megakadályoznak néhány komolynak tűnő ipari vállalkozást, s amikor a királylátogatás kapcsán felvetődik a villanyvilágítás kérdése, a derék képviselők egy része majdnem megkontrázza azt. Példaként szolgálhat még az ún. Romtemplom, az 1911-ben leégett főtéri katolikus templom helyére tervezett, kisvárosi környezethez képest grandiózus (vagy inkább grandomán?) templom is, amely a helybeliek etnikai-felekezeti szűkkeblűsége miatt sohasem épülhetett fel annak ellenére, hogy szégyenszemre nemzetközi bíróság elé került az ügy.

A századforduló

A fenti kudarcok ellenére a város viszonylag méltóképpen várhatta a századfordulót, s az elkövetkező évek során az első világháború kitöréséig tartott még az előző század 80-as éveinek lendülete: templom épül Felsőhegyen (1890) és a városban (1895), elkészül a Lajta Béla-tervezte tűzoltólaktanya (1904), a leégett városháza helyett a jelenlegi, mellette vásárcsarnokkal (1914), majd a vashíd, csak hogy néhány példát említsünk.

A városban két nagyobb szálloda várja az idelátogató vendégeket. Az egyik, az Eugen herceg szálló a hajdani nagyvendéglő rekonstrukciójából született 1883-ban, s eredeti rendeltetése mellett helyet ad több egyletnek, színelőadásoknak, jótékony célú rendezvényeknek is. Itt mutatják be először a mosógépet, a fonográfot és a technika egyéb vívmányait. A Magyar Király szálló helyén épül fel 1910 és 1911 között a Royal szálló, amely szintén multifunkcionális épületként működik; itt nyílik meg majd 1912-ben Zenta második mozija, a Royal mozgó, külön erre a célra épített teremben.

A 19. század 90-es éveitől a városban állandóan két-három hírlap jelenik meg. Az ő tudósításaik adnak egyébként hírt arról, hogy a 80-as években már bordélyház is működik Zentán, a helybeliek és a vidéki szállóvendégek "különleges" igényeit kielégítendő.

Mentalitásában a zentai mezővárosi maradt, amihez hozzájárult a bácskai gazdák - magyarok és szerbek - közmondásos természete: a határtalan vendégszeretet, másrészt a nagyvonalú mulatozásra való hajlam. Ennek jegyében 1894-ben minden 467 lakosra jutott egy kocsma, a zugkimérésekről nem is beszélve. Persze nem mindegyik hely volt szalonképes, ám az időmúlatás csupán külsőségeiben volt különböző Bacchus zentai templomaiban. Szűcs Lajos gimnáziumigazgató például hírhedt volt mulatozásairól, ennek ellenére (vagy éppen ezért) nem történtek komolyabb kísérletek leváltására, hiszen megfelelt kora (és közössége) mércéinek.

Persze igazságtalanok lennénk a századfordulót váró (és megélő) zentaiakkal szemben, ha utolsó sorainkkal éppen előnytelen oldalukról mutatnánk be őket. Ki kell emelnünk, hogy a kiegyezést követően számtalan társadalmi egyesület alakult és működött a városban karitatív, önsegélyező vagy önművelő céllal, a sportegyleteket nem is említve. Így a társadalmi élet palettája elég sok színfoltot tudott felmutatni, s felkínálni mindenki számára valamilyen szűkebb társulási formát. A legrégebbi egyesület, a Kaszinó mellett (amely elsősorban az elitet tömörítette) megalakult az Önkéntes Tűzoltótestület, amely azonban inkább színvonalas műkedvelő előadásairól, parádéiról, zenekaráról, helybeli leányszíveket dobogtató uniformisáról, valamint a már említett laktanyáról volt híres; tűzoltási haditettekben nemigen jeleskedett, hiszen 1911-ben a lángokban álló templomot és városházát inkább csak tehetetlen szemlélőként nézhette. Az egyletek közül ki kellene még emelni a Zentai Athleticai Clubot (1882), amely kezdetben több sportágat is tömörít, s amelyből idővel majd más sportegyletek alakulnak.

Összegezésül elmondhatjuk, hogy Zenta a századfordulót felemás sikerrel várta. Az elvárások, mint az a korabeli forrásokból is kiderül, jóval nagyobbak voltak, azonban - mint láttuk - jó néhány objektív és szubjektív körülmény is közrejátszott abban, hogy sok zentai álom beteljesületlen maradt. Gondolunk itt elsősorban a kezdeti mezővárosi hendikep miatti hátrányokra, de a kisvárosokra oly jellemző szűklátókörűségre, melyen csupán egyének vagy kisebb csoportok tudtak tágítani olykor.