Hófehérke és a hét állástalan fémipari dolgozó
Hol volt, hol nem volt, egy óriási nagyváros egyik szegletében, ahol a kéttonnás markoló túr, élt Hófehérke. Mosónőként dolgozott egy mosodában a mostohaanyjával, aki egyben a főnöke is volt, és az apjával élt együtt. A mostohaanyja folyton a TV előtt ült és csodálta magát két reklám között:
- Tévém, tévém, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?
Mire a TV:
- Szép vagy, nyanya, de Hófehérke sokkal szebb!
Hej, méregbe gurult erre a banya és hívatta a zsoldosait, hogy öljék meg Hófehérkét. De amikor a zsoldosok rátámadtak Hófehérkére és meg akarták ölni, ő lefizette őket és elszökött otthonról. Ment, mendegélt Hófehérke a sikátorokon, csatornákon keresztül, mígnem egyszer csak egy kedves kis, hétemeletes lakóházhoz ért. Feszítővassal felfeszítette az ajtót és besurrant a házba. Mikor látta, hogy nincs otthon senki, a konyhába ment, megette az összes szalámit és megitta az összes narancslevet. Ezután elterpeszkedett egy fotelban, megnézte a kedvenc dél-amerikai sorozatát, majd lefeküdt aludni a hálószobában.
A ház gazdája hét munkanélküli fémipari munkás volt, akik napközben munkát kerestek, éjszaka páncélszekrényt fúrtak. Ebből a csinos kis jövedelemből tudták felépíteni a hétemeletes házat. Szóval, amikor ez a hét becsületes ember hazaért és tárva-nyitva találta a bejárati ajtót, azt hitte, betörtek hozzájuk. Azonban mikor megtalálták Hűfehérkét, mindent megértettek. Miután Hófehérke felkelt és elmesélte idekerülésének a történetét, megsajnálták és nem bántották, sőt, még azt is megengedték neki, hogy ott maradjon náluk, cserébe csak mosnia, vasalnia, főznie kellett a hét szakemberre.
Telt-múlt az idő, a vén banyának a fülébe jutott valahogy a hír, hogy Hófehérke még él. Bosszút forralt és mérgezett porszívókat készített. Beöltözött porszívóügynöknek, elment a munkások házához és vetetett Hófehérkével egy mérgezett porszívót. Mikor Hófehérke kipróbálta, a méreg bekerült a szervezetébe és elvesztette az eszméletét. Hazaérve a hét munkanélküli megtalálta Hófehérkét és azt hitték, hogy meghalt.
Belefektették egy bádogteknőbe, amelyben a maltert szokták keverni és kitették az eresz alá, hogy ne foglalja a helyet a házban. Hogy, hogy nem, arra járt a körzeti orvos, meglátta Hófehérkét, bevitte a kórházba, ahol EKG-t, DNS-t, FBI-t, KGB-t és minden hárombetűs vizsgálatot elvégeztek rajta. Végül kiderült, hogy Hófehérkének csak egy kis folyadék hiányzik. Beleöntöttek tíz liter narancslevet és - csodák csodájára - felébredt. Összeházasodott a körzeti orvossal, boldogan élnek, ha meg nem haltak.
A szurkolás története a labdarúgásban napjainktól 1973. szeptember 9-ig
Mostanság igen sok bírálat éri a címben említett nemes sport rajongóit. Természetesen egy rakás, csupa alaptalan vádról van szó. Nem értem, kinek árt az, ha a szegény fociimádó hetente kimegy egy-egy focimeccsre. Na, jó. Az tény, hogy útközben betör néhány kirakatot, szétver egy-két tömegközlekedési eszközt, de ezt csupán kedvcsinálóként, mindenféle rossz szándék nélkül teszi. Aztán az sem világos, hogy miért baj az, hogy, megérkezvén a helyszínre (ezzel is bizonyítva jólneveltségét), elüvöltözi teli torokból a Leharapom a fejedet, és szétrúgom azt a retves... kezdetű népdalt az ellenfél szurkolóinak a tiszteletére. Továbbá szerintem azzal sincs semmi probléma, hogy a mérkőzés kilencven perce alatt kigúvadt szemmel ordít, ugrál, őrjöng, s énekli a csapatát biztató Ti vagytok az ISTENEK, ti vagytok az ÁSZOK, ha nem nyertek, bizony, én szétrúgom a szátok-féle nótákat, valamint a helyszínnek s a vérmérsékletnek megfelelően - a meccs szebbé-jobbá tételéért - különböző apróságokat hajigál be a pályára. Mint például: napraforgós zacsit, kisebb-nagyobb kődarabot, ciántól enyhén kábult tiszai halat, esetleg Michael Jackson CD-t. (Nem hivatalos források szerint egyes futballfanatikusok még az anyósukat is megpróbálták e célból becsempészni a küzdőtérre, de a biztonsági erők, mint fegyvernek látszó tárgyat, könyörtelenül elkobozták.)
Nos, azt hiszem, egyelőre ennyi elég is. Ha valaki még ennyi megdönthetetlen érv ellenére is kiáll amellett, hogy a fentiek problémát jelentenek, ám legyen. Azt azonban senki se gondolja, hogy a megemlített "gondok" a labdarúgás háza táján újkeletűek! Eme felszólítás teljes megértéséhez elég, ha elmesélem, mi is történt a címben is szereplő 1973. szeptember 9-én. Talán akkoriban még a tiszai halaknak sem kellett a ciánfoltos pikkelyeiket a Dunában kimosniuk. Na, tessék. Már megint eltértem a tárgytól. Tehát, a legfontosabb most az, hogy ettől a perctől kezdve már nem 2000-et írunk, hanem újra 1973-at...
A délutáni nap vidáman kukucskál át a kimondottan az ő számára kifejlesztett ózonlyukon, enyhe szellő fújdogál, ökörnyál, valamint az időben le nem szedett, s ebből kifolyólag már rothadó tökök illata úszik a levegőben. Nos, ez utóbbit figyelmen kívül hagyva szerintem igazán mesébe illő képek... Ám hirtelen az idillikus csendbe belehasít valahonnan a közelből egy elkeseredett kiáltás:
- Ajóédesanyádat!
Naa, ugyan már! Hát ez már azért, tényleg nem illik ide... Ja, persze, az más. Vasárnap van. Akkor pedig - az ünnepi szentmise után - egy bajnoki futballmérkőzésnek nevezett, álcázott szidalomparádé folyik a kukoricás mellett, Tiszamenti módra.
A mérkőzés, mivel egy bácskai és egy bánáti csapat összacsapásáról van szó, talán még a megszokottnál is idegesebb légkörben zajlik. A vendégcsapat 2:0-ra vezet, s a hazaiak szurkológárdája egyre idegesebben döngeti le a torkán a jó hideg söröcskét.
Fél óra elteltével, néhány birkozó- és ökölvívómérkőzésbe illő jelenet, valamint hetvennyolc sárga és huszonhárom piros lap után, Isten tudja hogyan, de mégis a hazaiak nyernek 4:2-re, és ekkor elszabadul a pokol. A helyi nézőközönség, felbőszülve azon, hogy a csapatuk mégis győzött, s így tulajdonképpen nincs igazi ok a bunyóra, nekiront az ellenfélnek s azok rajongóinak. A "megtámadottak" edzője ugyan még megpróbálkozik egy "ugyan már, mire jó ez, fiúk"-féle kérdéssel, de miután válaszként kap egy felvilágosító hasbarúgást, sürgősen ő is egy jókora fadorong keresésébe kezd.
A csapatból a sok átlagos, névtelen verekedő közül szemmel láthatóan kiemelkedik két igazán tehetséges harcos, akiket mindenképpen - külön is - meg kell említeni. Az egyik Birkás László, barátainak csak Pityizálós Tóni, aki egy különleges, még soha nem látott forgótechnikával hajigálja az útjába kerülőket a tőle mintegy tíz méterre sorakozó biciklik közé. A másik a magas termetű, szikár, jól nevelt, s mindemellett modern hölgy, Rózsika. Aki ezúttal az illemről megfeledkezve, a magassarkú cipőjét levéve, szó szerint utat vág magának a leghevesebben hadakozók között.
Háromnegyedórányi életre-halálra folyó küzdelem után a csatazaj elül. Letépett ingek, kék-zöld színben pompázó focisták, széttört sörösüvegek, valamint véreshurka kinézetű egyének hevernek szerteszéjjel. A mérkőzés most már tényleg véget ért...
S hogy meg ne feledkezzem a legfontosabbról: az esemény után tíz nap elteltével már amerikai filmkészítők érdeklődtek, de mivel a résztvevők semmi pénzért sem voltak hajlandóak előadni történetüket, a mai napig sem készült film erről a csodálatos, ökörnyálas, rohadttök-illatú délutánról.
Ui.: Az írás alapjául szolgáló (Kispiacon lejátszott) mérkőzés jegyzőkönyvét a zentai Történelmi Levéltár az 1973-as iratai között érzi. Hitelességét garantálja...
Ükunokám naplójából
Csörög a hyper vekker, működésbe hozza az automatizált áloműző-ébresztő generátort, ami 220 V-os áramot vezetve a jobb szélső lábujjamba, kidob az ágyból.
Hideg van itt, a 256. emeleten, mert az elromlott fűtőberendezést a tériszonyban szenvedő szerelő nem képes megjavítani. Az ősök melóznak. Apám a régi számítógépeket megsemmisítő telep vezetője, anyám "varrónő". Foltozza és stoppolja az ózonlyukat. Felöltöztet a ruhásszekrény, bedobom a tanuláskönnyítő aktív atomtablettát és elindulok a csillagközi gimibe. Útba esik a Megadomb 238457-es számú szeméttelep. Azt mondják, régen ott egy iskola állt, ahol a tanárok addig tartották a munkabeszüntetést, míg nem jött egy karhatalmi üzenet: Most már aztán elég legyen!
Az első óránk testnevelés. Kipróbáltuk az új Anti-Gravity dobbantót. A társam szép kis lyukat hagyott a plafonban. A fizikaóra témája az UFO működési elve, Mulder ügynök aktái szerint. Egy régi, elavult UFű-t tanulmányoztunk. Matematika órán a tanár egy felettéb egyszerű témával vázolta nekünk a negatív számok birodalmát: Ha egy buszon nyolc ember utazik, s tízen leszállnak, akkor kettőnek fel kell szállnia, hogy senki se legyen a buszon.
Kicsöngettek. Végre vége a sulinak. Útban hazafelé megállok egy MC'DobDrive-nál, megkóstolom a legújabb menüt: vegytiszta biokenyér, biohusi, biozöldség, és az egész bioplazmaroston. Csábítóan hangzik!
Még mindig haragban vagyok a szomszéddal. Mióta klónozta a kutyámat, mert az övé nem volt szobatiszta, s nem tudott beszélni, nem vagyunk jó viszonyban. Bekapcsolom a ma már muzeális Sony TV-met. Egy múlt századi, nagy klasszikus film megy, valami Aranyember, kicsit átdolgozva, színesben, 3D-ban. Sose hallottam róla.
Kicsit fáj a fejem a múltkor beültetett gondolkodtató chip miatt, ami a verselemzésekhez kell. Határozottan kicsi a koponyám és őszül a hajam a tudományoktól. Levelet kaptam az egykori osztálytársaimtól, akik egy másik bolygóra mentek tanulni, azért, mert "itt nagyon meleg van..."
Itt az ideje a napi virtuális Internet-sportnak. Egy marslakó akar velem futásban versenyezni. Startban otthagytam. A moziban most megy a Terminátor XXIV. A legjobb része az, amikor a sztratoszférában levágja a genetikailag hibás bélgiliszta fejét és farkát, majd jutalmul elmegy egy örömlányhoz és azt mondja: Még visszajövök! Nagyon izgi.
Sötétedik, az eget egy atomfelhő borítja. Felveszem az altatóval átitatott pizsamámat és elmegyek aludni, mert manapság rövidebbek a napok.
Váratlan találkozás
Oly rég történt, hogy talán igaz sem volt... De az érzés, amely akkor hatalmába kerített, még ma is uralja a testemnek minden egyes porcikáját.
A történet úgy kezdődött, hogy első látásra beleszerettünk egymásba. Úsztunk a boldogságban, vidámak voltunk, az életben pedig sikeresek. Nem volt akadály, amit ketten, egyesült erővel nem tudtunk volna legyőzni. Nap mint nap együtt voltunk, lófráltunk, s melegítettük egymást. Nem számított, hol vagyunk, soha nem váltunk el egymástól.
Amikor összekerültünk, szerettem volna ágyba vinni, de féltem és tudtam, hogy ezt a szüleim úgysem engedélyeznék. Ezért ezt nem mertem megtenni... De titokban, amikor egyedül voltunk, mindig bevittem a fürdőszobába és megtisztogattam az orrocskáját a portól és a piszoktól. Ezután a tusrózsával megmostam tetőtől talpig. Ott állt előttem és csillogott a tisztaságtól. Felemelő érzés volt őt így látni!
Emlékszem, amikor először belehatoltam, nagyon kellemetlen volt még, és eléggé fájdalmas, de tudtam, hogy nekem adatott meg az első alkalom. Örültem, hogy még senki sem kapta meg előttem.
Idővel azonban minden rendbe jött, a sok kényeztetés, ápolgatás megtette a hatását: egyre puhább lett, majd kitágult és sokkal jobban csúszott... Nagyon örültem neki!
Mielőtt én felkaroltam volna, ott állt és senki sem vette észre. Most viszont, amikor együtt megyünk az utcán, mindenki jól megnézi. Úgy vettem észre, irigylik tőlem. Az enyém volt, és a legszebb.
Magammal vittem mindenhova, még az iskolába is, de, sajnos, tornaórán nem lehettünk együtt. Ilyenkor elbúcsúztunk, és ő türelmesen várt rám.
Egy nap, órák után, rohanok haza és hűlt helyét találom. Sehol sem lelem. Eltűnt! Mintha a föld nyelte volna el. Kerestem, de hiába. Az újságban hirdetést adtam fel, de nem jelentkezett. Teltek a napok, hetek, hónapok és sehol egy árva, biztató jel.
Teljesen le voltam törve, elment minden életkedvem, boldogtalan voltam, de a reményt még akkor sem adtam fel. Bíztam benne, hogy amiért gondoskodtam róla és felkaroltam, visszajön még egyszer hozzám...
De, sajnos, tévedtem, nem jelentkezett. Feladtam mindent. Úgy gondoltam, hogy a sors akarta így és belenyugodtam.
A szüleimnek el sem mertem mondani, hogy mi történt.
Nélküle jártam az utcákat, bolyongtam, s közben töprengtem, ki miatt tette ezt velem.
Egyszer csak az történt, hogy éppen kiszemeltem egy másikat, már majdnem meg is szereztem, amikor váratlan meglepetésben volt részem. Otthon ültem, és egyszer csak valaki csönget. Kimegyek és látom, hogy ott van a postás kezében. Átvettem és beszaladtam vele a házba.
Annyira megörültem az újbóli találkozásnak, hogy másnap együtt mentünk szórakozni.
Végre meglett a rég ellopott BAKANCSOM!!!
Diákzsűri - III. díj
Aktuális fabula
Orwel nyomán
Túl az Óperenciás tengeren, ott, ahol még a kurta farkú malac sem túr, valahol a kéklő Adriánál volt egy ország, amelyik hol volt, hol nem volt.
Lakói még valamikor réges-régen egyetértésben éltek. Igaz, voltak kisebb-nagyobb összetűzéseik, de elsimították vitáikat azért, hogy tiszta szívvel, igaz "pionírokként" szolgálják a hazájukat. Összefogtak és dalolva újjáépítették a háború után szétdúlt országot. Az uralkodójuk vidáman legeltette szemeit a szemüvege alatt, akárhol is járt a birodalomban. Felesége mindenüvé elkísérte és egyaránt fürdött vele a dicsőségben.
Ám, mint tudjuk, semmi sem tart örökké, az uralkodó is meghalt egyszer.
Voltak utódai, de a nép elégedetlenkedett. Nem volt jó nekik sehogyan sem. Elhatározták, hogy új vezetőt keresnek, olyat, amilyet még nem hordott a hátán a föld!
Ki is választották a vadállatok közül a sündisznót, aki a nevéhez hű maradt: tüskés és pofátlan. Igen ám, de ezt kevesen tudták róla. Ígért fűt-fát és mézes-mázos beszédével elkápráztatta az erdő és a hegyek lakóit, a tenger mentén, sőt, még a síkságon élőket is.
Megválasztásához csalásra volt szüksége, de nem riadt vissza semmiféle gonosztettől, és amikor trónra került... Nos, akkor kezdődtek a bajok! Kiderült, ki is ez a sündisznó valójában! Mint a kis állatoknak általában, neki is kisebbségi komplexusai voltak, és ezt az ölébe pottyant hatalommal próbálta leplezni. A jelentéktelen kis süniből kegyetlen diktátor vált, aki csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Minden lehetőséget megragadott, hogy kizsákmányolja az alattvalókat. Ebben a tevékenységben serényen segédkeztek busásan megfizetett zsoldosai: a sólyomok és a tigrisek. Álnevükön: a hazáért utolsó csepp vérüket ontó, hű katonák!!!
A jóravaló polgároknak igen-igen elegük lett ebből a rémuralomból. Közös megegyezéssel különváltak volna békésen, és ki-ki élte volna tovább a saját életét, de az erdei vad ellentmondott! Hadat üzent minden tagállamnak, amelyik - nevezzük így - Szolgafölddel meg akarta szakítani a "testvéri" kapcsolatait.
Háborúk dúltak mindenfelé, ártatlan állatokat gyilkoltak meg brutális módon a "haza őrei". Szolgaföld sorra elveszítette az összes tagállamát, és csak egy szakadt kis terület maradt belőle a Balkán-félsziget puskaporos ölén. Az állatok rongyosan jártak munkába (már aki járt), fizetésükből csak máról holnapra tudtak megélni, a boltokban nem volt semmilyen árú, vagy ha igen, akkor méregdrágán. Egyik napról a másikra beköszöntött az infláció, de még ekkor is a sündisznót támogatták. Igaz, nem kellett őt támogatni, úgy összeszedte magát tízéves uralma alatt, hogy földalatti palotát építtetett magának, a világ különböző helyein vásárolt villákat, fiának szórakozóhelyet nyitott, ahova olyan esztelen eredei állatok jártak, akik még a szőrük alatt is pénzt hordtak. Ezek mind a diktátor mellett álltak. De kik is ők valójában? Van közöttük kőszáli kecske, akinek az a fontos, hogy meglegyen a mindennapi száraz kórója; van mobiltelefonnal szaladgáló szőrös gorilla, aki mindig arra vár, hogy őt hívja valaki, mert ő bizony nem tudja megkülönböztetni egymástól a készüléken található számokat; van közöttük sok-sok csaholó, kóbor eb, akik a Szolgaföldhöz tartozó gyönyörűszép területen sajnálatos módon igencsak elszaporodtak. Persze, élnek farkasok is ebben az országban, ők vonyítanak, de a süni és talpnyalói egykettőre tömlöcbe vágják őket, ahol aztán kifejthetik véleményüket a patkányoknak és a svábbogaraknak.
Egyedül a síkságon dolgoznak. Ők látják el egész Szolgaföldet táplálékkal, persze, nem szabad akaratukból, de hát nem tehetnek szegények arról, hogy a történelem kegyetlen tréfát űzött velük.
Reméljük, lenéz egyszer az Isten az égből és jóra fordítja sorsukat, már csak azért is, hogy a mese szépen érjen véget. Reménykedjünk abban, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát.
Befejezésül csak annyit: ha a vad sündisznót leváltották volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.