A létét kedvező földszíni fekvésének köszönhető város központja - mondhatnánk szíve - szinte teljesen egybeforrott a Tisza folyóval. Nem hiába nevezték a régmúltban a Tisza Zyntha nevezetű révének: átkelőhely volt és maradt. A "tengernyi" Tiszába benyúló fokra (ezek egyikének az emlékét őrzi a Szép utca szerb elnevezése: Zlatna greda) épült város virágzásait, romlásait e folyóval egyetemben élte meg és át, így sorsuk szorosan összefonódott. A 19. század közepétől, miután a táj géniuszát töltésekkel és átvágásokkal megzabolázták, a folyóra kiterjesztett élettér a fokgazdálkodás, a halászat, a gabonaőrlés (rengeteg vízimalom működött a Tiszán), a rév és a szabad fürdőzés után a tutajozásnak (fakereskedelemnek) és a hajózásnak is mindinkább teret adott.
Jankovich Aurél, az első zentai polgármester városmegalapozó korszakában (1873-1879) az általános fejlődés eredményeként - még közvetlenebb kapcsolatra törekedve a folyóvízzel - állandó hidat vertek a Tiszán, és megerősítették a kialakulófélben lévő kezdetleges rakpartot (1872-73). A hajókikötő is ezekben az időkben került át a Vujić-ház mellől a ma is ismert helyére. Sok más egylet mellett 1876-tól a Regatta Egylet létrejöttét is erre az időre jegyezhetjük. Nem véletlen hát az, hogy a csónakázók köre az első zentai sportegylet. A sportolást szolgáló klub volt az első, mely a Tiszát már nem mint gazdasági tényezőt, hanem mint a szórakozás és felfrissülés lehetőségét hasznosította.
Az 1868-ban, illetve az 1880-ban megjelenő gőz- és kádfürdők korában azoknak, akik a zárthelyi fürdőzés költségeit nem tudták megfizetni, maga a folyó nyújtott kárpótlást. Az éltető, meg- és felújító természetes vízzel való kapcsolat kényelmesebbé és kulturáltabbá tételét szolgálták az ezután rövidesen megjelenő tiszai fürdőházak és fürdőkasok, melyek még jobban csökkentették az ember és a folyó közötti távolságot. A zentai faépítészet tipikus vízi létesítményeinek állítása engedélyhez és díjszabáshoz volt kötve.
Az első zentai fürdőházat Goldstein József, a Tisza közelében lakó, ismert fakereskedő állította 1884-ben (az 1876 és 1892 között fakereskedelemmel foglalkozó Goldsteint a későbbiekben már csak mint fürdőház-tulajdonost emlegették a korabeli zentai lapok). Őt 1887-ben Jedlicska István követte. Három részből álló, kabinrendszerrel ellátott létesítményének kupolával fedett középső részén zuhanyozót és "fecskendezőt" is tervezett. Nem egészen világos azonban, hogy mi lett a sorsa a Jedlicska-féle fürdőépületnek, ugyanis 1889-ben Goldstein József - aki Zentán 10 évig egyedül volt jogosult fürdőházat állítani - Jedlicskáéhoz hasonlóan rekonstruáltatta a maga fürdőjét. Volt tehát kabinokkal ellátott, külön férfi- és külön női osztálya is. Természetesen fürdőháza nem nélkülözte a zuhanyozót és a trambulint sem.
Goldstein sikerén felbuzdulva 1890-ben a város is megpróbált "tiszai szabadfürdőt" állítani. Az ingyenes fürdőhely terveit a mérnöki hivatal (vélhetően Jankovics József városi mérnök) készítette. Építésének jogát egy másik Goldstein, a jónevű Goldstein Dávid építési vállalkozó nyerte el. Mivel azonban az új fürdőházat nemigen látogatták, kénytelenek voltak lebontatni és anyagát eladni. Goldstein József így konkurencia nélkül maradt egészen 1898-ig, amikor is Schmidt Péter képesített úszómester (!) a városi tanácstól egy új, második uszoda felállítását kérvényezte. Az új fürdő állítását a vagy tíz éve működésképtelen városi gőzfürdő használhatatlan volta is elősegítette. A Schmidt-féle fürdőt a híd bal oldalán állították fel 1899-ben. Az új, konkurens fürdő miatt Goldstein József - aki az úszómesterre való tekintettel maga is tanította a gyerekeket úszni - felújíttatta tiszai uszodáját (mert emellett 1894-től kezdve hatkabinos kádfürdőt is üzemeltetett). Ettől fogva korszerűen felszerelt és sikeresnek mondható fürdőjében már tükörfürdő is működött.
Az 1900-as évek elején két tiszai fürdőházról tudunk. Az egyik az említett Schmidt Péteré, a másik Engel Dávidé. Ez utóbbi tiszai fürdőuszodáját újonnan berendezve 1906-ban nyitotta meg. Könnyen lehet, hogy Engel a Goldstein-féle fürdőt vette át, hisz Goldsteint, aki 1884-től 1899-ig folyamatosan tartott fenn fürdőt, a századelőtől kezdve többé már sehol sem említik.
A modern kor, a testkultúra térnyerése arra kényszeríttette a zentai fürdősöket, hogy növekvő közönségük igényeit mindenkor megpróbálják kiszolgálni. Ekképpen tíz évvel felállítása után a népszerű Schmidt-féle fürdőház is felújításra szorult. Schmidt új uszodája hatalmas méretű, nem kevesebb, mint 133 öltözőkabinnal, nagy vízmedencékkel, különálló fürdőszobákkal, lég- és napfürdővel, zuhanyozóval és kényelmes pihenősátrakkal volt ellátva, ami párját ritkította a Tisza mentén. Úgy látszik, hogy a város építészeti léptékváltásának korszakában (1906-1918) a korszerűsítés a fürdőházakat sem kerülte el. Az 1906 és 1908 között kiépült új, vasbeton szerkezetű rakpart és az új vashíd együttes látványához nem is illett volna más.
Horvát Ödön 1914-ben beadott népfürdőajánlatának további sorsáról nem tudunk semmi közelebbit. Rövid életűnek bizonyult az 1918 elején alapított Zentai Fürdő Rt.-nek a próbálkozása is, mely tisztifürdőt nyitott, amely még az év júliusában, egy tűzvészben leégett. Csak a vízben éktelenkedő kasok és gerendák üszkös maradványai hirdették a nemes szándékot. Az impériumváltás után még megpróbálták felújítani, de kevés sikerrel. 1925-ben felszámolták.
Úgy látszik, Zentán két fürdőház mindenkor elég lehetett. Így volt ez a két világháború közötti időszakban is, amikor a szintén tűzkárt szenvedett Ilonafürdő (a faszerkezetű fürdőhely 1928-ban égett le - felújításáról nem tudunk) mellett megemlíthetjük a népszerűnek mondható Sokolfürdőt is, amely Leventefürdő elnevezéssel a II. világháború alatt is működött. Sőt, ha nem csal az emlékezetem, egészen a 70-es évek elejéig.
A zentai Tisza-parti látképhez szervesen hozzánövő, ahhoz szorosan hozzátartozó fürdőházak eltűnését csak sajnálhatjuk. A korabeli fényképek bizonyítják, hogy kedves és üde színfoltjai voltak a zentai Tisza-partnak. Nem marad számunkra más, mint az a remény, hogy a városnak a Tiszához viszonyított kedvező topográfiai helyzetéből adódóan egyszer majd új formában ismét megjelennek.