Csáth Géza: A muzsika mesekertje
3. Publicisztikai írások zenélésről, zenehallgatásról és zeneértésről
Kereszty István, a kiváló zeneesztétikus nemrég hosszabb cikket írt egy fővárosi napilapba zenei állapotainkról. Elénk tárja ebben a cikkben zenei életünk minden hibáját, fonákságát, kezdetlegességét. S főképp ott találja meg a hibák kútforrását, hogy a magyar középiskolákban egyáltalán nem törődnek a zenével, s hogy ilyenformán természetes fejlődésről nem is lehet szó. - Nálunk tudniillik nem és nem akarnak számolni azzal a kétségbevonhatlan ténnyel, hogy a zeneművészet mind nagyobb és nagyobb szerepet kezd játszani (és kell, hogy játsszon) a kultúrember életében. A mai középiskolát is sok vád érheti e ponton. A mi gimnáziumi tanáraink, a muzsikát, minthogy felsőbb vélemény adva nincs, privátim, mintha valami nem komoly, valami profán és erkölcstelen és luxuscikket mellőzik az esztétikai tanításban. A művelődéstörténetben ott látod az irodalom, festészet, építészet és szobrászat nagy mestereinek neveit, Bachot, Mozartot, Beethovent, Wagnert egyszerűen elsikkasztják. - Mintha nem is éltek volna ezek az emberek. Mintha az a rengeteg intellektuális energia, amely műveikben van, nem nyomta volna rá bélyegét az emberiség fejlődésére. Persze a vád leginkább a nagyméltóságú vallás és közoktatásügyi minisztériumot érheti, amely ebben a tekintetben igazán páratlanul maradi és rosszindulatúan lusta volt. Igen, volt!
Ennek ezután másképp kell lenni.
Ez a kell nem valami jámbor óhajtást jelent, nem valami szép utópiát, hanem halaszthatatlan, követelő szükségszerűséget. A mai ember szellemi élete mindinkább komplikálódik. Világboldogító teóriákat keresünk, izgalomnélküli élvezetek kikötőjében akarjuk megpihentetni megrongálódott lelkünk árva hajóját. Valami összhang, valami kiegészítés kell. S ez önként kínálkozik a zenében. A jó művészi muzsikában.
A tények bizonyító erejűek. A fővárosban gombamódra teremnek a zeneiskolák. Lassanként éppúgy nem tekintjük kész csodának, ha valaki jól játszik egy hangszert, mint hogy érthetően beszél. Ezekkel a tényekkel számolni kell, és számolnak is mindenütt. A Filharmonikusoknak hivatalosan pénzeket szavaznak meg, hogy - muzsikáljanak a fővárosi gyerekeknek 20 krajcár belépődíj mellett. A polgárság és a nép artisztikus érzéke határozottan javul. És senki se ütközik meg, hogy a zenére (a játékra) komoly kasszákból sok pénzt költenek.
Egy fiziológiai és szociológiai igazság kényszerítő hatalma elnémít minden ellenvetést. A muzsika kell, kell és kell.
Amint kiadtuk eddig a pénzt zsemlyére, ebédre és mosásra; fölvesszük ezután a családi költségvetésbe a zenei szükségletek tételét is. S amint a városi és állami költségvetésben eddig is szerepeltek az iskolák, az utcakövezés, a világítás, azután aképpen mind nagyobb és nagyobb tétellel írják ide a zenét is, mint olyan valamit, amire szintén ki kell adni a közös adót.
Ezek a tények, minthogy olyan folyamatokról nyújtanak képet, amelyek tegnapelőtt, tegnap és ma játszódnak le - följegyzésre méltóak.
[ Bácskai Hírlap, 1907. április 7.]
A budapesti Filharmonikusok lezárták az év számadásait. Mi pedig, akik a művészi decentralizációról álmodozunk és azt szeretnők, hogy ne csak Budapestnek jusson zene, kép és irodalom, örömmel jegyezzük fel, hogy egy vidéki városban már a nyolcadik hangversenyt tartják a Filharmonikusok. A műsoron Csajkovszky, Saint-Saë ns, Grieg és Mendelssohn szerepel, s a publikum úgy tódul a hangversenyterembe, mint a moziba és a kabaréba. Mindenképpen kultúresemény ez. A jó vidéki fülek tudomást vettek arról, hogy van finomabb lárma is, mint a cigánymuzsika. Egy új zenélő fiatalság nő ott fel, amely fegyelmezett, művészi, s tudja, hogy a hazafias zenei rikkanásokon túl kezdődik az igazi művészet. A sivár utcákon hegedűtokok bukkannak fel. Mindez annyival inkább meglepő, mert Szabadkát Budapesttől nemcsak sok-sok mérföld választja el, hanem a végtelen Nagyalföld is, egy darab ázsiai síkság, amelyen Pirtó, Áporka nevű állomások is vannak. Mégis, ha megérkezünk, csodálkozva vesszük észre, micsoda sürgés-forgás van ebben a kisvárosban. Minő kultúrlázat tudott beléje lopni Lányi Ernő, a dalköltő. Ő, aki gyerekember korában a stockholmi színházi zenekar tagja volt és később Párizsban és Németországban élt, most úri passzióból, művészetszerelemből vidéki magyar városokba álmodja az európai kultúrát, hol Egerbe, hol Miskolcra, hol pedig Szabadkára.
[ A Hét, 1910. április 10.]
A "Színjáték" cikke - A tizedik hangverseny: Az "Eroica" - Geyer Stefi Szabadkán
A Szabadkai Filharmóniai Társaság hangversenyeinek nemcsak Szabadkán és a környéken, hanem a fővárosban is, sőt annak a révén az egész országban kitűnő renoméjuk van. Az egyes alkalmakkor itt közreműködő budapesti és külföldi vendégművészek úgy látszik, a legjobb hírét viszik a zenekarnak, amelynek a konzseniális és művészi kíséretével itt Szabadkán nagyszabású klasszikus és modern versenyműveket adhatnak elő. (Jóllehet a fennforgó körülmények közt legtöbbnyire csak egy próbájuk van az orkeszterrel: a hangverseny délelőttjén tartani szokott főpróba. A hangversenyen, este azért mégis mindig "klappol" minden, mert a Lányi Ernő biztos keze összetartja az egészet.) Épp a napokban jelent meg egy szép cikk az egyik előkelő fővárosi revűben Bárdos Artúr kitűnően szerkesztett, modern művészeti szemléjében, a Színjátékban, amely másfél hasábon a következőket hozza a Szabadkai Filharmóniai Társaságról:
"Szabadkai Filmarmónia. Fővárosi lapok gyakran adnak hírt arról, hogy az ország több vidéki városában úgynevezett 'filharmóniai' hangversenyeket rendeznek. Aki azonban alaposabban utánanéz a dolognak, azt találja, hogy az illető helyeken (elekintve a néhány kisebb német empóriumtól) furcsa fogalmaik vannak az embereknek a filharmóniáról. Még legjobb eset az, ha a katonabanda a helyi zeneértőkkel kiegészítve, esetleg egy civil karnagy vezetésével (aki azonban ilyen esetben mégiscsak vaffenrokkba kénytelen bújni) sétahangverseny helyett egy-két klasszikus számot ad elő. Ez is szép dolog, de nyilvánvaló, hogy az ilyen alkalmi tömörülésből nemigen lesz valódi értelemben vett zenei kultúra. Többnyire ásítás a vége és udvarias tapsok. Úgy látszik, Szabadka az első színmagyar hely, ahol sikerült Lányi Ernőnek, ennek a lelkes és talentumos zenészembernek alig három év alatt talajt biztosítani a szimfonikus zene számára. Évenként egyelőre csak három-négy est, de ez aztán jól válogatott és alaposan kidolgozott programmal, jó közreműködővel, nagy és áhitatos közönség előtt: ez már valami. Egy-egy ilyen hangverseny kulturális eredménye kiszámíthatatlan ott, ahol idáig csak hírből ismerték az ilyesmit. A "Haverda-város" bevette, megszokta és mindig híven megüli ezeket a ritka estéket, akár a sátoros ünnepeket. Hogy a testület (melynek törzse állandó városi, polgári zenekar) minél szilárdabb alapokat kapjon, arról agilis vezetőség gondolkodik. A művészi rész Lányi Ernő nagy érdemeit dicséri. Odalent járt fővárosi és külföldi művészek csodálkozó meglepetéssel fővárosi nívót emlegetnek. Volt már egy teljes Bethoven-est a Pastoraléval. Ezenkívül az első és ötödik szimfóniát is előadta a zenekar és most készül az Eroicára. Legutóbb a múlt szerdán volt ilyen hangverseny Szabadkán (két és fél év alatt a kilencedik), melynek előkelő műsorán többek közt Haydn, Weber, Elgar, Beethoven nevei díszlettek. Nem ütjük el a dolgot szűkszavú kommünikével, mert tudtunkkal egy pesti hangversenycég azzal a gondolattal foglalkozik, hogy a mostani vagy a jövő idényben mindenestől, karmesterestől fölhozza a szabadkai Filharmonikusokat. Ennek a tervnek megvalósulását elsőrangú kulturális eseménynek minősítenők."
Szabadkai embernek jól esik az ilyet olvasni. Legalább látjuk, hogy fönt észrevesznek minket egy kicsit, kezdik meglátni, hogy mi is élünk és amennyire-annyira, mi is beleszólunk a magyar kultúra mozgalmaiba.
A Filharmónia Társaságnak azonban ezek a sikerek gondot adnak, nem kis gondot. Az eddigi kilenc hangverseny produkciói olyan színvonalat állapítottak meg, és a közönség igényeit, várakozásait úgy felcsigázták, hogy most már igazán nehéz programot csinálni, közreműködőt válogatni. Mert a nívó kötelez. És az ilyen dolgokban nincs veszedelmesebb, mint a stagnálás. Csak előre, csak előre. Mindig többet, mindig jobbat. - (Igen, igen, csakhogy - miből? Miből? Ez az ijesztő kérdés nyom le mindent mindaddig, amíg a Filharmóniai Társaság anyagi terheit valahogyan sem csökkentik, amíg nem lesz Szabadkán megfelelő hangversenyterem, amíg a színház kibérlését a társaság horribilis pénzzel fogja megfizetni, amíg a városi zenekart drága pesti zenészekkel kell kiegészíteni, amíg... Szóval mindaddig, amíg a szabadkai kultúrális viszonyok hozzáfejlődnek a filhamónikusok nívójához.) Hanem azért a Filharmóniai Társaság a közönség szeretetére, állandó, biztató érdeklődésére számítva, nem riad vissza a legnagyobb áldozatoktól sem, és semmi fáradságot nem kímélve készül az 1911. február 8-án tartandó tizedik, jubiláris hangversenyre.
Ez a koncert az előkészületekből és az előjelekből ítélve igazán nagyszabásúnak ígérkezik. Grandiózus program van tervbe véve.
Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya lesz az első szám: a nagy magyar zeneszerzőmek, hazai szimfonikus zenénk atyamesterének pompás, lendületes alkotása. Méltó megnyitója az ünnepi estnek, amelynek Piece de resistance-ja Beethoven kolosszális harmadik szimfóniája lesz, a négy tételből álló Eroica. Ebben a közel egy óráig tartó hatalmas műben a nagy mester új utakat tör és félelmetes erővel, a géniusz hatalmával tépi szét a kötelékeket, amelyek őt a régi formákhoz hozzáfűzték. Hogy az Eroica mily óriási nehézségeket ró az előadókra, azt el lehet képzelni. Azazhogy csak akkor lehet elképzelni, ha az ember egy kicsit kézbe veszi a partitúrát, amelyben a zenekar összeállítása a következő: két üstdob, két trombita, három kürt (valószínűleg az első eset, hogy egy zeneszerző két kürt helyett hármat alkalmaz), két fuvola, két oboa, két klarinett, két fagott, vonósötös. - Úgy hogy a Filharmonikusok rendes, ötven tagú orcsesztere valószínűleg erősítésre fog szorulni.
A hangversenyre közreműködőül nagy utánjárással és nagy áldozattal sikerült a vezetőségnek a világhírű magyar hegedűművésznőt, Geyer Stefit megnyerni. Geyer Stefi hangszerének legelső rangú mestere, aki a magyar névnek már sok nagy dicsőséget szerzett az ország határán kívül, Német-, Francia-, Spanyol-, Orosz- és Angolországban, sőt túl a tengeren, Amerikában is. Szépséges fiatal leány, aki pár év előtt mint csodagyermek tűnt fel, de művészete a gyermekévek elmúltával nem csenevészedett el, hanem csak erősödött, és most virágjának teljében pompázik. Nálunk Szabadkán Goldmark híres, három tételből álló hegedűversenyét fogja játszani a filharmonikus zenekar kíséretével. Na és persze egy csomó egyéb dolgot, zongorakísérettel. Érzésteljes, meleg tónusa, fölényes intelligenciája és nehézséget nem ismerő virtuózitása, azt hisszük, itt Szabadkán is oly elementáris erővel fogja meg majd a közönség lelkét, mint mindenütt.
A jubiláris hangversenyt rendező bizottság, melyet a Filharmóniai Társaság legutóbb tartott választmányi ülésén küldött ki, permanenciában van.
[ Bácskai Hírlap, 1910. december 11.]