Csáth Géza: A muzsika mesekertje
5. Beszámolók hangversenyekről, operabemutatókról és dalestélyekről
Burmester hangversenye
1905. november 10.
Burmester Willy, a nagy svéd hegedűművész az idén is eljött Budapestre, hogy az ő kedves magyar közönségének is juttasson évi aratásából. Mert nagy munkája vala néki ez esztendőben is.
Közönséges rossz frázis volna bárki másra, ha írnók: "Játéka újra fejlődött".
Az ördögbe is: egy 38-40 éves emberről van szó! Nem pedig valami zeneakadémiai növendékről. És mégis ki kell mondani, hogy Burmesternek a "komoly, megállapodott, nagy művésznek" játékában még most is évről évre új dolgokat lehet találni.
Nagy dolog ám ez, tekintetes felebarátaim: igen nagy. Amivel csak azt szeretném mondani, hogy nem láttam még muzsikus-virtuózt, aki ennyire komolyan venné - s akinek ennyire joga lenne komolyan venni - a művészetet, mint Burmesternek.
Azt a szenvedélyt, amellyel Sarasate a hegedűt kezeibe ragadja, azt a biztos nyugalmat, mellyel Sauer a zongorához ül, azt a kifejezésbeli erőt és térséget, amelynek példájául Pethes Imrét, a színészt szeretném idézni: Burmester egyesíti magában, bizonyos puritán és áhítatos gondolat- és érzelemvilággal egyetemben, melyről azt szeretem hinni, hogy északi hazájából hozta magával. Az Ibsenek, Tolsztojok honából, hogy szertevigye magával a világba. Ez a valami teszi őt minden előadóművész között legnagyobbá, kiket csak ismerek.
- Ennek az embernek a művészet nem játék és nem pénzkereseti forrás! - szólok magamhoz, ahányszor Burmestert hallom - mert ő a művészetben olyan valamit ad nekem, amit mástól nem kapok meg.
Nem kapom meg azt a férfias meggondolásban megnemesedett értelmezését a nagy zeneszerzőknek, nem kapom meg azt a hosszú, erős munkával leszűrt kifejező előadást, mely egy percre se modoros. Nem modoros - hanem stílszerű. (Ez a stílszerűség nem Mozart, Bach vagy Paganini korának a sablonjaiból van átszámítva a modern hegedűiskolák tabelláin a mai hangversenytermek számára - hanem egyszerűen Burmester megformált, ércbe öntött (mit beszélek!) véleménye, filozófiája: Mozart, Bach vagy nem tudom én - Paganini muzsikájáról.)
Ez az a kincs, melyet csak Burmester osztogat: rengeteg munka eredménye. Tessék csak elgondolni, mielőtt Bach Airjét - technikailag nem nehéz, rövid zenemű - hangversenyelőadásra vitte volna, előzőleg két esztendeig készült reá. Igaz, hogy mikor végre előadta - egyhangúlag a legelőkelőbb Bach-interpretátorok sorába került. Csakhogy ő nem Bach-interpretátor, mert ha Beethovent játszik, akkor meg az sül ki a dologból, hogy nem találhattak embert a földgolyóbison, aki így játszaná Beethovent. És ha Mendelssohnra térünk, vagy a franciákra: Rameaura, Saint-Saëns-ra: egyformán áll a dolog.
Burmester addig ugyanis nem játszik semmit el, míg az emberét a maga módján el nem magyarázhatja nékünk.
És ez a becsületessége, ez az életreszóló komolysága, amellyel a művészetét kezeli: teszi őt a világ egyik legnagyobb művészévé.
Az északi germán faj egy emanációja az ő művészete. Azé a germán fajé, mely ha a világ vándorává válik is, megemlékszik a hűvös levegőről, melyben született, az országról, ahol a kékszemű emberek teremnek. A téboly, ahol hazájáról azt tartják, hogy a dolgokról halálos komolysággal kell gondolkodnia annak, aki él.
Mikor ismerek művészeket, akik ügyeskedésekből és eltanulásokból lettek ünnepeltek és gazdagok, akkor Burmester lábai elé a királyok koronáit szeretném rakni.
*
Szükségét éreztem, hogy ezeket leírjam (nem bolond dolog ilyent mondani?), mert látom már a holnapi sok újságban a nyolcsoros tudósításokat arról, hogy ez a fejedelem "jött, látott és győzött". A cinikus és léha pesti népség helyett íme: lelkesülök én az önök számára.
[ Bácskai Hírlap, 1905. november 12.]
Yvonne de Tréville a "Bohémélet"-ben
Mióta az Operaház műsorában Puccini uralkodik (két éve), Yvonne de Tréville immár a negyedik Mimi. És az igazi Mimi. Ezért a kijelentésért meg kell, hogy bocsássanak nekünk az Operaház kitűnő művésznői, akik jól, sőt elsőrangúan játszották ezt a szerepet, mert, hajh, mégis csak a francia érzi meg Párizst elsősorban. Ez természetes.
Yvonne de Tréville hangja - szeretném így mondani - egyszerű hang. Nincs tömve mellékhangokkal (mint annyi szoprán), s a lebegés épp úgy hiányzik belőle, akár csak a remekbe készült fuvolák hangjából. Ez a naivul üde hang a Mimi hangja. Emellett Tréville kisasszony káprázatosan nemes színjátszóképesség. Valósággal kínos volt nézni partnerének, Gábornak gesztusait, amelyek sehogy sem illenek egy melodrámába. Puccinit mégsem szabad staggione modorban játszani.
A francia színésznő operai deszkákon is módot tudott találni a reális színjátszásra. Önkéntelenül is eszünkbe jutott a Nemzeti Színház, ahol viszont a Verdi-operák játékstílusában játsszák meg a legújabb embereket is.
A közönség lelkesedve becsülte meg Tréville kisasszony művészetét.
[ Magyar Szemle, 1906. május 31.]
A főváros zenei életének az elmúlt héten három úgynevezett érdekessége volt. 1. Lunardi tenorista, szerződött tag első fellépte Verdi Otellójában. 2. Puccini Pillangókisasszonyának repríze. 3. A várva-várt Tristan és Isolde-előadás elhalasztása.
*
Lunardi tipikus olasz tenorista. Jól bánik a hangjával. (A hangja is elég értékes.) De hogy sokat nyertünk vele, nem lehet éppen mondani. Mert úgy áll a dolog, hogy nálunk egyelőre nemigen lesz keletje a nagy olasz operáknak, viszont Lunardi csak ezekben használható, amiből következik, hogy 36.000 korona fizetése ellenére se tudják őt kihasználni.
*
A Pillangókisasszony reprízét kiváncsian vártuk, az elmúlt szezon legnagyobb sikerű darabjának címszerepét Sándor Erzsi kapta meg. Valóban reá várt az eltávozott Szamosi Elza szerepe. Kiderült azonban, hogy ő - Sándor Erzsi - aki mindeddig csupa koloratúrás szerepet énekelt, bizony nem találhatta bele magát csak úgy egyszerre a Puccini-féle drámai, sőt tragikai éneklési formákba. A játéka ugyanezen okból szinte nem tudta feledtetni a másik Butterfly játékát. Emellett azonban egészben igenis illúziót keltett, nemes művészettel énekelt és szép sikert aratott. Gábor, a partnere szintén jól énekelt és meg is játszotta a szerepét. Ilyenformán a Pillangókisasszony újra elfoglalta diadalmas helyét a repertoárban.
*
A Tristan és Isolde szombatra kitűzött előadását nem tartották meg. Vasquezné lemondta Isolde szerepét. S jóllehet az igazgatóság a Bohémélettel akarta kárpótolni a közönséget, a táblás házból félig üres ház lett, aminek az oka sehol másutt nem keresendő, mint az általános bosszankodásban, mely a nekikészülődött, sőt kiéheztetett wagneriánusok táborában kitört. Látni kellett az elégületlen arcokat. Az emberi csalódásnak egész garmadája hömpölygött az Opera foyerjában.
[ Magyar Szemle, 1906. október 18.]
Budapest, október 17.
Kedden este került színre az Operában Wagner géniuszának ez a monstruózusan szép alkotása. Az előadásról, amely csak tizenegy óra után végződött, ma részletesen számolunk be.
Akartuk és kívántuk mindannyian ezt az előadást. Holott ő a többiekkel átadta azt az emberiség örökségeül, mégis nagy ritkán élvezhetjük. Sehol se adják nagyon sűrűn. Nálunk a bemutató után (1901) ugyan sokat játszották, de azután rövidesen bebizonyult, hogy a Tristan és Isoldét csak úgy lehet adni, ha állandóan adják. Ennek természetes oka van. Wagner e művében a legszertelenebbet, a legeredetibbet nyújtja, mindazok közt, amit az ő sajátos költői egyénisége (amelyben egyesül a festő, a szobrász, a költő és a zenész) valaha is produkált. Nem külsőek ezek a szertelenségek. Belsőek, annak a sajátos művészetnek a forrongó kialakulását mutatják, amely az összes művészetek testvéresüléséből keletkezik. Tolsztoj azt hitte erről a - mondjuk ki: - melodrámáról, hogy nem organikus művészet-fejlődési produktum; sőt nem is fejlődés, hanem dekadencia. És kicsúfolta Wagnert. Ma nem teszi ezt senki. Csodálkozva érezzük, hogy a jövő zenéjének elérkezett a jelenje és szívdobogó izgalommal érezzük át a hosszú melódiákban beszélgető szerelmesek életét. Amely mindnyájunké is lehet - csakhogy megszürkülve, megkopva; ahol a bezúzott várkaput esetleg egy fölfeszített szállodai szoba ajtaja helyettesíti. Ezek az érzések keresik csak igazán a nagy, dekoratív romantikát! A mi apró dolgokban bonyolódó hangulatéletünkben este megkívánjuk a heroikus beállításokat, az érzelmek óriási crescendóját és a nagyszerű megoldások melódiájának tragikus élvezeteit. De éppen azért, mert ilyen különleges második idegéletet él bennünk a Wagner-muzsika, roppant érzékenyek is vagyunk minden részlete iránt. Az előadás csekély hibái sokkal inkább bántók, mint például egy régibb fajta operában, amelyet meghallgatunk, de amelynek világa sohase jut ilyen kapcsolatba a lelkünkkel. És itt az ok is, hogy különösen a Tristan és Isoldét miért nem lehet csak úgy adni. Rendkívüli nehézségek hárulnak minden közreműködőre, a karmestertől kezdve le egészen a színházi szerelőig. És ezeket a nehézségeket csak sok, nagyon sok izzadós próbán lehet leküzdeni. Erre pedig nincs elég idő. Sehol sincs sok, de nálunk különösen kevés. A lehetőségek korlátai között mozgott tehát az egész előadás, amely korlátok majd szűkre szorultak, majd szélesre tágultak.
Bochnicsek Tristanja általában megfelelő volt. Hiányzott belőle az a heroikus játék, amelyet Anthesnél csodálunk, de szépen deklamált és stílusosan énekelt. Hangja helyenként határozottan fáradt volt, majd ismét jól csengett. Vasquezné mint Isolde újra tanulságot tett kvalitásairól, de egyszersmint arról is, hogy az olasz iskola neveltje. Játéka és deklamációja helyenként inkább egy Verdi-operába illettek, Brangene nehéz szerepében Berts Mimi nyújtott igen jót és jellemzetest. Takáts volt talán a leginkább a helyén. Kurwenálja tökéletesnek mondható. Szendrői Marke király szerepében meglepően sokkal jobb volt, mint a többi repertoár-Wagnerekben. Gáborról, Dériről, Kertészről kell még dicsérettel megemlékeznünk, hogy az összes szereplőkről hírt adjunk. A közönség, amely az utolsó helyig megtöltötte a színházat, nagyon hálás volt és még a harmadik felvonás után is kihívta a szereplőket. A zenekar Kerner István vezetése alatt lelkesen dolgozott, de a tőle telhető legjobbat csak akkor fogja produkálni, ha a közönség érdeklődése az operát hosszabb ideig a repertoáron tartja. Ez általában az egész előadásra is áll. S ebben a reményben csatlakozunk mi is az előadást tapsoló közönséghez.
[ Budapesti Napló, 1906. október 18.]
A budapesti hangversenyközönség nem régi, de annál kedvesebb ismerőse - a cseh vonósnégyes - ma tartotta a szezonban első hangversenyét. Az idén tudniillik már egy három hangversenyből álló ciklus rendezésére mert vállalkozni az impresszáriójuk. A négyes tagjai ma is a régi erős legények, Herold kivételével, aki új ember. (Az eltávozott Nedbal helyett.) Hoffmann, Suk, Herold és Wihan ma is tanulságot tettek arról, hogy a világ egyik első quartettjét képviselik. Műsorukban két úgynevezett klasszikus mű szerepelt. Haydn G-dúr és Beethoven F-dúr vonósnégyese. A kettő közé ékelve pedig Novák D-dúr vonósnégyesét mutatták be. Csodálatra méltó volt a csehek stílusérzése. Alig hiszem, hogy ugyanazon emberek három ilyen különböző műnek ennyire tökéletes magyarázására képesek lennének, mint ők. Nemcsak a Haydn és Beethoven szakcionált muzsikáját értelmezték tökéletes nemességgel, hanem a modern Novak-féle quartett előadásában is megmutatták, hogy a cseh nemzet fiai, akik a muzsikára születtek, a hangok misztériumainak könnyű, tiszta megértésére és megértetésére. A közönség nagyon vegyes érzelemmel fogadta Novak zseniális, új utakon született munkáját (amelyben a vonósnégyes formáinak, sőt eszközeinek szerencsés tágítását is üdvözölhetjük)... - pedig ismételjük, a magyarázás elsőrangú volt. Sokan értelmetlenségnek tartották, mások tanácstalanul bámultak az utolsó akkord után, ismét mások mesterkélt gondolatszegénységnek és föltűnni akarásnak ítélték. Aránylag csak a közönség csekély része ismerte föl a bemutatott quartett szépségeit és szenzációs finomságait. Ezt mint historikumot föl kell jegyeznünk a mai hangversenyről.
[ Budapesti Napló, 1906. november 6.]
Az Operaház bemutatója. Szövegét írták Berczik Árpád és Farkas Imre. Zenéjét szerzette Hubay Jenő
A premier-estélyek puskaporos levegője ma tolult be az Operaházba e szezonban először... És a magyar muzsikában megint tovább vagyunk egy lépéssel. Nemcsak tovább, hanem feljebb is. Hubay dalműve határozott jelentőséges nyeresége a magyar művelődésnek.
Hubay mint zeneszerző mindig egyenes úton haladt. Kutatta, hogy mit lehet csinálni a magyar zenével. Szívósan kereste az organikus fejlődés és a továbbfejlesztés lehetőségének utait. Érdekes, amit a magyar ritmusokkal cselekszik. Molnár Géza állítja - és igaz - hogy a portatót, a legatót, a vontatottságot, a ritmikai határozatlanságot kedveli. Hubay a staccatót is érvényesíteni akarja, és megkeresi ennek az érvényesítésnek az útját. Új operája dús ilyen fölfedezésekben, amelyek a muzsikus fülében megannyi apró szenzációt jelentenek. Egy zeneszerző a mese hőse. A magyar zene egyik első katonája: a szerencsétlen Lavotta János. Szentgyörgyiéknél kézfogóra készülnek, de a menyasszony valami nyomasztó sejtelemtől szenved. Nem szereti a vőlegényét. Mást fog szeretni. Vár valakire. Megcsendülnek a Lavotta hallgatójának (Első szerelme) végzetes motívumai. Ezt szeretjük. Ez modern, izgató. És Hubay zseniálisan használja ki, hangszerelésben, hangkeverésben egyaránt modernül, meglepően. A kézfogó vidám hangulata csakhamar felhőssé válik. Aradi, a vőlegény összetöri egy cigánypurdé hegedűjét, aki erővel "muzsikálni akar az uraknak". A purdé anyja megátkozza a házat. Ez a jelenet zeneileg elsőrangú érdekességű. De gyülekeznek a vendégek. Megjő Lavotta is. Jól előkészített hősi megérkezés. És mégse wagneres. Legjobb barátja menyasszonyának eljátssza az új lakodalmasát. Itt egy pillanatra megcsap bennünket a tragédia fojtó levegője. De azután ünnepi vidámságba olvad fel minden. Lavottát, a kóbor zsenit ünneplik. A második felvonásban a lakodalomra készülnek. A menyasszony sápadt. Már halálosan szereti Lavothát. Kiküldi az öltöztető-lányokat és zongorához ül. A lakodalmast, a szomorúan vigadó, ünnepélyes nótát játssza. Bejön Lavotta. Búcsúzni jött. A lány küzd magával, emlékezteti ígéretére, hogy a templomban orgonálnia kell. Most a fordulópontnak kell jönni. Újra halljuk a Lavotta Első szerelmének izgató, sejtelmesen finom töredékeit. Azután jő a vallomás. Itt a hallgató teljes feldolgozása következik. Az egész darab centruma. Nagyon nehéz zeneszerzői feladat. A melódiát magát modern operában nem lehet az énekesnek a szájába adni, amit Hubay teljes sikerrel el is került. (És Takáts valósággal remekelt. Percekig zúgott a taps.) A lány nem tud határozni, elküldi a költőt, "utazzék el". A nagy izgalom után víg jelenetek következnek. Pedig Hubay tudatosan nem dolgozik túlságos kontrasztokra. Lakodalmas népség. Köztük a násznagy. Mindez nagyon kedves, korfestő. A lakodalomban az insurgensek egy százada is résztvesz. (A szövegírók nem okolták meg eléggé, de a zeneszerző megokolja.) Nemsokára megjő a menyasszony is. Indulnak templomba. No most valaminek történni kell. Elhallgat az ének... és a szomszédos templomban zúg az orgona, rajta a Lavotta szerelme. Ez a jelenet nagyhatású, tragikus erejű, pompás. A menyasszony ledobja a fátyolt. Nagy zavar. Itt be kéne fejezni a felvonást. (Hogy Lavotta beáll katonának, azt ráérünk később megtudni; a szövegírók hibája, amelyen javítani kell.) A harmadik felvonás az insurgensek táborában játszódik le. A tábor nyugodni készül, takarodót fúnak. Itt egy pazarul megkomponált karéneket hallunk. Az ének mind jobban halkul, végre elvész. Frenetikus hatású volt. Megismételtették. A pásztorsípon megszólal Lavotta nótája, a Cserebogár, de ő "nem kérdez többé soha semmit" a cserebogártól. Ebben a nyomasztó, szomorú hangulatban megérkezik a vigasz. A leány, a menyasszony utána megy az igazi szerelmesének.
Ez a jelenet zeneileg nem elég intim. A hangszerelés tömött, sőt túltömött. A beállítás túl heroikus. Egymáséi lehetnének már, ha a költőnek nem volna ellensége a sors. Az elkeseredett vőlegény üldözi a csábítót. Vízvári jelenet. A lány a fegyverek közé fut. Őt találja a kard, kiszenved néhány perc alatt. Itt be kéne fejezni az operát. A szövegírók epilógust írtak. A nagyvonalú körzene miatt szívesen meghallgatjuk. Lavotta zeneköltői dicsőségéről szól ez az epilógus és a dalmű a legszebb magyar nótával, a Cserebogárral végződik.
*
Az előadás igen jó volt. Krammer Teréz a hősnő szerepét pompásan játszotta meg. Takáts a címszerepben ma aratta legszebb diadalainak egyikét. A többi szereplők közül különösen Déry, Arányi és Berts Mimi tettek sokat a siker érdekében. A rendezésben csak a fokosokat, a díszbe öltözött cigányokat és a szintén díszbe öltözött táborozó katonaságot kell kifogásolnunk. A közönségre nagyon hatott a poétikus dalmű és a szerzőket sokszor szólította a függöny elé.
[ Budapesti Napló, 1906. november 18.]
Egy bájos arcú, fiatal leány énekelt ma dalokat a Royalban. A plakát operaénekesnőnek hirdeti, de kedves megjelenése, rafináltan egyszerű öltözéke és aprólékosan színező előadása egyaránt az intim művészi hatások kicsiny hangversenydobogójára predesztinálják. Egyszerű, zöld bársonyruhában jelent meg kicsiny csipkegallérral, rizsporozatlan arccal és kesztyűtlenül. És hogy ezeket elmondjuk, az éppen úgy a művészetéről való beszámoláshoz tartozik - ez alkalommal - mint hogy éneklés közben a szöveget rendkívül kifejező arcjátékkal kísérte. Csupa finomság volt a műsora is. Scarlatti, Pergolesi, Händel és Mozart műveit egy bájos leány magyarázta ma nekünk, és ez valami csodálatosan szép volt. "Stílus"-nak, tiszta archaikus zeneiségnek nyoma sem volt. És mégis tiszta, nemes művészet volt Buisson kisasszony minden hangja. A XVIII. századbeli francia pásztordalokat hasonlóképpen utólérhetetlenül finom interpretációban kaptuk. Nem jutott eszünkbe egy percig se keresni, hogy az énekesnőnek kiegyenlített-e a hangja (mert nem kiegyenlített - utólag mondva). Az énekiskolája azonban kitűnő, lélegzetvétele, trillái - természetesen - kifogástalanok. Leheletszerű pianóiban, crescendóiban és decrescendóiban valódi lélek - és nem énekművészet - volt. Ő maga is úri nonsalansszal mintegy háttérbe helyezte a különben nagyon szép, nem tömör hangját. Wolf dalait, amelyekhez olyan nagy intelligencia és frazírozóképesség szükséges, gyönyörűen énekelte. Grieg, Brahms, Strauss, Debussy, Fauré szerepeltek még a műsorán. Egy meglepő, szellemes Debussy-féle dalt megismételtettek. Általában a szépszámú közönség nagyon rokonszenvesen fogadta a művésznőt. Az estélyen a kísérője, Casella spanyol zongoraművész önálló számokkal is szerepelt; méltó társa a partnerének.
[ Budapesti Napló, 1906. november 29.]
Azok, akik kedvelik az éles distinkciókat, azt mondják, hogy a magyar zongora-művésznők között ma a legelső Mérő Jolán. Ha már erről van szó - igazuk van. Legalább a mai hangverseny erős impressziói után föltétlenül ez volt a mi véleményünk is. Ha az ember rövid időn belül sok zongoraművészt hall, ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy ilyen lelkes kijelentésre vállalkozzék. Az erős, mély meghatottságok mind ritkábbakká válnak, s a művészi gyönyörködésnek valami olyan átlagos, szemlélődő és kontemplatív jellegű fajtájában van részünk, mint a buzgó múzeumi látogatónak. Ilyen körülmények között a szenzáció ritkaság, de kétszeres gyönyörűség. Röviden szólva, nekünk már Godovszky hangversenye óta nem imponált annyira zongorás, mint ez a rózsaszínruhás, fiatal leány, aki ma zongorázott a Royalban. Saxlehnernek, a magyar zeneszerzőnek D-dúr szonátája volt műsorának első száma. Egyúttal a munka bemutatója. A négytételes és az egyes tételekben igen különböző német mesterek hatását eláruló munka - egészben érdekes alkotás. A szerző mindenütt küzd a belső formákkal, s ebben Brahmsra emlékeztet. Ötletei vannak, de nem tudja kihasználni őket. Pedig néhány pikáns hangkeverési gondolat nagyon újnak tetszett, sőt tetszett is. Ami szép volt benne, azt kihozta belőle Mérő Jolán művészete. Sokféle színt tud adni a billentyűk hangjainak, ebben is hasonlít Godovszkyhoz. A fortéiban ritka erő és mélység van. Külön meg kell mondani azt is, hogy Mérő Jolán a technika szuverénjei közé tartozik. Billentésének sajátos módjában rejlik a rendkívüli színezőképessége is. Ezt a rendkívül dfferenciálódott új technikáját különösen az újrára adott Brassin-féle Feuerzauberben csodálhattuk meg. Műsorának fő érdekessége volt egy Schumann sorozat. Chopin c-moll nocturne-je, Heimann zseniális Elfenspielje és Liszt fejezték be a műsort. Liebestraumja után percekig zúgott a taps. A virágerdő, amellyel a pódiumot elborították (mert végre is Mérő Jolán ifjú, szép lány) - semmit se ront le az est művészi értékéből. Mint halljuk, a Nemzeti Zenede idejekorán megtette a lépéseket, hogy Mérő Jolánt, egykori tanítványát itthon tartsa. Valóban szégyen lenne, ha őt is, mint Dohnányit, elveszítenők.
[ Budapesti Napló, 1907. január 16.]
Culp Júlia - a szép, okosszemű Culp Júlia - megjött ma este. Későn érkezett, de annál szívesebben láttuk. Egy mosolygós, erős, de mindenekfelett bájos, pirosarcú lánytól, aki hozzá igazi művésznő, hallottuk a világirodalom erotikus dalait. Egyenletes, sötétes színű mezzoszopránján, amely magában véve semmikép se föltűnő, csodálatos melegséggel magyarázta Schubertet, Brahmsot, H. Wolfot és R. Strausst. Talán még a Schubert-dalok interpretációja ellen kifogást lehetett tenni. Hiányzott kissé a széles, patetikus német stilizáltság, amelyet Lappe, Rückert, Goethe verseiből Schubert is átvett. De a Brahms-sorozatnál már felmelegedett a közönség, különösen egy Hermann Lingg költeményére komponált dalt (Immer leider) megdöbbentő átérzéssel juttatott érvényre Culp Júlia. Végül pedig - azoknak, akik kissé egyoldalúnak találták olvatag pianóit és elhaló falzettjeit (amelyeket az eddigi dalok természete megkövetelt) - egy ritmikus, harcias erejű dallal felelt (Der Schmied). A Brahms-ciklus annyira tetszett, hogy ráadást kellett adni. Persze a dal legnagyobb mesterének, Wolfnak a dalai keltették fel ma is a legnagyobb érdeklődést. Schubertet, sőt Brahmst is nehéz deklamálni, Culp se birkózott meg velük, de Wolfot, aki a szavakra gondolta ki a melódiáit - könnyű. A Mausfallen-sprüchleint, ezt a bájos kis zenei ötvösmunkát megújrázták. A Strauss-ciklus, két ráadással, zárta be a hangversenyt. Ezek között a pompás, izgató illatú zenei csemegék között föl kell jegyeznünk a Morgen címűt, amelyet a minap Messchaert-től hallottunk. Culp Júlia ugyanazzal a széles, csak gyengén patetikus árnyalással énekelte, mint a hollandi mester. Az egész est egyike volt azoknak, amikor az intim zenét, a hangversenypódiumon is (amely bizony nem az ő birodalma) teljesen élvezni tudjuk. A zongora mellett Wolff Erich rendkívül ízléses és gyakorlott zongorakísérőnek bizonyult.
[ Budapesti Napló, 1907. január 22.]
Az Operaházban ma Halévy operáját, A zsidónőt adták, Rossi Giulio vendégfelléptével. Az olasz basszista Brogni bíbornok szerepét énekelte. A hangja nem tipikus basszus; elég meleg, egyenletes, mély bariton. A frazírozásában ugyan hiányzik az intelligencia világító ereje, de legalább tud énekelni és lélegzetet venni. Természetesen az olasz énekesek nagy részétől megszokott staggione stílusban játszik; Lunardinak ma e téren partnere akad. A két honfitárs láthatólag örült egymásnak és annak, hogy jó jeleneteket csináltak. Pedig Halévy muzsikája részleteiben még nem avult el annyira, hogy az ilyen ének- és játékmodort megtűrné. Benkő karmester, aki a zenekart dirigálta ( nagyon finoman, elegánsan ( világosan meg tudta értetni velünk, hogy valóban így van a dolog. Az előadás különben elég jó volt. Vasquezné nagyon szépen énekelt, nemesen játszott. Szilágyiné, Richter jól megállták a helyüket. Természetesen a legnagyobb sikere Lunardi magas céinek volt. Dehát hogy is lehet azt elképzelni, hogy ilyen cék mindent le ne nyomjanak!
[ Budapesti Napló, 1907. április 26.]
A nagymama szekrényében, a legalsó fiókban régi képesújságok pihennek. A hetvenes, nyolcanas évek elfeledett szépirodalmi hetilapjai. Azokban meg lehet találni valahol Bellincioni Gemma arcképét. És ma, ahogy élő valóságban a Royal pódiumára lépett ez a megcsodált szépséges gyermekkori képemlék - úgy éreztük, hogy az idő kerekei villámgyorsan recsegve visszafelé fordulnak, és valami csoda történik: Bellincioni Gemma, a hervadás bájában százszorosan megszépülve, pompás fekete hajjal, mély dekolletásban, mint a Ma énekművészetének egyik csodálatra méltó képviselője jelent meg. A mosolya és a bókolása a nyolcvanas évekből való, a művészete azonban friss, ifjú, elragadó. A Carmen Habaneráját érzékien, kábítóan szépen és tüzesen énekelte. A temperamentum fojtottan lobogó lángja az interpretálás meglepő intellektualitásában, a frazírozás egyéni finomságaiban fokozott erővel lobogott. - Műsora az új olaszok legjobb operáiról volt összeállítva. A nagy énekesnő hangja alig látszott fáradtnak. Énektudása, melyet az elsőrangú olasz iskolától kapott - kitűnően konzarválta ezt a remek orgánumot. A hangverseny kicsiny, de igen előkelő közönsége nagy lelkesedéssel ünnepelte a kitűnő primadonnát. Az estélyen közreműküdött Kosaniecky Ligi, fiatal orosz hegedűművész, aki a többek között Goldmark hegedűversenyének eljátszásában elsőrangú kvalitásairól tett tanúbizonyságot.
[ A Polgár, 1908. október 28.]
Thomas operáját, a Mignont ma este nyilván Svärdström Valborg kedvéért elevenítették fel. És csak az ő javára óhajtjuk betudni a közönség nagy érdeklődését. Elvégre a többi szereplők is kitűnő művészek, de a muzsika unalmasságait - amelyekről nagyanyáink annyi dicsérettel nyilatkoznak - csak emez északról jött érdekes és filigrán hölgy miatt vagyunk hajlandók elviselni. Svärdström asszony, aki mint Mignon fekete parókával fedi el tüneményes és elragadó szőkeségét: valóban kárpótlást tudott adni önfeláldozásunkért. Csiszolt, biztos és mindentudó énekesi mivolta, eleven friss színészművészete feledtetni tudta csekély indiszpozícióját is. Realizmust, igazságot és újságot vitt a melodika nehézkes momentumaiba, és eleven, mindvégig ambíciózus játékával szinte felbuzdította és szuggerálta a partnereit. Egyébként nincsen különös okunk reá, hogy a rendezés sivárságán sajnálkozzunk. Svärdström asszonyt pedig szeretnénk valami igazán neki való szerepben hallani. Miatta sürgősen be kellene tanulni Mozart kis operáját, a Szöktetést.
[ A Polgár, 1908. november 19.]
Bemutató az Operaházban
Vasárnap este mutatták be az Operaházban Nedbal Oszkár és Novák László balettjét, a Mesevilágot. A szüzsé rokonszenves. Gyermekkori olvasmányainkat az Opera színpadán újraélni, holmi fantasztikus és stilizált muzsika kíséretében! Ez pompás lenne!... Sajnos azonban, Nedbal muzsikája nem elég fantasztikus, nem eléggé légies, hogy kielégítse várakozásainkat. Részleteiben finom és bájos is. Megcsinálásában szuverén technikáról és szerzőjének nagy esztétikai tapasztaltságáról beszél. De az emlékek felhőkben úszó kék fellegváráig ez a zene nem emelkedik soha. Nedbal személyesen dirigált. Egy pillantás erre az arcra meggyőz, hogy viselőjének temperamentumában a meséknek az az intenzív visszaálmodása, amely ezt a szüzsét zenében magyarázni egyedül van hivatva: hiányzik. A Nedbal zenei perspektívája közönséges. Nem mer elrugaszkodni a táncformák banális talajától, és a melodikája, a harmóniái, holmi pszeudo-modern kakofóniák mellett is, a régi muzsikális fogalmak szűk korlátai közt mozognak. Mindentől eltekintve, a partitúra an sich - ismételjük - szellemes, tartalmas. Novákot, a szövegírót ugyancsak a fantázia szegényessége jellemzi. Néhány újságszámba menő színpadi trükköt látunk, de a balett kiegyeztetése és összeköttetése a pantomimiával sem hat szervesen. Rokonszenves a szándéka, de a kivitelhez bátortalan. A maga nemében ügyes és változatos koreográfiát Guerra írta és tanította be - pompásan. A főszereplők közül kiemeljük Nirschy Emiliát, Pallai Annát, Smeraldit, Bradát.
[ A Polgár, 1909. március 16.]
A kedves arcú, nagyhomlokú, törzsökös kemény kis német: Loewe Ferdinand ma újra elérkezett hozzánk zenenkarával, a Wiener Konzertverein-nal. A közönség, mely zsúfolásig megtöltötte a Vigadót, a régi szimpátiával fogadta a kitűnő bécsi muzsikusokat. Meg is érdemlik. Egytől-egyig ambíciózus, jó zenész mind. A produkciójuk kivételes nagyszerűségéért, tökéletességéért azonban mégis csak elsősorban a karnagyukat illeti az elismerés. Ő az, aki a partitúrák holt anyagából élő művészetet csinál. Ő az, aki újságot tud nekünk mondani sokszor hallott dolgokban is. Ő az, aki régi véleményeinket egy-egy már ismert zenedarabról újra formálja. Vékony pálcájával rámutat, hogy mit és hogyan nézzünk. "Ez így van és ez meg emígy!" Mindannyiszor meg kell döbbennünk az igazságának egyszerűségétől, közvetlenségétől, magától értetődő mivoltától. "Ez az, csakugyan ez az", szólunk és nehezen lelkesedő tenyereinket hálásan tapsba visszük egy ritka karmester-zseni ünneplésére. A Wiener Konzertverein ma esti műsorát Beethoven VII. szimfóniája nyitotta meg. Hihetetlen frissességet, eleven erőt, drámaiságot, modern levegőt vitt bele Loewe. Mint ahogy kell is, mert hiszen a hangjegyekben ott van. Harmóniailag, ritmikailag és szerkezeti tekintetben ez a szimfónia speciális helyet foglal el Beethoven munkái között. (A Filharmonikusoktól megszoktuk, hogy éppen olyan olymposi nyugalommal játsszák, mint az I.-t szokás.) Ez a valami, ez a sajátos íz végig logikusan benne volt minden hangban, a tempókban, a dinamikában, a kontrasztokban. Aki még hasonló jó előadásban ezt az opuszt nem hallotta, annak fogalma se lehet róla, hogy <I>micsoda<I> is tulajdonképp a VII. szimfónia. Paul Dukas ouvertureje, a Polyeucte újdonság volt. Igen finom, elegáns zene, de erő és az invenció dolgában meg se közelíti szerzőjének híres scherzóját, a Bűvészinast. Tipikus arrivée-munka. A siker babérainak kényelmes pamlagán, feketekávé és finom cigaretta mellett, skrupulizálások nélkül születhetett. Tematikája kissé unalmas és szerkezete lenge. Ezzel szemben az instrumentáció nem tud kárpótolni, éspedig nem azért, mert ez elvileg lehetetlen, hanem mert a szerző enemű törekvése speciálisan nem sikerül. Csajkovszky V. szimfóniája tette teljessé a műsort. Ennek második és harmadik tétele, továbbá a Beethoven-szimfónia befejezése után percekig ünnepelték a karmestert és zenekarát.
[ Világ, 1910. december 10.]
A Wiener Konzertverein mai, második hangversenyén Strauss Richard Itáliából című zenekari suite-jét hallottuk. Még az első opuszok közül való. Tegyük hozzá: a legjobbak közül. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy mi Strauss fiatalkori munkáit szeretjük legjobban, hanem azt, hogy az Itáliából suite a legfrissebbek, legérdekesebbek közé tartozik, amit ez a nagy német valaha írt. Csupa ifjúság, tágranyílt szemű impresszionizmus, bátorság és öntudatos erő ez a zene. Nincs egyetlen mondvacsinált - írvacsinált - át nem érzett, meggyőződés nélküli része. Emellett bizonyos szerény előkelőség jellemzi. Halljuk - már gyakran halljuk - a contrafagotot és azokat a vészes orgonapontokat, amely momentumok később mint modoroságok jelentkeznek Strauss partitúráiban, de ezek itt még igazán újságok, friss, kellemes invenciók. Úgy képzeljük a dolgot, hogy Straussnak, mikor már több helyütt hallotta ezeket az első munkáit, különösen megtetszettek bizonyos hangzások és színek. Ezeket azután mind sűrűbben és mind pregnánsabban keverte ki. Végül pedig csak ezekkel a festékpamatokkal dolgozott. Persze, nevetséges volna őt ezért elítélni: az egyéniség hangsúlyozása a modern művészet egyik fő törekvése. Mégis különösen bájos és szimpatikus az ilyen nagyszerű kezdő-munka, amelyben a komponista egész lehetsége még valami szemérmes, kamaszos bátortalanságban reprezentálódik. A suite-tet a közönség teljesen megértette és befejezése után hatalmas ovációkkal üdvözölte a karmestert. Loewe a komplikált partitúrát klaszikus tisztasággal juttatta érvényre. Úgynevezett zenekari pózok nagyítóüveggel sem volt felfedezhető. Még egy porszemecske se. Minden szólam tisztán a maga szépségében, rajzában élt. Mormogó, érthetetlen nagybőgő-szólamokat nem hallottunk. Sforzandók árán el nem sikkasztottak itt egyetlen rézfúvó-frázist sem. (Ugyebár jól ismerjük ezt a zenekari kényelmi trükköt!) A hangverseny műsorát Csajkovszky Patétikus szimfóniája, Wagner Tristan-ouverture-je és Isolde halála tették teljessé.
[ Világ, 1911. december 10.]