Egyensúlyozó csonkok kis estéje

 

portékává tették a közöst is,

ezt a markomnyi fertőt,

 

lesték, ahogy a még mocorgó lehelet

partedlit lóbál, a hahotázó gyerek-

levegőben, kukkolva a mohó

ringás halvány rezgéseit

 

meg a tulipános egyedülit, egy

sárba rázott sárga terítővel ugyan

megtörhető lenne a sörösüveg,

ja és a törtgerincű, rojtos

kupakocska magánya,

ettől viszont a koldulás kultusza

törne meg

 

vézna matricák áznak széjjel? egye fene,

így vetkőztet sűrű vihar sűrű cseppjeivel

a telítettség perzselő neonjai alatt hűsít

a becsapódás, untat is

 

csak az a csecsből szítt imbolygó mosoly

bírt percekig egyensúlyozni a remegő

reggel beázott ajkain, csodálatos unos-

untalansággal patkolta rá

 

túlságos civilizáltsággal

csonkokat pöckölt a másikra

a valóság lekapart darabjait