Bakos András
A múltkor

(Illusztráció: Török István)

A lila akác fölfutott a tetőre. Amíg pihenek, s derekamat
egyenesítem, mert még nem szokott hozzá a kapáláshoz,
állam a szélső pala harmadik vályújában; nézem a halványlila
bokrok remegését ezen a valaha szabályos tájon,
melyet beborítanak a minden évben megújuló száraz
vagy nedves mohamezők, s a napszítta, töredező
műanyag csövek, melyek - nem is tudom már,
hány évvel ezelőtt - erősek és sötétebbek voltak.
Amikor az ismeretlen öregember öccse eladta
szüleimnek a gyümölcsöst, azt mondta, a csöveket
tartsuk hűvös helyen. Aztán láttuk, mégsem tudunk
mit kezdeni velük, mert lyukasak. Szögfejnyi, szabályos
lyukak, fél méterenként. Csak annyira hittünk az öccsnek,
hogy nem dobtuk el a csöveket, egyébként megvolt
róla a véleményünk. Évek múlva jöttünk csak rá,
az egyik szomszéd elszólása nyomán, hogy régebben
egy csepegtető öntözőrendszer működött a kertben.
És akkor bosszankodva néztük egymás arcát.
Az egyik évben a körtét apró bogarak, körtebolhák fúrták

össze, hajunk összeragadt a levelekről csorgó ragacstól;
én az öregember elképzelt sajnálkozó arcára gondoltam
permetezéskor. A szomszédok komor tekintetéből
következtettük ki, milyen ügyes és udvarias ember lehetett.
A gyümölcsösládákra zölddel, sárgával és pirossal
festette rá a nevét, így mi is az ő akaratának
megfelelően szedtük nyár végén a szőlőt, a körtét
és a kopaszbarackot. A kút mellett álló vegyszeres
betonkádhoz pedig azok a fafajták vannak legközelebb,
melyek a leggyakrabban igénylik a kénlevet.
Igyekvéssel és szégyenkezéssel telik a tavasz,
kemény munkával, aztán hosszú
távollétekkel a nyár. Ki nem mondott fogadkozásokkal
az ősz. A szederrel viszont, mely még a mi időnkben
sem fordult termőre, melléfogott a papa, gondoljuk
minden tavasszal. Három éve próbáljuk kiirtani, hiába:
a megújuló indák átkúsznak a szomszédba
a homok felszíne alatt, s megszúrják az eprek
között sétálgató fiatalasszony
meztelen talpát. A lila akác hajlékony törzse pedig
már körülfonta a bejárati ajtó elé emelt esővédő
vasoszlopát. A csigalépcső útja sem lehetne szabályosabb;
le sem lehet már fejteni róla. Elhűltünk,
amikor először észrevettük: a törzs alatt erősen
rozsdásodik a vas, persze, hiszen a fa nedves
örökké áramlik benne a víz. A múltkor, kezdted,
ahogy újra megvizsgáltad az oszlopot; aztán abbahagytad.
Mindketten tudtuk, amire gondoltál, az legalább
négy vagy öt évvel ezelőtt volt.