Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Félelmek között

Gyermekkoromban gyakran álmodtam, hogy egy folyóba zuhanok, vagy folyó előtt állok, és más út nem létezik, csak ami a folyóhoz vezet. Valami ősi félelem és egyben megmagyarázhatatlan vonzás él bennem a hosszú, nagy, örök vizek után. De ez az elviselheto félelmek egyike.

Mondják, jó lenne megtanulni nem gondolkodni, mert a kiüresített agy jó hatással van az egész szervezetre. El tudom képzelni, hogy hanyatt fekszem a fűben, elfeledkezve, még a kullancsokról, szúnyogokról is, és felettem csak annyi felhővel az égbolt, hogy ne kelljen hunyorognom, ha nyitott szemmel bámulok felfelé. De hol az a hely, ahol félelem nélkül, gyanakvás nélkül meg merném ezt tenni?

És jó lenne kikapcsolni a mindent megnevezés kényszerét. A szó teremt is, de az újabb teremtés mindig a már meglevő kárára van. Az eget nem szorítom bele pár betűbe, a felettem átrepülő madarakról is lemosom a láttukon gondolatban azonnal kialakuló mondatokat. Lassan lecsupaszodik minden azzá, ami, és akkor én sem egy halom meghatározás csapdájába ejtett ember leszek, hanem beleolvadok a nagy mindenbe, és meg sem próbálom megfogalmazni az érzést, ami majd elönt. Csak az a baj, rettenetesen félek elhagyni a biztos talajt. Vagyis a jól megszokottat. Ha elvesztem a szó által kínált kapaszkodót, mi lesz velem?

Normális esetben az eszem már a történéssel párhuzamosan fogalmaz, megnevez, körülír, meghatároz, és már hallom a mondatokba kényszeríttet eseményt, hogy másoknak átadható legyen. Megosztani. Nem mintha ez nem lenne fontos, de másodkézből, egy suta vázlat semmit nem őriz meg a lényegből. Félek, hogy elrontok valamit, jóvátehetetlenül.

Elalvás elott még végiggondolok egy magam gyártotta imát, amelyben levetem a felelősséget, átadom magamat, a hozzám tartozó embereket, az egész gonosz és isteni világot egy nálam hatalmasabb lény kezeibe. Amíg én alszom, jobbítson az elrontott mindenségen. Napközben bárhogy is próbálom magamon kívül helyezni, mindig oda lyukadok ki, hogy része vagyok, és amennyire én obenne, a világ is pont annyira van bennem. Jóban, rosszban egyek vagyunk. Nem menekülhetek.

Ha este elmarad a rituális lélektisztítás, elalszom, magammal vonszolva a nappal gondjait is. Nem csoda, ha hajnalban, vagy korábban, amikor a kertben egy furcsa hangú madár menetrendszerűen rázendít, felriadok. Messze az éberséghez, valahol az álom mezsgyéjén, de a tudatom pislákoló lángjánál látomás-szerű képek zuhognak rám. Gyorsan változik a helyzetem, hol benne vagyok a káprázatban, velem történik minden; vagy hirtelen mint egy mozdulatlan szemlélő, kívül kerülök, és figyelek, hogy énem egy része mint vergődik a rémítő szörnyek karmaiban.

Már nem emlékszem, ki tanított rá, hogy nem kell megijedni, elfutni: álmaink ijesztő álarcosaival szembe kell szállni, és akkor semmivé lesznek. Bátorságunk megtöri varázsukat. De néha a lebénulásom is gátol az elfutásban, és mozdulatlanságom megállítja az álomalakokat. de a nappalok álarcosai miért nem torpannak meg, ha megvetem a lábam, ökölbe rándul a kezem, és megkeményített arcvonásokkal mégis szembe fordulok velük?