Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Az idegen

Nem kopott ezüst, a kanyarból hernyó módjára előbukkanó sínbuszra gondolt, amikor a vonatokat emlegette. Mert mi azt sínbusznak mondtuk, kitartóan, bár mások másként nevezték a rothadó szagokat magukban hurcoló, piros műbőr ülésű vánszorgó járműveket.

A vonatokhoz vonzódott, róluk ábrándozott, rohanó, zakatoló, végzetet hozó-vivő vonatokra várt, amelyek jöttüket nem is jelezve egyszer csak itt vannak, és mire tudatosulna bennünk a tény, hogy ideért, amire vártunk, már kiöklendezve tartalmát magából el is tűnik, a kanyar ellopja az utolsó vörös fénynyalábot is.

Gyors, fájdalommentes halálról álmodott. Előbukkanni éjjel egy akácos éppen kizöldült surjái mögül, az árnyékból belépni a fény egyenesen rávetülő sugarába, és meghökkenésnyi időt sem kapni a sorstól, fémek ezüstjén törődni, végezze véres rongycsomóba keveredve az, ami a gyötrődést okozta.

Elharapott történetek erejéből merített, soha nem fejezett be semmit. Felállt, intett a pincérnek, és kifelé menet dobta a tálcára az ital árát. Csók, mondta, és becsukódott az ajtó. Fellépett az induló járműre ott hagyva bennünket. Az állomás vendéglőjét ezért is szerettük. Mindig ott találkoztunk vele: vagy utazni készült, vagy éppen érkezett. Mikor melyiket; előre soha nem tudhattuk.

Verseket is ír, mondta, és az asztalon felejtve egy vékonyka füzetet, kifutott a sínekhez. Mire valaki utána vitte, már csak a hátát látta, amint az utolsó kocsi lépcsőjén állt. Integetett, meg sem fordulva. Kézről kézre adtuk, ki szamárfülekkel, ki ceruzával jegyezte meg az arra érdemesnek tartott költeményt. Alig volt jelöletlen lap. Nyugtalanítottak a versei, újra és újra kézbe vettem a könyvet, de századik olvasásra is csak remélhettem, hogy majd csak meglátom azt, ami tulajdonképpen majd kiveri a szememet, és ha majd különös kegy ér, értelmem is felfogja azt, amit már érzek.

Legközelebb magyarázatot próbáltam kikérni-könyörögni, de átnézve rajtam egy lányról kezdett mesélni, akivel a hegyekben találkozott. Belepirultam. Kimentem a mosdóba, a szűk helységben csak keringtem, alig volt erőm lábon maradni. Megtámasztottam a mosdókagylót, meredtem a tükör tenyérnyi homályába. Menni is akartam, maradni is, de bükkel és fenyővel fedett havasok világára kellett emlékeznem, hegyek karéjba hajló gerincére, fehéren magasló csúcsok magányos világára; a sziklahalmokkal meghintett lejtők csodálatos változatossága, a látszólag a semmiből felbukkanó források, erek kényszeríthettek csak térdre. Becsukta az ajtót. Mögém lépett. Nem fordultam meg.

Sokáig várakoztam, hiába. Zörögtek a rosszul felrakott jelzőlámpák, a vendéglő bezárt. Az épületben csak egy vénasszony maradt, foghíjas ábrázattal árulta a jegyeket, és néha felemelte a telefont, amikor úgy vélte, hogy csörrent. A mosdó egykori viszonylagos tisztasága is a múlté lett, halomban hevert a szemét, víz nem folyt a csapon, és a tükörnek is csak cserepei maradtak. Bolond vagyok, gondoltam, amikor fenyőtűt véltem látni a sarokban. Még soha nem merészkedtem olyan közel a sínekhez. A vonatot vártam, valakit.