Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

A semmiből a semmibe

Amikor Zeusz a költőknek adta az égboltot, még nem voltak földre fektetett ezüstcsíkok rajtuk száguldó masinával, amelyen éppen úgy szárnyalhat a képzelet, mint a magasság kékjében.

Mindig mások utaznak el, én csak a sínekig kísérem őket, és nézem, hogyan nyeli el őket a kocsik zsúfolt, rekeszekre osztott világa, a fém, a bársony, a füst. Néha jegyet is váltok, a lépcsőkig merészkedek, de a félelem végül visszatart. Leverten kullogok hazáig, és csak az ismerős kert térít észhez. Maradni is érdem.

Nincs, akinek számadással tartoznék. Magamra zárom a kaput. Álmomban síneket rakok a fekete földre, és azok a sínek az első kanyar után visszafordulnak hozzám. És jönnek, jönnek, megállíthatatlanul az egykor elindult szerelvények, lerakják elém az egykor elindultakat, és azok mosolyogva ölelik magukhoz az egykor itt felejtett barátot.

Miért szeretem a vonatokat? Oly hazug a látvány! Elszakíthatatlanul futnak a sínek egymás mellett - és mégsem együtt. Ez rettenetes. A páros emberek magánya. Egy házaspár - csak egymás mellett, de nem együtt. Utaznak a semmiből a semmibe. Hátukon a koporsó, a hideg párhuzamon futó élet. Végül ezüstösen belevesznek a mindig csak ígérő messzeségbe.

Halott-szagú őszben posztoló alak, felgyűrt ujjú ingben, fehérben; és az egyetlen fekete nadrágban, az esküvőiben. Mert esküvőn, keresztelőn, disznóvacsorán és temetésen ő csak abban jelenhetett meg, és végül abban is temetik el; hogy a kabát kevésbé kopott, az jó, mert a nadrág úgysem látszik a szemfedél alatt.

A távoli rokonokat is abban illett megvárni a vasútállomáson, mert olyan ritkán jöttek, hogy megillette őket a megkülönböztetett tisztelet. Lefényképezték, később elküldtek egy képet. Ott állt, ahogy haját a szél átrendezte, a háttérben a kaszálóval, a sárgába fordult kukoricatáblák alig tűntek sötétebbnek a fekete-fehér képen, mint az ing rajta. A szekrény legfelső polcára került, a szokásos cipődobozba, ahová a többi megőrzésre szánt apróság is. Mindaz, ami egyszer úgyis a szemétbe kerül, amint idegenek vetik a lomra, miután már azok sem lesznek, akik a férfira emlékezzenek. De jól van, ez a képek sorsa, ez természetes haláluk. Addig is úgy néz vissza, hogy benne az egész élet - az övé és az enyém is - a megragadott egyetlen pillanatban.

Egy másik kép, másik állomáson, másik ember fehérben-feketében: rommá lőtt utca szemete között ragadta meg a lencse, alig-pillanatig, éppen csak felismerni vélhetem, majd továbbsiklott máris a rémült arcokra, fel a csupasz mestergerendára, és ott megállt. Megdöbbentett a látvány.

Egyetlen kiutat reméltem: ha a dobozban nincs ott a kép, akkor megmenekülhetünk, talán... Izzadó kézzel borítottam a földre a doboz tartalmát. Ott hevert felperdült széllel a többi között.

És a barátom emléke: aki annyira félt a vonatoktól, de vonzották is mindennél jobban. Leült a sínek tövébe, szedegette a köveket, halomba rakta, és kis kereszteket kötözött apró gallyakból. Mindig vonatokról álmodott. Bátorságot gyűjtött az utolsó álomig.

Vonatok. Nem szeretem őket, semmi közük hozzám. Soha sincsenek sehol, csak voltak és majd lesznek, sietnek és késnek. Semmi közük hozzám, mert én most vagyok, most szeretnék lenni, és itt.