Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

A tükör csendje

Annus, már megint mi a bajod, kérdeztek az asztal túloldaláról. Én csak ittam a kávét, zörögtem a kiskanállal, és bámultam magam elé. Semmi, semmi, hagyjatok, mondtam, de magamban arra gondoltam, hogy most bezzeg rám figyelnek, de ha megszólalok, akkor megnyugszanak, hogy minden rendben van, és mondják tovább a magukét. Senki sem törődik a másikkal, a szájukat jártatják, és az sem különösen fontos, hogy hallgatja-e őket valaki. A sok, kiáltozó ember között feltűnni csak az ellenkezőjével lehet. Az viszont nincs ingyen, akárki nem némulhat el, csak akinek valamikor voltak a beszéd terén érdemei.

De hallgatni jó szívvel kell, úgy van értelme. Mert ha dacból, akkor magának árt vele az ember; nem érdekel senkit sem a némaságunk ténye, sem az oka. Esetleg a meghökkenés hatására valaki belekérdez az elcsendesülő idegenné váló világába, hogy na, mi van? De csak egyszer teszi.

Jó annak, akinek vannak barátai, mert akkor akár hallgatni is lehet, és az a hallgatás jótékony, építő csend.

Fiatal voltam, lelkes és bizakodó; semmiben nem hittem olyan vakon, mint az emberekben. Nyílt szívhez párosult mindez. Figyeltem a másikra, érdekelt az egész világ, és úgy gondoltam, a legkönnyebb lesz többet megtudni róla, ha az én világomat megosztom másokéval, és az övékét magamba fogadom. Barát akartam lenni, hogy barátaim legyenek. Meghallgattam mindenkit, naivan azt hittem, hogy én is beszélhetek egyszer.

Annácska voltam akkor. És most jaj, Annus, ne kezd vagyok nekik. Nem tudom, hogy azon ritka alkalmakkor miért megyek el közibük; ha hívnak is, miért? És egyáltalán, miért hívnak? Még volna remény? Ugyan.

Már vénebbnél is vénebben tudom, hol tévedtem. Elvárásokkal futottam neki az életnek. Azt reméltem, hittem, akartam, hogy tükörként tarthatom magamat elébük, és ennek még örülnek is.

De nem. Megijedtek. Érzelmekkel szembesültek, a sajátjukkal. Őszinte emberhez belső kényszer az őszinte viszonyulás, és ez nem ment. Pattantam róluk vissza, mint gumilabda a faltól. Akinek meg mertem mondani azt, ami szerintem nem jó: azért dobott ki. Akinek rajongással nyitottam be a kaput: gondolta, hogy akarok tőle valamit. Csodálkozott, és mint koldust könyvelt el. Elégtételnek furcsa tekintete maradt, amit alig sikerült megragadnom, amikor kikísért, vagy csak simán kidobott.

Inkább elcsendesültem.

Fekete lettem, fehér hajam csak álca, áttetszőségem csak álarc. Súlyos fekete és mély vagyok. Jaj, Annus, gyere máskor is. Ez az egyetlen jutalmam.

Aki igazán egyedül van, ismeri ezt. Belefeketül a hatalmas csendbe, és fekete hollóként ül lelke a közeli fán, ha félálomban imát mormol. Csak az angyalaim elégedettek velem, lábujjhegyen járnak. Azt hiszik, hogy nem veszem észre, ahogy mozdulataimat utánozva osonnak mögöttem, kísérnek hazáig.