Danyi Zoltán: Ó, ah, oh...

Magyar cocktail

(Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ. Kortárs Kiadó, Budapest, 2000.)

(1)

Narratív szempontból kényes, sőt veszélyes dolog, ha egy regény az aktuális politikai történések mélyebb okai után nyomoz. Veszélyes, de nem lehetetlen; mindenesetre író legyen a talpán, aki maradéktalanul irodalommá tud alakítani olyasmit, ami egymásnak feszülő, heves indulatokat vált ki nemcsak az olvasóban, hanem a történéseket megélő, azokkal szembesülő emberekből is. Márpedig Balázs Attila regénye, ahogy azt már a fülszövegben is olvashatjuk, éppen arra a bonyolult kérdésre keresi a választ, hogy mi történt velünk az elmúlt évtizedben. A „szomorú és érdekes” tapasztalatot akarja megérteni az elbeszélő, hogy mit jelent, ha egy ország, egy szilárdnak hitt állam egyik pillanatról a másikra fölbomlik. Nem mindennapi, de nem is rendkívüli dolog ez, volt már rá néhány példa a történelem során – éppen ezért a múltat, az emlékezetet hívja segítségül a regény ahhoz, hogy a jelent megértse, az emlékezet és a képzelet „emberközelibb, intimebb és lényeglátóbb” technikáját, valamint az írást, az irodalmat, melynek módszerei megbízhatóbbak bármely hivatalos történenelemíráséinál. (Kosztolányi szerint nem azért adja fejét írásra az ember, mert tud valamit, hanem éppen ellenkezőleg, mert nem érti a világot, és abban bízik, hogy az írás által, az írás folyamán lel némi magyarázatot a dolgok állására vonatkozóan.)

A Ki tanyája ez a világ montázsregény. Adorno a montázsról mint kompozíciós eljárásról a következőképpen vélekedik: „A montázs fel akarja kavarni a műalkotások értelmét s evégett a részletek és töredékek inváziójával visszautasítja az empirikus világ törvényszerűségét” – magyarán a hétköznapi hazugságok leleplezésének egyik legkiválóbb módja ez, ami egybe is vág a regény fülszövegében megfogalmazódó igénnyel a lényeglátást illetően. A különböző „idegen” elemekből: (fiktív) lexikonokból, enciklopédiákból, újságcikkekből, dokumentumfilmekből, legendáriumokból kimetszett részletekből való kollázsszerű építkezés ugyanakkor játékosságot kölcsönöz a műnek, egyszersmind vegyes műfajúvá is teszi. Ez utóbbi amiatt érdemel figyelmet, mert a cím alatt műfaji megjelölésként ez áll: „népregény”. Ha a „népszínház”, „népkönyvtár”, „népkert” mára kissé elhasználódott szóösszetételeire gondolunk, akkor ez valami olyasféle regényt jelenthet, amely mindenkinek, legfőképpen mégis a dolgozó, munkás népnek szól, vagyis azoknak, akik a kimerítő nyolc óra után némi lélekemelő, de könnyed kikapcsolódásra vágynak. Ugyanakkor eszünkbe juthat a „népszínmű”, ez a tizenkilencedik században született műfaj is, amely aktuális társadalmi problémákat vetett föl szórakoztató módon, sok dalos és táncos betéttel. A regény első két fejezete egy észak-bácskai tanyán játszódik, ami pedig ideális helyszín lenne egy népszínmű esetében is, az elalváshoz készülődő két öreg tragikomikus párbeszéde pedig szintén ezt a párhuzamot erősíti (ugyanis a népszínműben, mivel önálló dramaturgia híján idegen elemekből építkezett, nem ritkán került egymás mellé bohózat és tragikum). Ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy a második fejezetben megszólal a zene és a rádióból hullámzó slágerekre a szereplők táncra kelnek, akkor úgy tűnik, fölfejtettük a népregény mint műfaj leszármazását. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a Ki tanyája ez a világban az abszurd is hangsúlyosan jelen van, amiről a becketti drámák juthatnak az olvasó eszébe, míg a nem létező újságcikkekre, történeti művekre való hivatkozásról Borgesre gondolhatunk. Így lesz ez egy végképp „kevert” mű: egy igazi hawaii cocktail.)

(2)

Az okok és okozatok láncolatát, a motivikus ismétlődéseket a regények többnyire hátborzongató precizitással vezetik végig: kreált, megkomponált világukban a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő mozzanatok is azt a szükségszerűséget jelzik, hogy mindennek éppen úgy kell lennie, ahogy van. Az előrejelzések és visszautalások rendszere szinte bebetonozza, megmásíthatatlanítja az eseményeket, amit sorsnak is nevezhetünk; a sorsszerűségnek ettől a hátborzongató következetességétől olyan veszedelmes a regények harmóniája.

Balázs Attila regényében a háborúk, a forradalmak és az üldöztetések képeznek alapmotívumot. Ezek azok a dolgok, melyek bizonyos időközönként szinte törvény-, azaz sorsszerűen ismétlődnek, így vagy úgy, de minden nemzedéket érintenek: egyesek belehalnak, mások behódolnak, megint mások kereket oldanak. Vannak persze afféle világ betyárjai is, akik például vonatokat robbantanak a tévelygő emberiség észre térítésének céljából, mint a csantavéri születésű merénylő, Matuska Szilveszter (akiről „a gyilkosok és merénylők lexikonában” olvashatunk a mesélő szerint).

Mint említettük, a regény első helyszíne egy bácskai tanya. Két öregember elalváshoz készülődik éppen, mikor váratlanul egy ismeretlen férfi zuhan be az ajtón, karján lőtt sebbel: Magyarországról menekült át Jugoszláviába. 1956 őszén járunk. A két öreg, akik különben távoli, modhatni „délvidéki” rokonai a fentebb említett Beckett Vladimirjának és Estragonjának, miután elvetik azt a lehetőséget, hogy kémmel lenne dolguk, befogadják az idegen menekültet, Császár Szilárdot, aki marad is, jó másfél évig majd, megejtve közben a vendéglátók unokáját, Marikát, a (férjezett) fiatalasszonyt.

A következő helyszín egy budapesti szanatórium vagy öregek otthona, ahol 1991-ben az újvidékről elmenekült író, Balázs Cuniculus meglátogatja nagyapját, III. Balázs Pált egy riporteri magnóval. A nagyapa alakja fontos szerepet játszik a történet továbbvitelében, ugyanis ő az, aki mesél az ősökről, a család sorsáról, az ükapáról például, Orlando Balázsról, akinek legendás élete százötven évet is átível, „valamitől nagyon lassan öregszik”: 1763-ban vándorol ki Hollandián át Brazíliába, majd némi homályos eseményeket követően 1827-ben látjuk újra, brazil oldalon harcol az argentinok ellen; kicsivel később, 1859-ben a bennszülött indiánok fölkelésében vesz részt; utoljára pedig 1879-ben tűnik fel alakja, amikor elátkozza Czetz Jánost, amiért közreműködött a patagóniai indiánok véres leverésében. A délvidéki, szenttamási születésű dédapa viszont az 1848-as szabadságharc idején, meggazdagodás reményében rengeteg zabot ültetett a Futak környéki földjein, hiszen arra számított, hogy a hadjáratok idején majd sok takarmány fog kelleni a csatalovaknak; aztán az egész „fölhajtásnak” vége lett előbb, semmint hogy a számításai bejöttek volna, így dacból többé soha nem is fogott semmihez. A Balázs család archetipikus históriája a mindkét világháborút megjárt nagyapa és a titói Jugoszlávia viszonylag zökkenőmentes életét élő apa történetére való kitéréssel válik kerekké.

Az aktuálisabb politikai eseményeket, a vukovári (eszéki / szentlászlói / stb.) „felszabadító” háborút Császár Szilárd és Marika fiának, Császár Szilárd Vlagyimirnek (Keserovic Tvrtkó) a halálán keresztül érinti a regény. Röviden: rommá lőtt templom, alkoholista hadnagy, kisgyerek hullája, holtában is meggyalázott nő. A lehető legértelmetlenebb, mert sehova sem vezető szenvedések és megaláztatások tényei már a világhíradók tudósításaiban is leginkább az olcsó hatásvadászat, a giccs kategóriáját merítették ki; így szerencse, hogy a regény csak röviden foglalkozik ezekkel a dolgokkal.

Búcsúzásképpen, meg hogy igazán up-to-the-minute legyen a dolog, Újvidék hídjai a Dunába merülnek: mintha a ők is eloldódnának ettől a tájtól, mintha ők is elhagynák ezt a vidéket, lezárva ezzel a menekülések motívumának évszázados láncolatát (egyszersmind t a l á n elzárva az utat a további menekülések elől is).

„Ugyan, nem jő már ide senki. Mondom szépen. Akiknek jönniük kellett, azok már mind megérkeztek, s mind el is mentek.”

(3)

„Mit nem adnék egy jó játékért” – sóhajt még a fülszövegben a szerző. A regény egyik legfőbb erénye és erőssége a játékosság, erre vonatkozóan álljon itt két illusztráció. Az Arthur királyról és a kerekasztal lovagjairól szóló fejezet, a Könyvtár az ágy alatt című, az enciklopédiák és az amerikai típusú dokumentumfilmek paródiája, melyben a mondakör illetve az arra vonatkozó történelmi forrásanyag ismertetését egy-egy filmszerű bevágással szakítja meg az elbeszélő, hogy azok, akikről éppen szó van, kommentálni tudják a rájuk vonatkozó megállapításokat, például a következőképpen:

„A legrégibb brit krónikás, Gildas (megh. 512-ben) terjedelmesen beszéli el a kelta britek és a germán szászok között folyt százados harcokat, de Arthurról nem tud, még csak nevét sem említi. A britek második történetírója, Baeda Venerabilis (megh. 735-ben) még szintén nem emlékezik meg Arthurról.

– Nem ismertem azt az embert.”

A másik tréfa, amit az elbeszélő az olvasóval űz, az az önmagára utaló szöveg tulajdonképpen bevett, de azért még nem unalmas fogása. Az interjú közben, melyet az író a nagyapával készít, felmerül egy olyan epizód is, amely csak ezután fog következni a regényben, de a nagyapa már tud róla:

„ – És akkor most meg a fia. az a gátlásos, halálra cseszegetett, végül is átpártolt Keserovic Tvrtko... a Keserovic hadnagy... ebben a legújabb kalamajszban. Hogy épp egy magyar nyírja ki.

– Nincs jelentősége.

– Nincs-e? Hogy is hívták?

– Matuska Laci.

– Megáll az ész! Hová valósi?

– Nem tudom pontosan.

– Pedig megírtad. Csantavéri vagy temerini?

– Ugyan már, nagyapa! Valami drávaparti gyerek. És csak ezután fogom megírni.

– Megírtad. Apád adta ide a múltkor. Olvastuk Saroltával, csak valamiért nem akar erről beszélni veled.”

A szereplő, aki írja, és a szereplők, akik olvassák a regényt; a regény amint írja és olvassa önmagát. Régi-régi játék ez, de újra és újra elgondolkodtató: a felelősség elhárításáról van szó, vagy inkább a szöveg végtelen magányáról, könyertelen magárautalságáról?

(4)

A regények, melyeket az olvasás intim folyamata során befogadunk, egy kicsit mindig módosítják, megváltoztatják az irodalomról alkotott fölfogásunkat – vagyis elgondolásainkat arról, hogy miért is ír, miért olvas az ember.

Bizonyos kérdések jobb, ha nyitottak maradnak ilyenkor.