Danyi Zoltán: Ó, ah, oh...

Újraírt vizeken

(Umberto Eco: A Tegnap Szigete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.)

Mintha Umberto Eco legújabb regénye a végső, a tökéletes regény keresése volna – a tökéletes regényé, amelyben minden benne van. Kalandos regény ez a tengerről, az utazásról, a csillagokról, a párizsi szalonokról, izgalmas regény a hatalomról, a háborúról, a szenvedélyről, a szerelemről, a szépségről, elgondolkodtató regény a tudásról, a megismerésről, a gondolkodásról, az időről, a kövekről, káprázatos regény a létezés öröméről, a csodáról, a titokról, a mágiáról, lebilincselő regény a világ labirintusáról, a meghalás művészetéről, és magáról a regényről (regényes regény a regényírásról). A sok kurzivált szó azt (is) szeretné jelezni, hogy a régi, a megszokott, az unalomig ismert lesz itt majd az, ami próbára teszi az olvasót – új párbajra hívja ki. Sokféleképpen értelmezhető regény, de ez a sokféleség a kibogozhatatlan világ kihívására válaszol: egy centrumát vesztett világmindenség bizonytalanságára A Tegnap Szigete a megírt világ többértelműségével válaszol. Ha ugyanis az írott és nem írott világ mögött „nincs többé Auktor”, akkor minden másképp is lehet, a pálya nyitott, (majdnem) végtelen a lehetőségek, a lehetséges olvasatok száma. Az olvasónak, miként a déli félteke égboltját szemlélő főhősnek, határtalan horizontra nyílik rá a szeme, korábban nem látott csillagokra, melyeket ő maga rendezhet (szabadon) csillagképekké.

A hajótörést szenvedő Roberto de la Griva a Daphné-n – a hajón, melyre szokványosnak aligha nevezhető, „rettentő menekvése” veti őt – képzeletben újraéli egész addigi életét. Közben játékosan megkettőzi önmagát: életének valós történetét egy fiktív szállal egészíti ki, hogy a kitalált történet segítségével kutassa a valódi életét, valódi életének értelmét, jelentését. Az örök jelen fogságában – mi másra lenne jó a hajótörött magánya – Roberto regényt kezd írni, hogy kibogozza „a kusza szálakat”, az egymást keresztező elbeszélések fonadékát: a szilárd pontot, a punto fijó-t keresi, ahonnan nézve az apró részletek, a töredékek egyetlen egésszé, egy végleges összképpé rajzolódnak ki. A (regénybeli) angolok és franciák keresik ugyanezt a fix pontot lázasan az 1600-as évek közepén, mivel a tengereken való pontos eligazodáshoz elengedhetetlenül szükséges az „új titok”, a punto fijo ismerete, melynek birtokában új szigetek, mesés kincsekkel gazdag paradicsomok hódíthatók meg. Ezek az új szigetek azonban az irodalom, a regény új szigeteit is jelentik, Roberto hajója ugyanis textuális vizeken, megírt tengereken hajózik.

A Tegnap Szigeté-nek lényegi jellemzője a távlatok sokfélesége. A regény nem egyetlen történetet mesél el, hanem több, egymást átjáró és átjárva értelmező kalandot, mintha nem is egy regényt olvasnánk, hanem körkörösen egymásba épülő regények kontinuumát. A kiindulópont természetesen egy talált kézirat, Roberto „nedves és málladozó, de azért még olvasható” feljegyzései, melyekből az elbeszélő rekonstruálja a történteket. Ami azt sugallja, hogy írni ma már nem lehet, úgy semmiképpen nem, mint tegnap, mint azelőtt. A tegnap végérvényesen elmúlt, lekéstünk róla rendesen; legfeljebb hiányos, töredékes képét próbálhatjuk meg összeállítani mások emlékeiből. Roberto hajója a Tegnap Szigetének közelében van lehorgonyozva ugyan, de Roberto nem tud úszni, és semmilyen eszköze sincs ahhoz, hogy valamiféle tutajt építsen magának – így a Sziget (a múlt) számára elérhetetlen.

Lekéstük a múltat. Ezért érzi magát Roberto a (látszólag) lakatlan hajón úgy, mint aki késve érkezett egy vendégségbe, akkor, amikor már az összes vendég távozott, csak még az asztalokat nem szedték le. Roberto a hajón nem talál egy árva lelket sem, pedig az élelmiszer- és ivóvízkészlet bőségesen fel van töltve. Kísértethajó volna talán a Daphne? Az irodalom vizein, ha nem is kísérteties, de mindenképpen veszélyes jármű: örökké visszatérő jelképként a hajó szinte kiszámíthatatlanul sokféleképp olvasható. Eszünkbe juthat Odüsszeusz hajója, vagy Horatiusé, Berzsenyié, sőt Herman Melville-é is (a Pequod, amely Moby Dicket, a fehér bálnát, az örök és elérhetetlen emberi vágyakat hajszolja). Számtalan hajó juthat az olvasó eszébe, melyekkel a megírt vizeken kalandozva találkozott – a leginkább talán mégis egy bárkára, Noé bárkájára kell gondolnunk, mely az átmentést, a megőrzést, a hagyomány folytonosságát biztosítja. A Daphne is kapocs az elérhetetlen múlt és a megkésett jelen között. A (megírt) múlt nyomaszt, zsarol, bilincsbe szorít bennünket, ezért írni már nem lehet (őszintén és hitelesen), csak újraírni. A palimpszeszt készítésének köszönhető, hogy még egyszer beszélni lehet hajókról és szigetekről, tengeri utazásról, elérhetetlen vágyakról, szerelemről – de csak úgy, hogy közben mindig hozzátesszük: „ahogy a régiek mondanák”.  Így válhatnak a régi szigetek újjá, miközben az ismétlés arra is esélyt ad, hogy a korábban rejtve maradt lehetőségeket ezúttal sikerül feltárnunk. Az újraírás ezért nemcsak a múlt megértését szolgálja, hanem egyben nyitást is jelent a jövő irányába.

A Tegnap Szigete elfogadja a múlt kihívását, az elsüllyedt (írott és nem írott) világot szellemesen, finom iróniával, felszabadultan átértelmezi, „új titkokkal” ruházza fel. Roberto, amikor képzeletben újraírja életét, saját fejlődésregényét, önmagát az imaginárius Másik tükrében szemlélve felfüggeszti fikció és realitás elkülönböződését, a valóság szöveggé válik a számára, a szöveg valósággá. Ezért dönthet úgy egy (katartikus) pillanatban, hogy belép saját elbeszélésébe: a hajót felgyújtva – vagyis jelképesen felszámolva maga mögött a „valóságot” – az égő fedélzetről a fikció tengerébe, saját regényének szövegszerű hullámai közé veti magát. A habok közt úszva még látja, hogy a Lángszínű Galamb, az elrejtett értelem kabbalista szimbóluma („napra célzó dárdaként”) felröppen a Szigetről („a feledés fái” közül). Fejlődésregényének végén Roberto tudja már, hogy a világ (akárcsak az „én”) teljességgel soha nem megismerhető, a részek sosem állnak össze egy töretlen képpé. Mindenki megrajzolhatja a maga csillagképeit az égbolton, de a világ (és a regény) valódi szerkezete el van rejtve a kutató szemek elől. Kockázatos befejezés. De nem is (itt) ér véget A Tegnap Szigete.

Roberto tehát, a világot felégetve, belép a regényébe – csakhogy fikció és realitás egyesítéséhez a Meghalás Művészetén keresztül vezet az út. Robertónak (a regényírónak), hogy megmenthesse a regényt, fel kell áldoznia az életét. Boldogan teszi-e, kérdezhetnénk. Talán igen: „hisz mi másra jó a fikció, ha nem arra, hogy belehaljon az ember”.

És ha már úgyis „modoros stílusgyakorlatok gyűjteménye” az egész: az olvasó is boldogan semmisül meg, amikor a regény olvasásába merül, és vele együtt felfüggesztődik az őt körülvevő világ is (legalább az olvasás idejére). Ez lehet az, amit Umberto Eco nyomán az irodalom vigasztaló funkciójának nevezhetünk.