Kudelász Nóbel: A Triplanulla Kor

Hogy mi vonzott s vonz azóta is

A hierapoliszi ledőlt templom. A pálmák

alatt egy fehér s egy barna teve, harminc fok

árnyékban. Hitvány otthoni fészkemre gondoltam,

s a kedvesre, akit öleltem volna, ha lett volna.

Kövekre ültem, fűre, skorpiót és gyíkot kerestem.

Nem tudtam, hol vagyok. Trópusi köpés volt az eső,

félig se teltek a gödrök, s már sütött a Nap,

indultunk tovább, balra az ott Niobé köve, majd

hosszú mérföldekre rá Epheszosz, s fölötte a Szűz kőodúja.

Nem, nem tudtam, hol vagyok. Bújtam volna bár

el valahol titokban a ciprusok, romok között,

valahol a zuhogó, fehér fény alatt

kariatidának álltam volna bár egy foghíjas oszlopsorba.

Ha tudtam volna, nem lennék újra itt,

és nem nyekeregnék a tavasz után olajozatlan,

sorsom tekerőlantja nem lennék,

ó, nem koldulnám minden napomtól azt a tenyérnyi,

apró fénydarabot bár. Valahol a tenger mellett,

az olajfák alatt örökös vigyorral arcomon,

a tágasságban valahol megérkeznék.

Terelgetném a mindennapok hófehér nyájait magam előtt.

 

 

nem kellene hajtogatnom reggelente

a nyíló ablak előtt színtelen hangon,

hogy mennyire gyűlölöm a hegyeket s a fenyvest,

a telet, az őszi rozsdálló nyavalygást, a szűk teret,

hogy fulladást okoz a nagy darabokban nyelt

megszokás, és megérteném bizonyára azt is,

hogy mi vonzott s vonz azóta is délre innen,

miért szoros póráz ez az égöv s a hegylánc

az ablakon előtt, a kisbeszédek a vastag kapuk alatt,

rácsuknám az ajtót végleg

s a déli Napot sütném rá tiltó pecsétként,

takarodjon emléke is belőlem

a fenyveseknek s az eget nyaló nagydarab hegyeknek.