Beszédes István – David Albahari: Téli kikötő IV.

Révészekre neheztelve
David Albahari

Ahogy a kezem kihúztam, ujjaim egy narancsot szorongattak. A teremtő mégis meghallgatott, vagy pontosabban: végre megadta minden kérdésemre a választ. Beleharaptam a gyümölcsbe, és a héj keserű íze a torkomba futott. Amíg a fogam összeszorítottam, szülőföldem egy régi dala jutott az eszembe. A folyó partján juhokat őriz a lány – imigyen a szövege –, s kedvesét a városból várja haza. Időközben váratlanul, ahogyan az mifelénk történni szokott, zivatar támad, s megárasztja a felhőszakadás a folyót. Amikor az ifjú a túlparton megjelenik, a víz már zavaros és magas, és nincs az a révész, aki ilyenkor vízre szállna. Miközben a lány integet, és birkák bégetnek az innenső parton, a fiú a túlsón megneheztelve a révészekre, begázolva a folyóba elindul kedvese felé. Alig tesz pár lépést, elragadja máris az erős sodrás és az örvények közé viszi. A feje még kétszer-háromszor felbukkan, majd végképp nyoma veszik. Mindenki lesi, mereszti a szemét, de mindhiába. A lány hazamegy, akolba   zárja a nyájat, s aztán egy körtefára felköti magát. Másnap megtalálják a fiút is a gázlónál, együtt temetik el őket a folyó fölötti dombon, amely fölött az esők után a szivárvány látható.

Miközben a narancsot szívtam-szopogattam, azt kérdeztem magamban, a homokóra sivatagában miért épp ez a szomorú dal jut az eszembe. Nem elég a magam baja? Mintha nem volna indokolt rettegnem attól, hogy valaki ismét felborítja a homokórát, és azzal elindítja a mulandóság lavináját. S a legeslegrosszabb, gondoltam, hogy akkor már az apró időciklus legfeljebb lágy tojást főzni lesz elegendő. Nem marad benne semmi fennkölt, s még arra is vigyáznom kell, hogy a sakktábla nehogy a fejemre hulljon, hogy ne szúródjon szemembe a vezér, arcomba a király. Dühösen dobtam el a narancsot, és az arcomat a tenyerembe temettem. Valaki ekkor megérintette a vállamat. Megfordultam és egy beduint láttam. – Te dobtad el? – kérdezte szigorú hangon. Ahogy lejjebb engedtem a tekintetemet, egyik kezében olyan fonnyadtan, mint egy kilyukadt futballabda,   a narancsomat láttam. A másikat a háta mögött tartotta, és nem kellett megerőltetnem a fantáziámat, hogy éles szablyát, vagy görbe élű kést képzeljek bele. Néztem jobbra, néztem balra: körülöttünk sehol senki. Nem volt értelme hazudni. – Igen – mondtam, és halálra szántan rogytam térdre. A talajhoz közelítve arra lettem figyelmes, hogy nincs meg az árnyékom a talajon, és ez csak három dolgot jelenthetett: azt hogy pontosan dél van, azt hogy felhős az ég, vagy hogy azt, hogy nincs is nap az égen. Megkérdezhettem volna a beduint, de valami azt súgta, jobban teszem, ha csöndben maradok. Így aztán szótlanul, lehajtott fejjel a beduin csizmájára meredve térdepeltem ott, és arra vártam, legyek túl végre mindenen. – No, és annak a lánynak – kérdezte a beduin –, miért kellett öngyilkosnak lennie? Felemeltem a fejem, és fekete szemébe néztem. – A mi vidékünkön úgy járja – válaszoltam. – Sem az eleven a holtnak, sem a holt az elevennek, senki senkinek meg nem bocsát. – És a birkák – így a beduin –, azokkal mi lesz? – A   birkák ott maradtak az akolban – mondtam. – A szomszéd ellátja őket. – Bárányok vannak-e? – Vannak. – Ha most útra kelnél – kérdezte a beduin –, két bárányt mennyi idő alatt tudnál elhozni ide? – Három nap alatt – vágtam rá. Persze nem tudom, miért éppen   három napot mondtam; lehetett volna hat is, tizenegy vagy negyven, vagy akármennyi, lévén, hogy képtelen voltam megítélni, hány napi járásra van szülőföldem a sivatagtól. – Hát akkor rajta, indulás! – szólt a beduin, és hirtelen felém nyújtotta háta mögé rejtett kezét: keskeny szablya helyett teli vizestömlőt tartott. A tömlővel a kézben, s a nap ellen fejem   köré tekert inggel, kicserepesedett ajakkal és pislogva vetettem magam a dűnék közé, magabiztosan, mint aki tudja, hova tart.

< Beszédes István: Magyarázata a sötétségnek | Beszédes István: Miben folytatódik odafönn? >