Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)
 
Tor
 
1.
 
Ez már nem én vagyok.
Csak a percek őrzik átkos ötvözeteikben csontos árnyékomat.
Elszivároghatnék még az emlékek unott csatornáin.
A múlt s jelen émelygős pácban tálalva
tán még idecsalogatná ritka vasárnapjaimat.
De tükörbe vájta már magát a kétség,
s míg hűvös csápjaival az est
babusgatja az ablakokat,
szememben vajúdik a sötét.
Tudom, a jelenem tora ez.
Kísértések tarka katonái özönlenek szét tagjaimon,
hogy csuklómról letépve az idő abroncsait,
féktelen táncba kezdjenek.
Vajúdó reményem izzadt gyolcsaira
hiába csöppenti vörös foltjait a múlt.
Homlokomról már lepattant a várakozás
szikkadt koszorúja, s fehér habfodrain
gőgösen trónol a penész. Vigadjatok hát,
vinnyogó örömetek még elfér a jelen asztalán.
Duhaj ereitekből csapoljátok a jövő italát ,
roppant jókedvünkben majd megetetjük a fiókok
egereit, legszebb mottónkat hímezzük pockaikra,
s szétkergetjük nyüzsgő vágyainkat!
A csodálkozók szemébe söpörjük a szokások dohos morzsáit, jajduljon hát a múlt,
az erkölcs, késünkre szúrva zsíros falatként
az egerek lakomáján!
 
2.
 
Hogy unom már
az ígéretek bűvös malasztját!
Kagylók pihegését érzem pilláimon,
folyók dús ágyékából kikelve,
felém lehelik iszapos álmaikat.
A vágyak gubói szétmállva a vakolat
ráncai között, s lárvák terjesztik
nyúlós árnyukat a falakon.
Ó, a folyók! A folyók már hordják
odúm hulladékát a zsíros partok felé,
hol a zsivaj kuksol álmatag,
hol az éj kitárva nyirkos zsákjait,
bélelt mélységeibe rejti az észt.
Hol a színek gyökereken szívódnak
a képzelet gyöngyeibe,
hol a tárgyak terpesze
meleg daróccá göngyölül,
a távolság hájas rétegeiben,
kutatni a feledés rögét.
Ott leszünk mindannyian.
A félelem már ülteti rút fekélyét
bordáink dohos rései közé,
s vemhes látomások hullatják
odvas fogukat kiengesztelésül haláltusánknak.
Zuborgó förgetegét közelgő lakománknak
már népesítik irdatlan faun-fejek,
s lám, az asztalsaroknál pislognak gyáván
véres borzalmukban lecses egérszemek.
Üvöltsetek hát, éveim adósai,
lefölözve már régen hiteletek,
üresen koccannak álmaim,
egy korty maradt még, ürítsük azt is, egerek!