Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről (1962-1996)
 
Androgyn
 
                            zsibbadt hold gerincünk
                            dagadt koszorúja
                            a mezők hátán
                                        cin
                                        cin
                            bodzabélben
                            a férgek ránk találnak
az átkot
vásott lábszárakon elbírni sima biccentéssel
s a következőt ki már rokon
a félszegúszó halak
motozását híg csontokon s a szerszámokat
aki jő morzsás testén lábnyomok
mint hús kettévágás után
meddő hold-gubbasztás hájas lombokon
immár sárba szenderülve
szemünkben a halál dorombol
                        miért idéztek
                        testünkön rég
                        porcogóssá vedlettek
                       a virágok
a düh
fekélyes szirmait meresztgető
bozótja zsíros szemgödreinkben
mocsár piheg hol tej folyna el
hüllők sétája iszappal telt emlőinken
rothadt mégis ismerős kezek
a folyókhoz űzve karjaink
bordáink karók a fövenyen
s így tisztára mosva
a kagylókban megzizzennek a fogak
ott kóstolgatjuk sebeinket
bimbós nyelvünk fröccsenő gyökér
 
az éj
bagolyszemekből mint forrás
vaksin csorog el s a félelem
csontokon legel
új virágot pólyáz átkunk
cirmos az agyveleje
s halál zsong mint szirom
ha korommal tele
a kárhozottak égő
abroncsai szikráznak már talpunkon
mily viszketés
parázs-vakarta át bőrén
lábunk nyomán s az álmok cincogása
karókon csöpögő testtel
mint pók
méhünkben mezőt fakaszt
mosolya a töviseknek
s a rovar a szájon sütkérező felreped
elcsordulnak szőke lárvafejek
mint csillag bőrét levetve
leszünk didergő habzó fogak
s remény mit lerágott torzsaként
hordanak szálkás köröm alatt
az emberek