Koncz István: Összegyűjtött versek

 

A cirkusz

 

Arany homokkal hintett, szűzi porond,

kéjre ajzott öl a végtelen mélység,

emberforma arányok között

a Cirkusz örök életűnek látszik.

 

Most a poéta hódol előtted: Nép!

Kizsigerelt madártetemek rossz szagú

füstje csak léha mutatvány;

én az augurt vetem itt tűzre, s

pokolba a császárral is: ez

százezer voks és megvesztegethetetlen!

Mondom: most a poéta hódol előtted: Nép,

s kövezd meg, ha nem dicsér kellő

félelemmel!

 

Arany homokkal hintett, szűzi porond;

csillagdíszű, fényes jövőt tanulni,

lecke lehet az aréna csupán,

kitépett nyelvvel a gladiátor nem

kér kegyelmet, s a sebzett oroszlán

vére szaporán szikkadt, ahogy a jelkép értelme

is változtatja idővel színét és árnyalatát.

 

Most a poéta hódol! Tele szűr híján, -

s mivel nem babonás, a jós szava

dacára tékozlóan mulat, a

kegy és gazdag fizetség javát osztja

bőkezűn verseivel, - mondom:

minden jutalmat, amire a dicséret

érdemesít, Neked ajánlja fel.

 

Arany homokkal hintett, szűzi porond,

az idők végzete s Herkules haragja

nem felhőzheti be a hősi káprázat

izgalmas logikáját, s ép bőrrel

kerülhet majd újra a krónika

nemes tanúsága isteni színe elé,

amint a szónok szája íze elpárolog

s csitul a tomboló tetszés.

 

Hódol a poéta. Nyomatékosan

ütembe szedi jussod, s a hetet-havat,

ahogy kitelik tőle, - az olajfák

bő termést ígérnek, s Bacchus vigad,

néhány keresztre feszített lázadó valami

idegen nyelven üvölt imát vagy átkokat...

az emberforma arányok közt itt

a Cirkusz tényleg örök életűnek látszik.