Almási Andrea
Memento mori

Miközben a koporsó fényes fedelét bámulom, azon gondolkodom, hogy engem vajon ki fog eltemetni. A mellkasom előtt összekulcsolt kézzel állok a ravatalozó sarkában: nem akartam sem a jobb oldalra, a testvérek és a családjaik helyére állni, sem a balra, ahol a legközelebbi hozzátartozóknak: a házastársnak, a gyerekeknek és az unokáknak kellene lenniük. Úgyhogy a ravatal két oldala üres, csak egy hajlott hátú, fekete gyászkendőt viselő öregasszony dob pénzt a koporsó lábánál lévő kosárba. Legyen mivel belépni a túlvilágra.
A temetkezési vállalat munkatársai, akik a halottat hozták, megkérdezték, hogy megnézem-e, mielőtt lezárnák a koporsót. Legyen. Sápadt arc, fekete öltöny. Azt mondta – pont hamvazószerda napján, emlékszem, mert egész nap fájt a fejem a böjti éhségtől –, hogy itt rám vár minden, rendelkezzek a halála után a testéről meg a dolgairól. Még a bankkártya-adatait is megadta. Csak mondta, mondta, villogó szemmel, gyorsan pergő nyelvvel; sziszegett, hahotázott.
Nem volt semmi baja. Aztán húsvétkor rosszul lett, kórházba vitték, és harmadnapra meghalt.
Jön a pap, suhanó fekete reverenda. Ments meg, Uram, engem, az örök haláltól. Evangélium, 23. zsoltár. Búcsúzik az itt megjelentektől – csak semmi részletezés. Elment erőtlenségben, feltámad erőben. Na, azt megnézném.
Ég az arcom, ahogy sétálok a rövidke menet élén, közvetlenül a pap után. A virágoknak nem is kell külön kocsi, kézben viszi őket két ember, akik sohasem ismerték a halottat. A lábfejemen hintázom, amíg betemetik a sírgödröt – én még soha, soha nem láttam ilyen mély sírt, egy örökkévalóságig tart, amíg elkészül a hant, amíg leverik a fejfát. Mehetek kifizetni a papot: kenyér, bor, pénz. Részvétét fejezi ki, kedves ember, csak én nem tudom hova tenni a kedvességét.
A legrövidebb út hazafelé pont a háza előtt vezet el, de nem megyek arra, tudom, hogy a kapun gyászjelentés van, én ragasztottam ki. Inkább teszek egy nagy kerülőt, keresem az árnyakat, amelyekben jól el lehet bújni. Didergek, bemászott a bőröm alá valami ocsmány hidegség, az sem segít, ha dörzsölöm egymáshoz a kezeimet. Otthon aztán veszek egy forró fürdőt, de mint a veszettek, félek a víztől, furcsa látványt nyújt alatta a testem. Nem tudok felmelegedni.
Esti film, felkészülés a holnapi munkára, a macskám ruganyos léptekkel jár a bútorokon – csak a szokásos. Felhív a szomszédom, azt mondja, látta, hogy hazaértem a temetésről, hogy ment, s mint ment, mennyien voltak, igazán rendes tőlem, hogy ezt vállaltam, a Jóisten biztos megáld érte. Örülök, hogy nem jött át – pedig az is szokása –, félek, hogy rácsaptam volna az ajtót.
Balu enni kér, prémium macskaeledelt szórok neki. Fekete gombolyag világító szemekkel, az ókori Egyiptomban ilyenek várták a holtakat a túlvilágon. Nehezen érem el a felső polcot, hogy visszategyem a zacskót. Mintha több kilósra híztak volna a sejtjeim, kiáltanak az izmok a lábamban, megfogta a görcs. Masszírozom. Egy szó jut eszembe: rigor mortis – hullamerevség. Megrázom a fejem, de azért mégis keresztet vetek, és elmormolok egy imát: hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg...
Jobb lesz aludni. Nyikorog az ágy, ki kellene már cserélni, eltörtek benne a rugók. De különben sem tudom lehunyni a szemem, furcsa alakok jelennek meg a szemhéjam belső felén. És még mindig hideg van. Megfogom a hasam, a mellkasom a pizsama alatt: hideg. Talán mégis jó lenne, ha átjönne a szomszédasszony, beszélne össze-vissza, aztán majdcsak eltelne valahogy az idő, és reggel lenne. Nem tudok elaludni sem a jobb, sem a bal oldalamon, a fejemben visszhangzik az egyik temetési ének, a harangok mintha bennem konganának. Mindegy, hülyeség, már megint túlgondolom a dolgokat.
Kimegyek a mosdóba, nehéz felkelni, külön-külön kell vonszolni minden egyes tagom. Amikor kislánykoromban hittanra jártam, azt mondták, gyámolítani kell a bűnösöket, segíteni a betegeken, enni, inni adni annak, aki kér. Azt nem mondták, hogy el kell temetni azt, aki kéri.
Én mindig eltemettem a halottjaimat. Az udvarom is egy kisállattemető. Mindig megsimogattam őket, mielőtt beletettem volna a gödörbe. Én mindig kerestem a legszebb krizantémokat a piacon, felkeltem korábban, csak hogy legyen még szép virág a sírokra. Én mindig... Meg kell kapaszkodnom a mosdóban, lüktet valami a fejemben, és zúgást hallok. Alig bírom elfordítani a csapot, de azért megmosdom. Nem mozognak az ujjaim, két csonka karral emelem az arcomhoz a törölközőt.
Belenézek a tükörbe, fényes, szép tükör, még a nagymamámé volt. A keretéről lepattogott a festék, néhol felfeslik a lapján az ezüst. Nem látok benne senkit.