Nyáron a park egy napos foltjában ülve szívinfarktust kapok, vagy télen a félméteres hóban állva elpattan egy ér a fejemben. De lehet, hogy ősszel egyszerűen elsüllyedek egy pocsolyában, vagy tavasszal megakad a torkomon a virágillat. Karácsonykor felgyújtom a házat bejglisütés közben, vagy szellőztetés alatt kivisz a huzat.
Minden helyhez a faluban van egy mesém arról, hogy hogyan haltam meg.Például valami ilyesmi: az utca végén lévő nagy barkafa mellett elhagyott az a különös erő, ami egybetartotta a csontjaimat – megtartotta a bordáim kosarában a szívemet meg a tüdőmet, a hasamban a beleimet. Mint a rossz ragasztó a kínaiból: rá van írva, hogy mindenre jó, de amint megpróbálod összeilleszteni a műanyagszék darabkáit vagy az eltaposott cipőd széttört talpát, elcsúsznak egymás mellett a részek, a megfagyott ragasztóban csillognak a légbuborékok. Így csillog a szétcsúszott testrészeken is a nyálkás élet-ragasztó. Lehet, hogy ez a ragasztó a lelkem, és az folyt szét valamiként. Egy része ott maradt a barkafa ágain, csöppekben csüng alá, és belőle lesznek a bolyhos barkaszemek, pamacsos nyúlfarkakhoz hasonlók, amiket majd visznek virágvasárnap a templomba, áldja meg őket a pap. Kicsit odébb egy kupacban az izomkötegek, egy másikban a máj meg a vesék, rajtuk ezüstös nyomvonal, ott kúszott el a lelkem többi része.De meghaltam én már mindenhol. A vasútállomás csikorgó sínjein elütött egy vonat, alig járnak arra vonatok, az öt sínpárból csak egy működik, de engem azért azon az egyen is szét tudott lapítani. A boltba menet a fejemre esett egy tégla, a mezőkön sétálva a fűvel együtt lelegeltek a lovak, eltapostak a tehenek.Rugdosom az előttem lévő kisasztal lábát, szúrja az orrom a fertőtlenítőszag, azért vagyok itt, hogy megállapítsák a százharminckettedik betegségemet. Lassan halad a sor, legyen mindenkinek ideje elképzelni, hogy mi baja. Nyitódik-csukódik az ajtó, beszólítanak. Minden fehér, szétcsapott szúnyogok sorakoznak a falon. Valami fémes, kampós dologgal közelítenek felém. Ilyennel vájják ki a magzatokat az anyaméhből, nem?Az orvosi rendelő természetesen csak a fejemben létezik, más, régről ismert rendelők képéből van összegyúrva. Dehogyis mennék el egy igaziba, hogy ott aztán tényleg kiderüljön, hogy valami bajom van. Valójában a konyhaasztal lábát rugdosom, remegnek rajta a kikészített tányérok, nyitódik-csukódik az ajtó, vendégek érkeznek, ütögetik bele a kampós orraikat az életembe. Nevetek, amikor megkérdezik, hogy vagyok. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy el kellene mondani nekik: azt álmodtam, hogy a kezemben tartom a fejem, és nézem-nézem a kigúvadt szemeimet. Meg hogy éjszakánként belekapaszkodom a takarómba, és elképzelem, hogy lógok a nagy Isten hatalmas kezében, mint egy rongybaba, mint az évek óta nyúzott plüssállatok, és azt mondja, nem baj, nem is kell tartanom magam, majd ő visz, ahogy én vittem gyerekkoromban Pandát meg Röfit. Aztán végül mégis inkább azt felelem a vendégeknek, hogy köszönöm, jól vagyok, és udvariasan felteszek hasonló kérdéseket.Rágjuk a kekszet a szúrós csendekben, vagy iszunk egy kortyot, amíg kitaláljuk, hogy mit kellene még mondani. Kicsit okoskodunk, mintha ismernénk egymás életét, aztán hosszúra nyújtjuk a begyakorolt, biztonságos közhelyeket. Mivel fűtünk a télen? Már megint milyen meleg a nyár. Annak már annyi éve?, hogy rohan az idő. No, jól van, akkor majd karácsonykor vagy húsvétkor látjuk egymást. Nyitódik-csukódik az ajtó, nehéz elhinni, hogy ezekkel a vendégekkel valaha egy fedél alatt éltünk, egybefolytak a mindennapjaink. Gondolatban már mindegyikőjüknek megírtam a búcsúlevelem.Ez persze csak játék, mosogatni kell, nincs idő most búcsúleveleket írni. Valami okos ember mondta ezt, nem? Hogy halált kell játszani. Biztos nem kellett mosogatnia. Nem mintha a kettő nem lenne összeegyeztethető, néha a mosogatóhabban lehet a legjobban megfulladni.Egyszer őszintén elmeséltem a gondolataimat, és azt mondták, meg akarok halni. Kinevettem őket. Hát nem látják, hogy pont a halált akarom elkerülni? Nem beszéltem többet, gondoljanak, amit akarnak. Inkább kitaláltam a száztizenegyedik betegségem is, csak hogy felkészüljek rá, hogy milyen lesz, amikor tényleg ideérkezik. Meg azt, hogy megbénul a karom, leég körülöttem a világ, örökre elhagynak az emberek.Törölgetem el a poharakat, kaparom le a rászáradt rúzsfoltot, visszacsomagolom a megmaradt kekszet. Jól van, nem lesz semmi baj, nem fognak szilánkosra törni a kezemben az erek, még érzem az üveg csúszását a markomban, még itt vagyok. Relaxációs zene, illatgyertya. Jól van, azt mondták, ezt így kell csinálni. Nyitódik-csukódik a szám, légzésgyakorlat. Közben elképzelem a félelmeimet, szőrös kis lények és falkában járnak. Azt mondták, rajzoljam le őket, de én nem merem. Mi van, ha visszapislognak rám a fehér papírról?Jól van, most már egészen biztos, hogy a százharmincharmadik betegségem fog végezni velem, reggel megtalálnak, szól a relaxációs zene, a gyertya csonkja meg füstölög. Addigra meghalnak az aranyhalaim is, nem tudtam gondoskodni róluk. Még az akváriumot sem tisztítottam ki, pedig megígértem nekik, hogy vigyázok rájuk. Mosolyogtam, amikor sírnom kellett volna, és sírtam, amikor mosolyognom. Sosem sikerült úgy kiejtenem a szavakat, ahogy elterveztem. Pedig minden beszélgetést háromszor lejátszottam a fejemben.Jól van, kis kerek tabletta, le tudom nyelni. Ha nagyobb volna, biztos megfulladnék tőle. Jól van, most már minden rendben van, ott csüngök a nagy Isten hatalmas kezében, mint egy elvizesedett konyharuha, belém száradva ételmaradékok, életfoltok. Csak azt nem tudom, hogy összegyűr vagy kiterít majd engem.