Smit Edit
A gömbtuja
Gitta fáradtan állt le kék Corsájával a parkolóban. Nagy volt a forgalom az autópályán, és negyedórája csak egy pisiszünetet tartott, mert haladni akart, hogy még a vihar előtt megjárja a temetőt. A fekete kapun ez állt: Feltámadunk. Erős szél rázta a kovácsoltvasat, mintha odafentről a földre szabadították volna a bűnöket, fölötte pedig gesztenyék bólogattak túlvilági fénytörésben, a mögöttük sötétlő felhők kontrasztjában. A nő azonban csak lelke tombolására figyelt, annak enyhítéséért tette meg az utat, bár tudta, hogy szülői ölelés már ebben a kisvárosban sem várja.
Gitta néhány hete még innen, a nővérétől érkezett a temetőbe. Hozzá azonban nincs több szava. Elég volt Zsófia vádjaiból! Elég volt a múlt kérdéseiből, amik visszahúzták őt, és a torkáig verték fel a fojtogató sarat. Az élet maga volt már így a földi pokol! Gitta megszakította akkor Zsófiával a kapcsolatot: végleg elutasította nővére zsarnokoskodását, amit az úgy képviselt az apjuk halála óta, mint akinek létkérdés, hogy gyötörje a húgát, aki egész életében kisajátította az anyjuk szeretetét, később meg a művészieskedő különcségét úgy árulta a világban, mint piaci kofa a portékáját – Zsófia megdönthetetlen véleménnyel volt a szépirodalmi és a grafikai alkotásokról.
Gitta az ő szemében még mindig csak egy makacs, hűtlen és felelőtlen kis csitri volt, aki azt sem tudja, hogyan kell élni, mivel keresse a kenyerét, mi lehet hasznos hobbi, miért kell, hogy gyereke legyen, de azt sem, mi volt és mi még mindig a halott apjuk iránti kötelessége.
Az anyjuk Zsófia számára nem létezett, mióta a csecsemő Gittával hazatért a szülészetről, és az akkor tízéves nagyobbik lányához nem volt több becéző szava, és elmaradt közöttük az összebújó ölelés, ugyanakkor megbízta a főzéssel és a mosással. Zsófia nem értette, anyja miért csak Gittát ringatja, becézi, puszilja, úgy érezte, a húga nála mindig tehetetlenebb és tudatlanabb lesz, és neki az a dolga, hogy őt gondozza, felügyelje, vigyázzon rá. Ettől kezdve ő megértésért és figyelemért az öntörvényű, szigorú apja felé fordult, amiért a férfi minden nézetét hajlandó volt a magáévá tenni. Az öreg halála után aztán meggyőződéssel állította, hogy Gitta szándékosan nem volt hajlandó hazatérni, és az apjuktól bocsánatot kérni az ellene elkövetett bűnökért, amik között a legnagyobb az volt, hogy mert felnőni és elmenekülni a nagyváros rengetegébe, ahol aztán jobban elrejtőzött, mint egy polip a korallok között.
Gittában apja és nővére elvárásai ellenállást váltottak ki, de megfelelési kényszere mégsem engedte neki a nyílt lázadást, szomjazta a szeretetet, amit gyerekként csak feltételekhez kötve kapott meg. Ám amikor a Covid járvány első évében, az apja ősszel rosszul lett, nem rohant hozzá haza. Gitta későn reagált, ahogyan Zsófia is, aki nem lehetett eléggé harcias a mentőállomáson, hogy vigyék be az öreget a körzeti kórház Covid-részlegére. A járvány miatt kialakult káoszban legyűrhetetlen távolsággá nőttek Gitta szemében a kilométerek közötte és az otthoniak között, ő is lefagyott, amikor az utolsó napon apja erőtlen, fájdalmas hörgését meghallotta a telefonban: képtelen volt autóba ülni. Amikor másnap a halotthoz megérkeztek Milánnal, az orvosi jelentésben tüdőembóliát neveztek meg a halál okaként.
Akkor Gitta összeroppant. Úgy érezte, adósa maradt az apjának, és ezt ismételgette Zsófia azóta is: haza kellett volna menjen napokkal korábban. El kellett volna búcsúznia az öregtől, akkor még tisztázhatták volna a lezáratlan vitáikat. De Gitta mellkasán ez a teher azóta kőhalommá nőtt, alig lézengett miatta a világban, akár egy láncra vert árny, amit még a pokol is kivet magából.
A kora márciusi hidegben Gitta téli kabátot húzott, majd a Corsa csomagtartójából kiemelte a gömbtuját és a kis ásóval, munkás kesztyűvel a piros vödröt. Ropogott bakancsa alatt a murva, amíg a kúthoz ért, hogy vizet vigyen egy ballonnal. Válogathatott belőlük, a sírkertben senki sem járt, csak a szél és a növekvő, nehéz felhők fekete árnyéka. A sírok körül és az út mentén fel-felvillant egy-egy friss fűcsomó. A felújított, okkersárga kápolna előtt, a Kálvária-dombon cserepes krizantémok harsány színei törték meg a temető komor hangulatát: ciklámen, sárga, fehér vegyesen – most is frissek. A kálváriát építtető kisiparoscsalád kínosan ügyelt rá, hogy rendszeresen megújítsák a státuszszimbólumaikat még a temetőben is.
Gitta megkerülte az élénken pompázó dombot, mikor a platánoknál jobbra fordult, a kripta-negyed felé, a perifériás látómezőjében világos és sötét sírok kísérték szótlanul. A második sor utolsó sírboltja előtt megállt. Fehér márványból feszült kereszt a dupla síron, középen napszítta ikebana művirágokból, olyan zsófiás, és a maga illattalan, színtelen praktikusságával pipa-szimbólum savanyodott a rideg kövön, amit körüllengett a temetőhöz közeli istállók felől a párás, átható ammónia.
Gitta szeme könnyezett, talán a hidegtől, de lehet, inkább a szívkeserűség miatt, a kabátját mégis összébb húzta, nem fázhat, hisz dolgozni jött. Megkerülte a sírt, a kereszt mögött két kis gömbtuja állt, a bal oldali sötétzölden ébredezett téli álmából, de a jobb felőli kopáran zörgött a szélben, látni engedte csupasz gerincét, mint egy nyúzott csontváz. „Akár én!” – gondolta Gitta. Legutóbbi ittjártakor, ezt a kis tuját látva döntötte el, hogy megpróbál tenni valamit a bűntudata enyhítéséért – mintha ez, az apja fejénél sínylődő, kis lény felkínálta volna Gittának a maga áldozatát, és alkalmat adna neki egyfajta jóvátételre.
Gitta serényen ásott. A kesztyűn át is szurkálták a száraz ágacskák, kapucniját felhajtotta a szél, vörös haját kócolta, halványzöld szeme véreresen égett tőle. Hajlongás közben nem figyelt rá, hogy a súlyos felhők egyre sebesebben vándoroltak felette, és valahol jobbról, a Tisza felől, világos sáv tűnt fel az ég alján. Ő csak a földet gyúrta: engedett a felszín az ásónak, a téli vizek átjárták, gyorsan kikerülhetett a száraz tuja a helyéről. Gitta kitisztította a mélyedést a gyökerektől, hadd legyen helyük az újaknak, egy kis vizet öntött alá, és a papírzsákból kicsomagolt, fiatal gömbtuját belehelyezte. A nő orra és tüdeje tele lett a friss, üdezöld illattal, amíg óvatosan feltöltötte és befedte a növény tövét az áldott földdel. A maradék vizet szétosztotta a két tuja között.
Gitta csak ekkor emelte fel a fejét, és fokozatosan megélénkült számára a környék: az istállók felől traktor töfögése jutott el hozzá, az egyik platánon harkály kopogott, a központ felől pedig mély kondulással hullámzott a déli harangszó. A nő arca kisimult, enyhe pír jelent meg rajta, és megkönnyebbülten sóhajtott: „Tavaszodhat”. ![]()
Ahogy halkult a szél, a horizont felett úgy szélesedett a világos sáv. Mire Gitta összepakolt és elmormolt egy imát, gyenge napfény érte el a fiatal gömbtuját.