Balogh István
Tavaszi nap

A Fehér Rózsa kopott épülete szeretett minket.

Ott állt a ház a Szabadkai úton, Palicson, az első keresztutcánál, a tó felé, az állatkert felé. S a Lujza-villa felé. Ott laktunk, oda szállásolt minket, fiatal költőket a szervező, mert megjelent egy antológia, a Hol ó hol , amelyben tizenhároman verseket tártunk a világ elé. S a megjelenés apropó volt arra, hogy megrendezhessék a vajdasági magyar fiatal írók összejövetelét, rangot adhattak neki, írt a sajtó is rólunk, szóval első ízben volt médiaköpeny errefelé magyar gyerekeken.

A Lujzában vacsorát kaptunk, előtte kemény és unalmas tanácskozás-bevezetőt, s néhányan megindultunk leöblíteni torkunkról a morzsát, gyógyszerünk palicsi rizling.

Akkorra kicsit közénkfújt a szél.

1965-ben az újvidéki Magyar Tanszéken jöttünk össze. Néhányan előbbről is ismertük egymást, B. Varga Lacival egy verspályázat végén találkoztam, ő első lett, én harmadik, aztán együtt is laktunk Újvidéken, sokat énekeltünk valami kezdetleges magnó vezetésével a Sestara Ninkovi ć ában, és szerémi bort ittunk, verseket ébresztettünk, egymást szerettük.

Vajda Gabival, Podolszki Jóskával Feketicsen találkoztam 1965 januárjában, Gabi szervezett egy azóta elfeledett fiatal vajdasági költők-estet, ott tanultam meg a Bútor és a Bika nevet, ezek feketicsi vendéglők voltak, s fölemlegettem e két intézményt 2007. március 17-én, amikor Bácsfeketehegyen jártam, Jóka emlékére, fölolvastam neki dedikált versemet, a siratót, szívemből kifakadót, mert elhagyott társam engemet, jaj, de régen, huszonegy éve.

Akkor, 1965 telén, Feketicsen Jókával (akkor még Jóska volt, de később Juhász Erzsi Jókára keresztelte) véd- és dacszövetséget kötöttünk, és kitart mindmáig e kötelék, halálon túl is, világmindenség kékes határtalanságában.

Aztán jött 1965 ősze, az újvidéki Magyar Tanszék.

Aztán volt, aki Székelykevére száműzte magát, mert úgy hozta a sors.

Aztán hallgatott róla, mert a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Csak az emlékek, felebarátaim, az emlékek nem fakulnak!

Aztán szétröpített minket a megélhetés , ahogy Fülig Jimmy mondja: a megélhetés .

És végül összejöttünk a Fehér Rózsában.

 Rizlinget ittunk, akkor, 1968 késő őszén, módjával, mert vékonypénzűek voltunk mindahányan. Egy doktori ösztöndíjas, egy újságíró, egy általános iskolai tanár. Aztán betántorgott a Szerkesztő, leült hozzánk, asztalunkhoz, nagyhírű író volt már akkor, fölnéztünk rá. Aztán még egy liter bort kértünk.

Aztán a Szerkesztő, a nagyhírű, leokádta abroszunkat.

Csönd volt, a Fehér Rózsa cigányprímása látta a tragédiát, letette a vonót. A pincér ugrott, ismert ember elől vonta el a mocskos abroszt, percig sem tartott mindez.

Megkövültem.

Ösztöndíjasunk más asztalhoz ült, fölfordult a gyomrom, mondta. Azért mi Jókával maradtunk, mert a Szerkesztő közel állt hozzánk.

Akkor a Szerkesztő fölemelte fejét:

– Ma van az évfordulója annak, hogy egy társam kézigránáttal szétbaszott egy csomó katonát.

Kioldotta a gránátot, aztán legörgette a lába elé. Mindenki meghalt körülöttem. Én meg sértetlen maradtam. Az albán határon szolgáltuk a testvériség-egységet.

És újra ráfordult a szerkesztői gyomor az asztalnak lapjára.

– Én elmegyek e kocsmából – mondta az Ösztöndíjas, aki akkor már Lukács Györgyöt imádta, s helyezte mindeneknek közepébe. És elment.

Maradtunk ketten Jókával, mert a Szerkesztő akkor már tudatalatti mélységeiből vallott.

– Könnyű nektek, ti magyarok vagytok – csuklotta.– A én gyermekem magyarul sem tud!

– Ez neked nem lehet könnyű – válaszoltam.

– Koszovóról vettem a szerb páromat, magyarul sem tud! – vonította a Szerkesztő.

– Én magyar lányt vettem feleségül – mondtam, de nem válaszként, a Szerkesztő föl sem fogta már, mi is történik körülöttünk. Magamnak közöltem, amit mondtam.

– Én is magyar lányt veszek feleségül, ha nősülök – nyilatkozta Jóka.

– Az utódaim nem tudnak magyarul! – sírta a részeg Szerkesztő.

Másnap a Forum irodalmi szerkesztője, kedves polgári alak, megnyugtatott minket.

– Berúgott az ipse, de ne kárhoztassátok!

Nem is kárhoztattam, nem is ganyálgattam.

– Azért az én gyerekem tud majd magyarul! – mondtam.

Tegnap, 2007. május ötödikén belémmart a kullancs. Jobb vállamból csavartam ki őkelmét, szorongások környékeznek azóta is.

Az Ösztöndíjas könyveket ír, egyetlen hiteles vajdasági magyar forrásnak tartja önmagát, minek alapján is?, megtagadja ma már Lukács Györgyöt, aki azért mégiscsak világnagyság, és nem évül el, hiába tüsszögnek megtévedt követői; recenzót jelentet meg magáról , hogy üldözöttje a titói érának. A recenzió szerzője nem fejti ki rózsaszín állítását. Nem magyarázza, hogyan menetelt Bile ć a forró kövein az üldözött, mert az sem tudja, mi az a Bileća. És azt sem magyarázza, miért csöppent gyalogútra Ösztöndíjasunk a tudósok sorából. És valamely lányokat sem idéz, akik mondhattak volna valami topolyai mementót.

Szerkesztőnk meg azt mondta nékem 1989 tavaszán, én segítettelek pesti kiküldetéshez, tudd!

– Tudom és köszönöm. Drága barátom, aki előtt okádék abroszt cseréltem, akinek gyermeke magyar szavát nem hallottam, mindent köszönök, neked. Mehettem Pestre. És lerohaszthattak Pestről, mert azt találtam mondani, hogy ilyet Hitler sem csinált!

A bátyámat, aki akkor 48 éves volt, fiát és vejét egyazon horvát határszélre vezényelt egységbe sorolták 1991 késő őszén, hulljon a magyar férgese! És ezt én elmondtam az én nagykövetemnek a budapesti követségen. Esküm köt, hogy ilyenekről ne beszéljek. Szarok az esküre! Kinek is esküdtem?

– Senkinek – mondaná a Fehér Rózsa leokádott abrosza.

Kedves a tavaszi ég, kedves a Palicsi-tó, szépek tükrében a bárányfelhők.

– Vértó közelében van a házam! – kiáltom.

Aztán mégis rámcsodál a tavaszi nap.

Palicsi-tó, Vér-tó vizein szárcsák és vöcskök riszálnak, és kurva sirályok sikongatnak, és unokámat meghozó gólyák libegnek és fosógémek vitorláznak. Madarak és nem emberek.

Jaj, de jó! Jaj, de szép!

Jaj, öreg, szólal Vér-tó fenekén a csibor.

Azért az élet olyan, mint a májusi égbolt.

Aztán fiadzani kezdenek kék égen a bárányfelhők.

Átépítették mára a Fehér Rózsa épületét. Minden eltűnt, mondanánk belenyugvón.

Engem meg verjetek fejbe!

Kék levegőmolekulák nem szolgálják tavaszi napot, nem szeretnek engem.

2007. május 6.