Tolnai Ottó
Álom egy zentai könyvecskéről
(utószó)

Noha Emil bácsi folyton újraszínezett történetei mégis a Zentát növesztették mitológiai méretűvé…

Mészöly Miklós: Családáradás

Van egy hosszú, valóban csodálatos réztűm. Igaz, tűgyáramban, egy általam bonyolult irodalmi eljárás által privatizált (magánosított) félig imaginárius, kis, szabadkai tűmanufaktúrában ilyen hosszú réztűket még nem gyártunk, még nem állítottunk be ilyen vonalat, ahogyan például orvosi tűket sem gyártunk még, pedig hát a legszebb tűk az orvosok tűi, az abszolút forma felé tendál mind, s hát számomra, aki noha formátlan, ám az iskolás, divatos formákon túl az abszolút formát keresi, az abszolút forma megszállottja, mondanom sem kell, mennyire lényegbe, életbe vágó (döfő, döfködő, mert hát ugye, a varrás döfködés, egyes emberekre, állatokra mondják is, hogy tűfaszú, ami, ugye, már majdnem rézfaszú). Szóval van egy hosszú, réz gombostűm – a gombja maga is külön figyelmet érdemelne –, amely eredetileg egy írógép (Remington, egy 10- és 11-es számú azonnal, állandóan és teljesen látható írású eredeti REMINGTON ÍRÓGÉP, amely immár egy modern írógép, jóllehet azért még emlékeztet Nietzsche famózus írógépére) tisztítására szolgáló tű volt. Istenem, egy állandóan és teljesen látható írás! Ám most ez az írógép-tisztító réz gombostű nálam néhány évtizede lepketűként szolgál. A nagy, neves lepkészek is megirigyelnék. Egy szétesett, tenyérnyi azúrlepke teste, potroha van átdöfve vele, annak ellenére, hogy a feje, szárnya, mint egy hatalmas, összetört vitrázs, lehullott, egy-két nagyobb darabot kivéve, szétporladt… Alant, a szép réztű alatt tehát, a ragyogó üvegkoporsóban kis kupacokban áll az azúrlemez, az azúrpor. Éppen úgy, mint a sópárolókban a só. És én ott csattogok, mint csattognak együgyűek, féleszűk és idióták fapapucsaikban, amelyek, erre még nem figyeltek fel, pontosan olyanok, mint a sópároló munkásainak fapapucsai – és hát mint az én kék fapapucsaim, amelyekben én ott csattogok, ott, az üvegkoporsóban.

Most egy pillanatra ezt a motívumot felfüggeszteném. Hadd hangozzon, visszhangozzon szabadon.

Berlinről akarok mesélni ugyanis egy kicsit. Arról a sok, nem is sok, hanem tömérdek sokkról, amely naponta ért. Sőt, még tovább kellene fokoznom, magáról az irdatlanról kellene mesélnem. Amellyel ott, Berlinben, nevezetesen a Ku'Dammon, egy MacPapier előtt volt találkozásom, a szó szoros értelmében: ütközésem. Ütközésem magával az irdatlannal. Tudom, e szó szerinti dolog, valamint az ütközés is, egy filozófiai kategória esetében kissé bonyolultnak tűnhet.

De kezdjük az elején. Én ugyanis sosem jártam Berlin­ben, Kelet-Németországban, sosem is láttam a Falat, újabb vonatkozásaiban az egész német ügy érdektelennek tűnt számomra, érdektelennek, amíg a balkáni-mediterrán nagy­városok, és például Velence vonzásában élhettem. Csak most, 2005-ben utaztam először Berlinbe. Egy évre.

És mint említettem, akkor annál több szenzáció, sokk következett sorjázva. És végül maga az irdatlan. Az irdatlannal mint olyannal való megütközésem.

A Stuttiban éltünk. Naponta baktattam végig a Kanton (Kant-év volt éppen, amikor megérkeztem, igaz, amikor távoztam, akkor meg már Schiller). Sorba jártam a bélyegüzleteket. Ahová előbb mindig be kellett csöngetni. Mert azoknak a bélyegüzleteknek a bejáratát, ahol a komoly, drága bélyegeket árulják, természetesen hét lakat őrzi. Mondanod kellene valamit magadról a bent trónoló filatelistának, mármint hogy ki is vagy, ki is lennél tulajdonképpen, miféle kósza filatelista, meg hát persze azt is meg kellene mondanod a rejtett kis kaputelefonba, mit akarsz, mi érdekel, mit keresel tulajdonképpen. Mivel nem mutatkozhattam be úgy, mint pompeji filatelista, aki lennék tulajdonképpen, mert azt hinné a benn, foteljében trónoló filatelista, őrülttel van dolga, egy őrült filatelistával, így hol azt mondtam, hogy Magyarországról érkeztem, hol azt, hogy Jugoszláviából (noha akkor éppen Szerbia és Montenegró voltunk); bár legszívesebben azt mondtam volna, egy filatelista az Osztrák–Magyar Monarchiából... Hogy mi is érdekelne, hogy mit is keresek? Hát én akkortájt Berlinben: hibás nyomású Hitlereket kerestem. Ugyanis az albán kollekcióm akkor már teljesnek volt mondható. Gondoltam, erre szánom azt a berlini évet. És akkor ez egyben irodalom, költészet is lesz. Valami ilyesmit gondoltam. Persze ezt így elgondolni, irkálni róla még érdekes is lehet, de elmagyarázni valakinek, hozzálátni realizálásához… Az első komoly filatelista, akihez a Kanton becsöngettem, mint hamarosan kitűnt, szír származású volt. Igaz, végül még ő, a szír is talált nekem egy Hitlert, amelyre ráhullott volt a nyomdász festékben meghempergett szempillája…

Ha nem a Kanton baktattam, akkor átkelve az U-Bahn töl­tése alatti boltívek egyikén, a párhuzamos Ku'Dammon. Jóllehet ott legtöbbször már az elején lehorgonyoztunk. Mert ott volt a postánk, az a már említett MacPapier. Ugyanis Berlinben általában szanaszét, papírüzletekben találhatók a szimpatikus kis posták. Amíg Jutka sorban állt, én papirosokat, füzeteket, dossziékat, noteszeket vásároltam. Vagy künn ültem egy padon. Illetve leginkább egy sarki cukrászdaféleség kis, vibráló, furcsán vibráló teraszán. A padon azért üldögéltem a kenyérhéjat majszoló hajléktalanok között, mert onnan látszott legjobban az egyik üzlet elé kitett nagy, mézszín, plüss maci… Amely szappanbuborékokat fújt. A hajléktalanok nem nézték, nem is látták a szappanbuborékokat eregető mézszín macit, ők már csak befelé figyeltek, jóllehet ott sem láttak már semmit, illetve hát magát a semmit, ami nincs kizárva, akár látványos is lehet, nem tudom, csak sejtem, jóllehet inkább azt sejtem, hogy a semmi semmilyen… Na mármost azért izgatott engem annyira az a mézszín maci, ugyanis nem vagyok egy macibuzi, mert a karikában végződő műanyag pálcikától, amelyet a szappanos vízbe mártogatott mechanikusan, átázott a szája körül a mézszín plüss. Elmocsarasodott a szája… A mézszín, az arany szája, mert amikor először pillantottam meg, vidáman azt találtam mondani, ni, ez a maci egy aranyszájú… Olykor egészen közel mentem hozzá, és néztem lassan elmocsarasodó száját. Ami valamiért fájni, mind jobban fájni kezdett nekem, akárha az én szám kezdett volna elmocsarasodni… Az élesen, hajóorrszerűen kiszögellő kis sarok terasza pedig azért vonzott, mert valami furcsa izgalma, vibrálása, számomra felfoghatatlan mixtúrája volt, jóllehet teljesen jelentéktelen, szürke, első pillantásra éppen hogy valami tespedtséget árasztó helynek látszott. Sok nagyvárosban, világvárosban megfordultam, de ilyen izgalmas helyet még nem láttam, nem tapasztaltam pontosabban. Jóllehet, mondom, nem volt ott semmi. Tíz-húsz alumíniumasztal, sok alumíniumszék. És mégis, az a sarok többszörösen delejes, vibráló, vészesen örvénylő volt. Egy idő után pontosan éreztük ezt, ám arról fogalmunk sem volt, mi is okozza tulajdonképpen e pont, e hely különösségét. Szürke, elfásult emberek üldögéltek ott véletlen járókelőkkel, turistákkal elkeveredve, meg még körül itt-ott a padokon is. Valamint sok tépett fiatal. Öt-hat hónapja üldögéltünk már ott szinte naponta, miközben a mi Stuttinkban, Berlinben ezeregy fantasztikus terasz zsongott szolid, valóban szimpatikus berlini polgárokkal. Öt-hat hónapja, és mi még mindig nem tudtuk, hol is ülünk tulajdonképpen, még mindig fogalmunk sem volt, miről is van szó.

Amíg egy napon azt nem láttam, hogy az éppen mellettem ülő fiatalember kávét kevergető kezéből szivárogni kezd a vér, a genny… Akkor megláttam őket. Körül azokat a tépett fiatalokat. A sok tépett fiatal aggastyánt. De még mindig nem értettem semmit. Ugyanis szinte abban a pillanatban, erős ellenpontként, arra lettünk figyelmesek, hogy a sarki, éles hajóorrként fölénk magasodó épületből, amely nem volt más, mint a Török Főkonzulátus (odamentem megnézni a bejárat melletti táblát), egy egészen más civilizáció emberei közelednek felénk, fejükön szögfekete hajjal, sörtével, erős kezükben virágcsokrokkal egy esküvői menet volt, hangoskodva foglalták el a kinti és benti szabad asztalokat, jóllehet csupán teát rendeltek…

Na mármost ez a két dolog keveredett ott az elfásult em­be­rek, járókelők és turisták szürke állagával. Arról volt szó, hogy a kissé behúzott téren egy nagy, szürke épületben a Berlini Diagnosztikai Központ működött, amelynek a feliratát előlem, akármelyik részére ültem is a kis terasznak, a fák eltakarták, ahová az anyagilag és fizikailag lerobbant, főleg kábítós AIDS-esek jelentkeztek, amikor már jelentkezniük muszáj volt, ahol minden bizonnyal preventíve kezelték, valamiféleképpen eligazították őket. Megható volt látni azt a gyöngédséget, ahogyan a párok egymást támogatták, ugyanis ezeknek a betegeknek leginkább a talpa is tele volt tályoggal, italt hoztak, meggyújtották egymás cigarettáját, stb.

Három etápban történt az én felvilágosodásom, ha lehet így mondani, filozófiai felvilágosodásom ott, a MacPapier előtt, illetve hát majd a Historisches Museum udvarán (ahol egykor Hitler is beszélt volt, később meg én is felléptem Bora Ćosić barátommal).

Jutkát bekísértem a postára, majd kijöttem, s ott tébláboltam a Ku'Dammon, nem tudtam eldönteni, a padra üljek, a kis dantei teraszra, a mézszín macihoz sétáljak, leellenőrizzem, meddig terjedt már arany szája körül a mocsár, avagy bemenjek a másik sarkon lévő hatalmas Bauhausba megnézni a drótkeféket (a rézdrótkefe szép), kalapácsokat, ugyanis kíváncsi voltam, hol tart per pillanat a német rézdrótkefék és német kalapácsok formatervezése, designja. Itt már kétségtelenül felmerülhetne Nietzsche, a kalapáccsal filozofáló Nietzsche neve, vagy Schönbergé például, de még nem merül fel… Szóval ott tébláboltam a MacPapier előtt, amikor is nekem ütközött, vagy már nem is tudom, majdnem nekem ütközött egy bicikli. Kis híján feldöntött. Egy busa fejű, fekete inges pacák a MacPapierba menet ugyanis szemtelenül vagy otthonosan, nem tudom eldönteni, felhajtott a járdára. És nekem jött. Vagy inkább én mehettem neki? Az is lehet. És hirtelen fejembe szaladt a vér. Rettent fölbaszódtam. Ráüvöltöttem. Magyarul. Te marha! Te irdatlan barom! A busa fejű illető többszörösen zavarba jött, jóllehet egyáltalán nem jött zavarba, nem értett semmit, mit sem tudott a mézsszín, mocsarasodó maciról, a Diagnosztikai Központ körüli lepra­telepről, a Török Főkonzulátusról, elnézést kért, majd mintha mi sem történt volna, erős kerékpárját, amely akár átfestett, feketére festett második világháborús katonakerékpár is le­hetett, az egyik platánfához támasztotta. Láttam, ezen kissé elméláztam, a kerékpár kosarából szokatlanul sok és vastag sárga borítékot, levelet, csomagot szed ki, visz be a postára. És áll be Jutka mögé a sorba. Közben én, tüntetőleg, többször odamentem Jutkához, lássa, kit ütött el a marhája, az irdatlan barma…

A megvilágosodás, mint jeleztem, a Historisches Museum üveggel fedett csodálatos udvarában történt. Ahová egy irodalmi estre voltam akkortájt éppen hivatalos, amelyet a DAAD szervezett, és éppen a főnöknőm, kedves, közeli barátnőnk, Nina Hartl vezetett. Nooteboom és Safransky estjéről, barátságuk számomra kissé furcsa demonstrálásáról volt szó. Az igazság az, hogy én Nooteboomot nemigen kedveltem, afféle bestseller írónak tartottam, nem érdekelt, rózsaszín nyakkendőjével nem is tett rám különösebb hatást, illetve pontosan olyan volt, mint ahogyan egy bestseller írót különben is elképzeltem, viszont Safransky nagyon is érdekelt, noha ő is egy népszerűsítő filozófiai író, de annak igen-igen kitűnő. Heideggerről és Nietzschéről írt monográfiáit nem sokkal Berlinbe való jövetelem előtt abszolváltam nagy-nagy élvezettel, őszinte elismeréssel. Heidegger-monográfiája talán jobb, viszont Nietzsche-monográfiája eredetibb az irdatlan kategóriájának középpontba állításával. Azért is örültem ennek, mert végre valahára egy magyar filozófiai kategória merült fel… Persze lehetséges, németben ez nem bírt ilyen újdonsággal, frissességgel, lehetséges, hogy az egész a magyar fordító érdeme, csodája, s akkor az egész magyar filozófia központi problémája éppen a fordításban rejlik, noha be kell vallanom, nem ismerem az irdatlan mint olyan filozófiatörténeti karrierjét, engem akkor csupán az bűvölt el, hogy egy ilyen fontos, terjedelmes mű épülhet rá, nyugodhat rajta, sőt talán még ennél is egyszerűbb valami, az hogy ez egy par exellence filozófiai kategória… Sokáig várakoztunk, amíg a két író megjelent. Hirtelen lebuktam az előttem ülők mögé. Ugyanis az a busa fejű, fekete inges zömök pacák ült ki Nooteboom mellé, aki ott a MacPapier előtt, a Ku'Dammon nekem hajtott fekete katonabiciklijével. Akit én lemarháztam. Sőt, Istenem, irdatlan baromnak neveztem. Igen, Rüdiger Safransky volt az.

Azért meséltem el ezt a két esetet, mármint a hibás Hitle reket és esetemet Safranskyval, az irdatlannal mint olyannal, hogy érzékeltessem azt a tömérdek új benyomást, élményt, sokkot, ami Berlinben naponta ért.

Azt, igaz, még nem említettem, hogy legtöbbször valamelyik galéria felé baktattam volt én ott Berlinben tulajdonképpen. Hiszen elmehettem Kleeket nézni a Sammlung Berg­gruenbe, a hozzánk legközelebb eső kedvenc kis galériámba, vagy elmehettem újra és újra szemrevételezni Chardin Rajzolóját a Gemäldegalerie-ben, Böcklin Holtak szigetének Berlinben található változatait. És hát, ne is mondjam, hogy akkor, a MoMA vendégeskedésének köszönve, egész évben ott volt látható Berlinben a művészettörténet számomra egyik legfontosabb képe: Balthus Utcája. Amit többször volt alkalmam látni már New Yorkban; de az, hogy most, immár Balthusszal való személyes találkozásom, ismeretségem után, újra szép nyugodtan, naponta szemrevételezhettem, visszajárhattam hozzá, tényleg csodálatos, szenzációs adomány volt…

Baktattam tehát. Mindenféle sokkokra felkészülve. És egyszer csak felkiáltottam. Emlékszem, egy japán könyvesboltba tartottam, egy kis öreg japán boltoshoz, mert különben meg éppen egy japán út előtt álltam, ahol a berlini rózsaszín csövekből csavart metaforámról, a végtelen berlini flamingóról kellett előadást tartanom Tanaka mester művésztelepén, de közben valahol betértem egy tárlatra is, már nem emlékszem más aznapi részletekre...

Mindössze arra, hogy egyszer csak hangosan felkiáltottam.

Ugyanis a nagy baktatásban teljesen váratlanul: Zentán találtam magam. A zentai Tisza-parton. És megszédültem. Vagy talán el is szédültem. Nem értettem, hogyan futhatott ki a Kantstrasse, illetve a Ku'Damm a világ egyik legszebb folyópartjára. A zentai Tisza-partra. Az olyannyira jellegzetes Tisza-parti sétányra.

Oda, arra a pontra, ahol én kisgimnazista koromban a természet olív ködén átmostam volt magam a költészet, a Teremtő (Isten) birodalmába. Ezt a mondatot persze majd még át kell fogalmaznom. Betűit egyenként ki kell tisztíta nom azzal a bizonyos réztűvel. Amelyet eddig visszhangozni, lebegni, magunkon átúszni hagytunk volt…

Szülővárosomban is volt korzó, központjában a mi leégett (tévedésből ürülékkel oltott) házunkkal, de az én szülővárosom egy kis mezőváros volt, Zenta viszont, ahová gimnáziumba kerültem, ahol a zentai csata, életem zentai csatája, borzalmas pubertásom, eszmélésem, nagykorúsodásom, bűnbeesésem is lejátszódott volt, egy árnyalattal városiasabbnak, polgáriasultabbnak volt mondható, noha korzója kifejezetten rövid volt: a nagy városháza épületétől a kiépített Tisza-partig húzódott, alig volt hosszabb 200-300 méternél.

Talán nincs is még egy város, amelyhez ennyire közel jön egy szép, nagy folyó, mert egészen más dolog az, amikor a folyó átszel, átrajzol kacskaringózva egy várost; Zentán csak szépen, gyengéden odanyomja magát a város testéhez. Akárha hozzád. Vacogó kis testedhez. A korzó szinte belebukik a folyóba a szépen kiépített meredek partról. Jóllehet az a korzó, az a part a nap legnagyobb részében teljesen üres. Az alföldi városok, fájkisközségek melankóliája, metafizikája hullámzik ide-oda rajta láthatatlanul, ám annál erősebben, fájóbban érzékelhetően…

Na mármost, elszakadva szülővárosomtól, amelyet töltések, erdők választottak el a Tiszától, ide, erre a partra ültem volt ki minden kritikus pillanatában az életemnek, hogy mindenféle szerelmi és irodalmi nagy-nagy bánataimat, fájdalmaimat feloldjam… Fel, abban az említett olív párában, vízszagban, Tisza-vízszagban… Ám ahogyan múlt az idő, ahogyan múltak az évek, ez az olív pára, ez a vízszag mind összetettebbé, ám ugyanakkor mind konkrétabbá is lett, ám én költőnek készültem, úgy tudtam, éppen ez lesz a feladatom-e közeg vegyi- és spektrumanalízise…

Ugyanis a korzó közepén, közel a gimnáziumhoz volt egy töltőtoll- és írógépjavító műhely. Marić úr kis műhelye, amely gyönyörű felesége intim budoárja is volt egyben. A finom olaj illata onnan szivároghatott a Tisza olívjába. Onnan az írógépszalag, az indigó színe, illata is. Igen, talán maga a Teremtő (az Isten) is onnan csent egy kis finom olajat palettájára, hogy kikeverje ama olív párát, amely olykor ezüstbe hajlott, és a gesztenyefák szinte csorgó klorofilljába, feslő rügyeinek gyantájába szívódott… Az történt ugyanis, hogy a korzóra jövet Marić úr gyönyörű felesége és mind a gyönyörű zentai asszonyok, közöttük az én barátnőm, aki talán enyhén feslettnek volt mondható, mert hát neki nem volt férje, de semmivel sem volt kevésbé szép, mint ama gyönyörű asszonyok, oda tértek be pisilni, illetve hát megigazítani toalettjüket, még egy kis kölnit, púdert rakni magukra… Ez a kis bolt legalább annyira megszédített, mint az Eugène kiállító- és színházterme, a gimnázium és a Tisza, egyszerűen beszédültem, beestem oda a töltőtollak, írógépek (Remington) és ama gyönyörű asszonyok, nők észbontóan sűrű közegébe, ugyanis mint mondottam, egy nagyon kicsi műhelyről volt szó… Költőnek készültem, illetve már költőnek tudtam magam, noha inkább valamiféle prózát írtam. És nem volt töltőtollam. És írógépem se volt. Úgy gondoltam, nem is lesz soha. De talán majd ott benn írhatok valamelyik feketén ragyogó Remingtonon… Úgy képzeltem, az lesz író-, dolgozószobám. Ám természetesen egyáltalán nem függetlenül ama gyönyörű nőktől. Úgy hittem, költőnek lenni annyit tesz, mint ama nőkkel közösülni, ahogyan a Tisza fölött is egybeolvadt, összemosódott minden ama olív párában, s a nyom, ami marad a Remingtonba húzott papíroson, az az irodalom, költészet…

Marić úr nagyon megörült nekem. Egyszerűen azt gondolta, inasnak jelentkezem. Végre egy érdeklődő gyerek, akit minden egyes betű külön-külön érdekel.

Mondanom sem kell, az első feladatom a betűk tisztítása volt. Akkor adta először a kezembe Marić úr ama csodálatos, hosszú, réz gombostűt. Akkor már volt egy Útmutató m a Remington írógép használatához. Inkább ebből idézek, ugyanis akkor fejből tudtam minden fejezetét.

Ha a betűk festékkel és porral kezdenek telni, ami könnyen felismerhető az írás homályosságán, különösen az öblös betűknél, mint o, e, s, d, p stb., a betűk tisztítása legkönnyebben eszközölhető, ha egy réz gombostűvel kikaparjuk a betűkre lerakódott festéket és port, és utána egy betűkefével egészen egyszerűen kikeféljük… Na mármost Marić úr, illet­ve a Teremtő (Isten) intim műhelyében nem közönséges festék és por hullott, rakódott a betűkre, hanem tiszai homok, virágpor, a Tisza-parti malmok lisztje, a paripacitrommal teli kocsiút szépen megőrölt pora, és az indigó mellett a hölgyek, ama valóban gyönyörű hölgyek púdere, vattáinak, szempilláinak, hajának finom szálaiból őrölt anyag is, amit én, kis írógépjavító, kis íróinas, magának az írásnak mint olyannak az anyagának, alkímikusi anyagának tudtam, annak a bizonyos ezüstbe játszó olívnak… Ugyanúgy söpörtem kis kupacokba, mint lepkém azúrját, a sópárolók kristályát csattogó papucsaimban, kék fapapucsaimban…

Csak a legjobb, gyanta- és savmentes írógépolajat használjuk, írja. És nekem mi sem volt természetesebb, mint hogy a Teremtő (Isten) is azt használta, amikor a Tiszát, pontosabban azt a Tisza-partot lefestette.

Minden 2-3 hónapban a betűemeltyű csapágyakat olajba mártott tűvel megkenjük, írja. Alkalmilag az orsótengely rugókilincseket, a hosszú szalagtengelyt és a lengő szán-csuklókat is meg kell olajozni...

Ezt az olív párát, tónust tényleg semmi sem választotta el az azúrtól, étertől. Nem volt más, mint maga az alföldi, a tiszai azúr, éter… Mivel én Baudelaire (illetve Mallarmé és Valéry) hatása alatt kezdtem költeni, mi sem volt természetesebb, mint hogy a dolog ilyen közegben, magában az azúr, az éter nyersanyagában történik. Egészen addig, igaz, addigra már Rimbaud költészetét is megismertem, sőt Danilo Kiš addigra már az egész Lautréamont-t lefordította volt, amíg el nem érkezett az egyik hölggyel való bűnbeesésem. Ami, magam sem tudom hogyan, de egy frissen kiásott sírgödörben történt, a szó szoros értelmében esett meg. Ez egy, addig a berlini napig, sőt mondhatom, a mai napig is feldolgozatlan sokk volt számomra. Hiába ismertem Baudelaire Egy dög című költeményét, Maldoror énekeit, hiába ismertem Valéry tiszta költészete mellett nyers költészetét is, stb. Közel laktam a temetőhöz, az a bizonyos hölgy is. És romantikusnak tűnt a kis vidéki temetőben találkozgatni. Annál is inkább, mivel a városka egyetlen költőjének sírja is ott volt, ott, szobrával, amely valójában egy sovány, baloldali kultúrmunkást volt hivatott eredetileg ábrázolni, és nagy hatással volt rám. Ám amikor én, kis buta írógépjavító, akit mind összemaszatolt az írógép szalagja, én úgy mondtam, trikolórja ( A szalag ren­des beállításán lilán ír, ha azonban azt akarjuk, hogy pirosan írjon, akkor a kisemeltyűt annyira toljuk balra, amíg annak kismutatója a pirosra jelölt helyre mutat. Ha az emeltyűt eredeti helyére visszaállítjuk, akkor a gép ismét lilát fog írni – mondanom sem kell, ezért nem értem, amikor azzal vádolnak, lilán írok, sok a lila motívumom, mint maga a végtelen berlini flamingó is példának okáért, hiszen én eleve lilára állítattam volt már kisinas koromtól), nekivadultam volt, kezdtem leszedni nőm textiljét, intim ruházatát, ő sikongva bujdosni kezdett, addig bujdostunk bokrok, szomorúfüzek mögé, amíg valahová, valami mély, ám puha gödörbe nem zuhantunk alá… És ott tárult fel előttem ama izzó, szőrkoszorúval font, rózsaszín-lila kapu… Csak amikor ki akartunk mászni a sárga sárból, akkor döbbentünk rá, egy frissen ásott sírgödörben szerelmeskedtünk, üzekedtünk volt vadul, jóllehet ami engem illet, jócskán ügyetlenkedve is…

Nem folytatom a gyermek költő viszontagságait. Magam is csak arra emlékszem, hogy aztán, ama gödörben – akárha már a túlvilágon történtek – után, napokig ott üldögéltem ama olív párában a Tisza-parton. Várva, netán eloldódhatom minden parttól, el, ama gödörtől is, föl-föl, ama tiszta olív párába, vissza gyerekkorom közegébe, a Tisza virágzásába, kérészéletű tiszavirágnak… Kezemben ott szorongattam ama hosszú réztűt, s mint egyik kedvenc regényhősöm, Lafcadio a zsebkését, büntetésül vadul döfködtem combomba, egy punta, két punta, száz punta… Hadd ne folytassam.

De hogyan került ez a zentai Tisza-part most egyszerre oda, Berlinbe? Hosszú idő kellett, hogy észhez térjek, felérjem ésszel, mi is történt.

Egy Gerhard Richter-festményről volt szó. Az egyik legnagyobb német festő képéről. Ami rendben is lett volna. Hiszen akkor már sokat tudtam róla. Tudtam, teljesen összekuszálta a modern, illetve avantgarde, illetve posztmodern, a XX. és XXI. századi festészet nagyrészt szemellenzősen, mereven, dogmatikusan értelmezett szálait, tudtam, úgy fest olykor, mint Vermeer… És mégis, addig a napig úgy hittem, hiperrealizmus, vermeeri tökély ide vagy oda, valami különbség mégis kell hogy legyen a kép és a valóság között. Igen, itt nem volt különbség, nem létezett határvonal. Bizonyosan tudtam. Ahogyan az a kínai mester is egyszerűen fölment a képre és hátratett kézzel elballagott, én is fölmen tem, és odaültem. Ezt talán maga Richter sem tudta. Mármint hogy sikerült. Nem volt híre róla. Hogy valaki, egy rezge kisgyerek, egy rezge kérész felült a képére, felitatódott annak ezüstolív közegében. Hiszen a képzőművészet, a kritika, az elmélet, mint jeleztem is, más irányba kutászkodott, más irányba tart, nincsenek ilyen instrumentumai, a fénykép feltalálása óta nem foglalkozott igazán ezekkel a kérdésekkel. Valljuk be, én sem elég behatóan, Balthus, Wayette, Bacon s más stúdiumaim ellenére.

És akkor én, ott ültem a képen. Éreztem testem finom olív tónusát, hol a sírgödör előtt, hol a sírgödör után voltam, éreztem, kis faszom olyan, mint a vadgesztenye lándzsásan dagadó gyantás rügye…

Szerencsére vettem egy reprót a képről. Siettem vele ha­za a Stuttiba. És aztán ott ültem szemben vele, szemben ma­gammal napokig, hetekig. Az azúrlepke szerencsére velem volt Berlinben is, mindig magammal viszem azt az azúrtetemet, azokat az azúr kupacokat, kihúztam a hosszú réztűt (akkortájt privatizáltam a lendavai esernyőgyárat, a szabadkai csipkegyárat, sőt akkor már Zwack úrnak is megemlítettem egy alkalommal, az Akadémián gratulált az Irodalmi Díjhoz, szabadkozva, ő nem irodalmár, de én tudtam, ki ő, és mondtam, ne szabadkozzon, én is gyáros lennék, irodalmi módszerekkel privatizálok gyárakat, tűgyárat, esernyőgyárat, miegymást, szép agárfeje kissé hátrahőkölt, sok mindent tudhatott az írókról, költőkről, de azt, hogy irodalmi módszerekkel gyárakat nyúlnak le, akárha a maffiózók, gyárakat privatizálnak, azt nem, lévén igazi úriember, feltalálta magát, azt mondta, látogassam meg egyszer, hogy kicseréljük ilyen jellegű tapasztalatainkat, de én nem látogattam még meg, az én gyáraim jobb, ha félig az imagináriusban maradnak még egyelőre stb.), és combomba döftem. És pontosan láttam, éreztem, az a kisfiú rándul meg, szisszen fel azon az ezüstolív képen… És csak akkor fordítottam meg a képeslapot, olvastam el, mit is ír rajta:

Gerhard Richter: Venedig (Treppe), 1985.

Napokig, hetekig, hónapokig félálomban kóvályogtam Berlinben. Akárha valóban a kép ezüstolív közegében, csak az történt a fölismerés után, hogy ama közegben, ahogy különben is, a Tiszán túl és általa, hiszen én mindig is egységes vízrajzon dolgoztam, Velence nevébe zárt álmaim, átszellemüléseim (Proust) is mutatkoztak immár… Kisprózákat írtam. Akkor már összegyűlt belőlük egy-két fejezetre való vegyes anyag. Gondoltam, valamikor majd minden bizonnyal könyvvé kapaszkodnak, szerveződnek, mint a karfiol torz virága, mint koralltelep.

Na mármost éppen akkor történt, hogy csöngött a telefonom, Zentai úr jelentkezett Budapestről. Megnyitnám-e az Ünnepi Könyvhetet? Ez szöget (réztűt) ütött a fejembe. Mármint hogy éppen Zentai úr jelentkezett. Különös jelnek kellett tekintenem. Ugyanis lassan kezdett kivilágosodni előttem, voltak nekem más, Zentához kötődő ügyeim is akkortájt. Például néhány évvel korábban egy kiváló úrral találkoztam volt a Parlamentben, aki szintén Zentaiként mutatkozott be. (Persze, Zentán is ismertem én egy Zentai családot, a Zentai Robi például alattam járt gimnáziumba, Mária-Róza barátnőmmel, festményeket gyűjtött, később az Újvidéki Rádió egyik főmérnöke volt). Visszahonosításom kapcsán kerültem volt akkor Zentai úrral kapcsolatba, Mária, Göncz Árpád titkára irányított hozzá. Amikor be­fejeztük beszélgetésünk hivatalosnak mondható részét, mohón megszólaltam és faggatni kezdtem Zentai urat, mesélni kezdtem Zentai úrnak. Arról, hogy én Zentán jártam gimnáziumba, meg természetesen arról, milyen gyönyörűek is a zentai nők, milyen gyönyörű a zentai Tisza-part… Majd megkérdeztem, valójában honnan is az ő neve, milyen név is ez valójában, hogy Zentai? Akkor a következő történetet mesélte el nekem Zentai úr, ott, a Parlament valamelyik irodájában. Édesapja a második világháborúban Zentán szolgált, ahol az egyik toronyból rálőttek a csetnikek, partizánok, nem is tudja pontosan kik. Már betegen, tüdőlövéssel ért haza. Tudta, hamarosan meg fog halni, bele fog halni Zentán szerzett sebébe, zentai sebébe… Magához intette a családot és közölte, van még egy kívánsága, szeretné megváltoztatni nevét: Zentaira….

Aztán írni kezdtem a másik Zentai úrnak az Ünnepi Könyvhét megnyitószövegét, a Könyvbaltá t (törzsi tárgyat). És abban valamiért, talán éppen Zentai úr (a zentai urak) von­zásában, zentai könyvekről akartam beszélni. Andruskó Károly, a világhírű ex libris-metsző minikönyveiről együtt jártunk vele és egy kedves gyepmester bácsival, aki egész életében kutyákat nyúzott és most az ő lelki üdvösségükért jött imádkozni, Firenzében, Rómában zarándokúton, egy éjszaka, kiszabadulva buszunkból, együtt végeztük nagydolgunkat a leapadt Arno medrében, nem véletlen látható tehát ex librisemen éppen a Signoria nagy, sötét feje, mert hát onnan lentről úgy láttuk... Meg az Übü király kis könyvecskéjéről akartam írni, amelyet Jékely fordításában és Kondor illusztrációival a zentai fiataloknak kölcsönöztem volt, netán azt játszhatnák induló Kisérleti színházukban. De figyeltek bennünket. A könyv gyanúsnak tűnt, arra engedett következtetni, a fiatalok a királyság visszaállításán törik a fejüket, börtönbe zárták őket… Ám én azt a szép kis könyvet a mai napig nem kaptam vissza a zentai rendőrségtől, ezek szerint a zentai csata valamiféleképpen még mindig tart, jóllehet szeretném, ha visszaszármaztatnák, sőt követelem, hogy azt az én kis Übü király omat visszaszármaztassák...

Sajnos terjedelmi okokból az Ünnepi Könyvhét megnyitószövegében csak egyetlen zentai könyvnek jutott hely, és éppen a legnagyobbnak, az általam zentai misekönyvnek nevezettnek.

Akkor egy napon, ott, Berlinben, ismét a Richter-kép előtt üldögélve, ismét a zentai Tisza-part ezüstolív párájába oldódva, arra gondoltam, ha e heterogén kisprózáimnak egyszer könyvvé szerveződni adódik módjuk, ami persze nem olyan egyszerű dolog, mindenféleképpen ezt a képet fogom a fedőlapjára helyezni, hiszen e kisprózákban éppen azokhoz a régiókhoz, tiszta és nyers terrénumaimhoz próbáltam visszatérni, amelyekért én éppen az írógépjavítás mesterségét, ezt a szép, hosszú réztűt választottam… Igaz, akkor már nem írógépen írtam, említettem, éppen akkor vettem egy új Sony laptopot Tóth Tihamértól, a Stutti orosz érdekeltségű kis technikai boltjában. Szerettem Tóth Tihamért. Egyszer azt mondta a fiatal magyar íróknak, akik fényképezőgépet vásárolni tévedtek be hozzá oda, az U-Bahn megállóval szemben, hogy a Stuttinak már van egy magyar írója… Igen, engem Tóth Tihamér nevezett ki a Stutti írójának, ezek a kisprózák nagyrészt ott születtek. Ott kezdett gomolyogni, párállani ez az álom a kis zentai (zEtna) könyvről, az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben prózai párjáról… Ő, Tóth Tihamér is írt könyveket, keresztanyám, Trockij keresztapám felesége azt szerette volna, ha egész életemben ahhoz tartom magam, A vallásos ifjú hoz. Ha ahhoz, a vallásos ifjúhoz tartom magam, nem leszek se imrédista, se trockista, ugyanis kecskeképű keresztapám mielőtt trockista lett, imrédista volt állítólag. Nem sokat bíbelődtem Tóth Tihamér könyvével, noha egy-két passzusát megjegyeztem. Most, lévén ugye elsősorban képzőművészetről szó, az egyiket ideírnám.

Ugyan mit látnánk, kérdi Tóth Tihamér, ha szemünk pél­dául a lábunkon volna? Mire az egyik rosszcsont cserkész azt mondja, neki ott van, illetve hát tyúkszemére tesz utalást, de Tóth Tihamér ezt meglepő módon nem veszi rossz néven.

Befejezésül egyik friss szekszárdi élményemet szeretném még elmesélni, természetesen mesterünknek, Mészölynek is tisztelegve ezzel. A könyvtárban megrendezett irodalmi est (Életem legszebb irodalmi estje) előtt egy fiatal tévés újságíró azt kérdezte tőlem, kissé meglepve, kellemesen meglepve szokatlan kérdésével, nem mondanám-e el, hogyan is készül tem én arra a szekszárdi irodalmi estemre. A következőket válaszoltam neki.

Először is a könyvespolcomhoz (fekete ikonosztázion) lép­tem és levettem Babits Halálfiai című regényét. És elolvastam a regény indítását. Majd visszahelyeztem. És akkor levettem Mészöly Családáradás át. És elolvastam a Zenta című hadiha­ jóról szóló, már kijelölt részeket. A könyv akkor, interjú köz­ben is ott volt táskámban. Elővettem, hangosan olvasni kezdtem, csak úgy, találomra, miközben, meg-megszakítva az olvasást, arról értekeztem, hogyan nyomozok az Adrián a Zenta ügyében, hogyan emelem ki a tenger hullámaiból, Miklós könyvéből, hogyan építem tovább új pálcikákból, félig elégett gyufaszálakból, persze szigorúan tartva magam Miklós pontos, abszolút pontos utasításaihoz, én, az abszolút pontatlan...

Már Emilnél is sötét volt; kivételesen ma nem építette tovább a Zenta befejezhetetlen makettjét. Pillanatra azért megállt az ajtaja előtt, tűnődve; csupán a kék biztonsági körte égett odabent: erről az ősházban se volt képes lemondani, annyira megszokta a hajók kajütfolyosóin. Atya nem tudott elfojtani egy bajtársias mosolyt, noha maga csak szimbolikusan számíthatott frontbajtársnak; a 14-es mozgósításkor közismert poliglott talentuma, nemzetközi jogi jártassága miatt a külügybe kapott csak behívót. Relković Neda ismertette össze őket, több mint húsz éve, s kérte, vállalja el az ügyét: felesége szakmaszerűen csalta, és gonoszságból elégette a félig kész Zenta-makettjét, amelyet a párizsi Hajózási Világkiállításra kívánt kiküldeni, öregbítendő a magyar nemzet hírnevét…