Nettitia K. Froese: Lemúria legtetején

Abi Al-Maarri és a közös magány
(magánynapló)

– Kedves Diarém! – írta füzetének első lapjára Abi al-Maarri, aki látásának romlása folytán gyakran összetévesztette vagy összekeverte a betűket, meg különben is hajlamos volt marhaságok leírására.
– Afelől kérdezett tegnap egy ismerősöm, akinek nevét nem jegyzem be naplómba, mert itt leselkedik a vállam fölött a Mindenkori Olvasó – hogy segítse meg a Magasságból Érkező –, aki gondolataim nemes folyamából két marokkal merít, ám mire kortyolna tenyeréből, csak a homokot és hordalékot érinti ajka, de nyomban szövődik agyában a pletyka sekélyességemről, keserűségemről, mocskosságomról, miközben a csillámló kristályvíz elcsorog ujjai közt, a vízzel együtt a kérdező neve is, annak személye, aki arról érdeklődött, hogy miként élhet több lélek egy személyben.
– Tekintve, hogy kehes mellemnek szögezted kérdésed, vélhetően nem a téma spirituális, vallási vagy lélektani megközelítése érdekel, hanem az, hogy miképpen képes folyamatos megújulásra az alkotó, olyan kaméleoni alaköltésekre, amelyek fölülírják vagy megkerülik korábbi teremtő énjét. Miként a művészet haláláért sem annak ténye felelős, hogy hiány mutatkozna belőle, hanem ellenkezőleg, az pusztítja el, hogy túl sok van belőle, így az alkotói entitások és identitások többszöröződését se a domináns, uralkodó ego vagy szuperego hiánya idézi elő, hanem a teremtő energiák túltengése – válaszoltam. Tudod jól, hogy a láthatatlan megszülheti a láthatót, hogy az energia anyagot teremthet, és hogy a gondolat maga is energia. Nem kell sokat tépelődnöd, magad is rájössz, hogy ezen tulajdonságánál fogva a fantázia tárgya dologgá szervesülhet, és eme dologiság megképződésének első szakasza az alkotó entitás létrejötte. Tekintve, hogy ennek a pusztán a gondolatok szintjén egzisztáló szellemi lénynek célja a további teremtés, s lévén, hogy mindketten a szavak, a nyelv közegében képzeljük el a teremtést, evidens, hogy ha az ilyen alkotói entitások, amelyek távolról se azonosak az írói alteregóval, vagy Uram bocsáss, az álneves közlésekkel, le kívánják írni az általuk teremtett világot, az írás révén egyre távolabb kerülnek egymástól, és szeparált világaik burkában tökéletesen megférnek egymás mellett.
– Az imént arról szóltál, hogy a bőség kioltja önmagát – csapott felém újabb fullánkkal a kérdező.
– Az alkotói entitások csupán magukról vesznek tudomást, s aki szemügyre veheti önmagát, az nincs egyedül. Aki viszont nem bírja a magányt, az nem lehet valami jóban önmagával. Ezeknek az entitásoknak a közös nevezője nem a sokaság, hanem a közös magány – válaszoltam.
(A mai bejegyzést még bővebben kidolgozni! – írta zárszóként naplójába Abi al-Maarri, majd nyugovóra tért).