Szabó Palócz Attila
Alojz Mogreen a tükör előtt

Alojz Mogreen, ez az ekkor már megfáradt, megkeseredett ember, az adott pillanatban nem ismert önmagára. Pedig biztos volt benne, ó, igen, nagyon is, hogy ő áll ott, a tükör előtt, egyes szám első személyben, s mégsem talált a látott arcon, a testalkatán, a haján semmi Alojz Mogreenre utaló jelet. Vagy legalábbis arra az Alojz Mogreenre utalót nem, amelyiket önképe valahonnan, régesrégről megőrzött. A háttérben a Jethro Tull együttes felvétele szólt egy régi dévédéről, ha megfordul, akár láthatja is őket, no és persze a fuvola hangja…
A tükör nem is mondhatott igazat… Az a hét szerencsétlen esztendő, amit szilánkjai előre jeleztek, gyakorlatilag még el sem kezdődött, de Alojz máris értetlenül, tehetetlenül nézte, hogyan hullik, töredezik szét és tükröződik vissza számtalan alaktalan formában teste, alakja, lénye. Mögötte a bejárati ajtó helye, talán fal is állt itt még körülötte nemrég. A ház fala, a takaros, falusias kis nappali szoba itt a hegyoldalban, amelyben életek kezdődtek el és értek véget, egy ismeretlen család története, annak minden árnyoldalával és örömével együtt, egymást váltó és egymás örökébe lépő nemzedékek históriája. Annak minden kis- és nagyszerűségeivel egyaránt. A tisztaszoba. Valahol itt állhattak a falak, ahol most nagyjából térdig, vagy addig sem érő szerény kerítésnek tűnik ez a romos építmény, s ahol még parázslik a hajdan volt tetőgerenda.
Az a tükör ilyen állapotban már nem mondhatott igazat. Alojz Mogreen nem hitt egyetlen szilánkjának sem. Szerette volna megjátszani, hogy tekintete elkóborol a messzeségbe, valahová az előtte terpeszkedő völgyön túlra, az ellenséges erdőségek felett, amelyeket már szemével is csak alig láthatott be, de ahol sejthetően mesterlövészek lestek rá is, társaira is a lombok, a gallyak, az ágak közül, s lent, alant pedig magasra csapó lángokkal égett - elválasztva őket egymástól - még mindig egynémely búzatábla; de nyaka ösztönösen, görcsösen vezette vissza álnokul tekintetét a tükörcserepekre… Amelyeket látni sem akart. Amelyekkel nem érzett semmiféle közösséget. Nem voltak együvé tartozóak, annak ellenére sem, vagy annak árán sem, hogy az ő alakja tükröződött az üvegszerű hulladékban.
Nagyon lassan mozdult.
Szemét ugyan nem hunyta le, de nem kellett látnia semmit. Tudta jól, ismerte már a romos falvak látványát. Illetve azt a tájképet, azt a hangulatot, ami a csata után általában megmarad belőlük. Mintha már kezdenének ismét eggyé válni a környezettel, a hegyoldallal, azzal a természettel, amelyből az emberi kéz munkája kiragadta őket, amelyik, ha vidékiessé is, mégis, valamilyen szinten urbánus közeggé tette azokat. Kinevelte őket a sziklákból, kiszakította az erdőkből, nevet adott nekik, utcákat épített, alapokat ásott és házakat emelt. Elvesztik, maguk után hagyják civilizációs jellemvonásaikat, és megtérnek a természethez, amelyhez átmeneti ideig hűtlenekké váltak.
Nem kellett látnia a tükör szilánkjait sem. Nem kellett látnia semmit. Ismerte már a kiégett házak látványát, ismerte a tűz szagát, s a cigi füstjét kifújva akár szag alapján is meg tudta már állapítani, hogy mivel gyújtották fel, mit használtak ehhez a művelethez. Benzint locsoltak szét, fűtőolajat öntöztek a padlóra, gázolajjal hencegtek talán elszánt egyenruhások, mielőtt sercent volna a kincstári gyufa a doboz oldalán…
Ott, egy helyben állva, a térdig is alig érő kerítés mellett, tudta jól, nyílt terepen áll, semmi sem takarja, nem óvja, tudta, hogy fedezéket kellene keresnie, mert így a legelcseszettebb, legbénább sniperistának is szabad préda. De úgy tűnik, a szemközti erdőkben, ott, a völgy túloldalán a mesterlövészek épp nem voltak szolgálatban. Vagy csak nem figyeltek. Vagy nem érdekelték. Vagy le se szarták. Ő már nem ér meg nekik egy elfecsérelt golyót sem.
Ez a nyílt terep itt pedig még tegnap sem volt nyílt terep, vagy legalábbis nem ennyire. Tegnap még talán lett volna értelme itt a földmérők munkájának, lett volna értelme eladásra hirdetni az ingatlanokat, kiadó szobákat, fellendíteni a falusi turizmust, ábrándozni terményről és aratásról, tegnap talán még lett volna értelme piktorként kínálni fel a szolgáltatásait bárkinek. Tegnap talán még lett volna értelme árkot ásni, napelemeket és szélkerekeket, természetbarát technológiákat telepíteni ide… Lett volna értelme az ábrándnak, a reménynek, a vágynak, a szerelemnek, a hitvallásnak, a politikai elhivatottságnak, és igen, tegnap még lett volna értelme a halálnak. Tegnap. Ma már nincs. A halál is értelmét vesztette ezekben a falvakban, itt, alig néhány házukkal, a másfél utcájukkal, a kietlen és ismeretlen koszovói hegyvidéken, amelyeknek a nevét sem mindig sikerült megjegyeznie, oly gyorsan vonultak át rajtuk, oly egyszerűen égettek fel mindent, amit maguk körül találtak, oly nyilvánvaló és kézenfekvő volt a pusztítás.
A mesterlövések is színkód alapján válogattak. A kékek voltak a kedvenceik, őket kedvelték igazán. Mert azt a rendőrök viselték. Mintha megcserélődtek volna a szerepek… A rendőrök intézték előbb a piszkos munkát, lőttek és öltek és gyújtogattak, aztán meg, amikor már megtisztították a terepet, bevonultak a kizöldült katonák, nagyjából csak azért, hogy tartsák az elfoglalt, a meghódított, a felszabadított állásokat. Harcokba csak akkor keveredtek, ha ellenállásba ütköztek… Jött egy tank, odapörkölt, ahová kellett, mögötte megbújva osontak a kék egyenruhák, kanna és gyufa mindegyiknek jutott, és úgy haladtak el a házak között, hogy közben mindegyik lángra lobbant. Látványos utcakép… Középen a tankkal. És a lánctalp súlyával…
Alojz Mogreen még hátranézett, azt az idős asszonyt kereste, aki fehér fejkötőben, göcsötös botjára támaszkodva épp akkor jött fel az egyik épület pincéjéből, amikor fent már gomolygó füstfelhő jelezte, hogy ezt a települést is felszabadították, az ingatlan már szabad területen áll, épp most vonult át felette a frontvonal. A lánctalpak taposták a dűlőutat, az erdőben törte magának az utat a tonnányi acél, a nő meg úgy állt ott, mint valami lúdvérc… Úgy jött fel a pincéből, alakja úgy bontakozott ki otthonának füstjéből, mint holmi jelenés, amelyiknek már nincs hova visszatérnie. S úgy állt ott a megvetemedett lécekből tákolt kertkapunál, mintha a nagyváros forgatagába szakadt dédunokáit várná, kékben, zöldben, neki már egyre megy, csak láthassa őket, messziről integet, s habár sietésre már képtelen, sietős mozdulatokkal indul az utcába fordult jármű elé…
Nem látta a nőt, csak remélte, hogy nem esett baja. Pedig ebben a faluban, ezen a településen, akármi volt is a neve tegnap még, ekkor már sehova nem vezetett út… Mégis, hova, kihez mehetett? Mégis, vajon még mit remélhetett? Nem kellett annak eltévedt golyónak lennie, ami leterítse… Céloztak ott annyian mindenfelé, minden irányban, mindenféle egyenruhákban, azokban is, amelyek a gallyak és lombok közül ki sem látszottak, hogy szinte bármelyik pillanatban sorsszerűvé válhatott egy hirtelen mozdulat, s végzetessé a rémület. És érezte is ebben a pillanatban, mennyire értelmetlen, mennyire álnok és hazug és galád és aljas az a kifejezés, amit mantraként használnak: „bajtárs”.
Abban a helyzetben csak végzetes pillanatok voltak. Egymásra utaltak és egymásra épülők, egymásba fonódóak és egymásból merítők… Amelyek már a halált is értelmetlenné tették. Abban a helyzetben csak a végzet létezett.
Alojz Mogreen úgy zöldellt ott a koszovói hegyoldal felégetett pusztaságában, lényegében a lángok között, a térdig is alig érő kerítésfal mellett, mint egy antik szobortorzó. Torzója önmagának, torzója az élethelyzetnek, amelyiktől irtózott, torzója a tájnak. Az idős asszonyt sehol sem látta, csak a tükörcserepekben azt az idegen figurát, akit még mindig Alojz Mogreen néven szólítottak társai, de ő nem ismert benne magára. Talán a színe kímélte meg, talán a Bajnokok Ligája mérkőzés, amelyiknek közvetítését épp a mesterlövész hallgatta suttyomban a kis rádióján, ott, a lombok között meglapulva a völgy szemközti oldalán. Talán csak egy angyal szállt el Koszovó felett, ez a névtelenségbe vesző kis falu fölött, a felszabadult völgy felett, amelyiken épp most vonult át a frontvonal, és mindenki egy kicsit megpihent, mindenki egy kicsit fellélegzett, hogy rendezze sorait, és új erőt gyűjtsön ebben az őrületben. Talán a Napnak is elege volt már lassan mindebből, angolosan távozott, csak a búzatábla lángjai, amelyek még megvilágították a tájat, tették észrevétlenné, észrevehetetlenné, egyszersmind diszkrétté visszavonulását.
Alojz Mogreen a szemközti erdőkre emelte tekintetét, csak, hogy ne kelljen ezt a szilánkjaira töredezett idegent bámulnia itt, a tisztaszobában, s ebben a pillanatban talán épp az őt kémlelő mesterlövész szemébe nézett. Mindketten érezték, érthették, hogy volt bennük valami közös. Talán az, hogy nem akartak ártani egymásnak, egy háborúban, egy vérgőzös küzdelemben, egy értelmetlen csatában, az ellenséges oldalon állva. Talán az, hogy egyikük sem akart itt lenni az adott pillanatban, és egyikük sem akarta volna soha az életben megtudni, hogy mi a neve ennek a falunak, amelynek két végében állva farkasszemet néznek. Talán az, hogy mindketten szeretik a citromos fagyit. Talán az, hogy ha nincs ez az őrület, ami idehozta őket, könnyűszerrel akár barátok is lehettek volna. Talán az, hogy egymás szemébe nézve nem az ellenséget látták egymásban. Alojz Mogreen a szemközti erdőkre emelte tekintetét, s ebben a pillanatban épp az őt kémlelő mesterlövész szemébe nézett, egyenesen bele fegyverének távcsövébe. És egyikük sem érzett félelmet, Alojznak is csak egy kérdés járt a fejében ekkor: vajon arra is érvényes a hét év szerencsétlenség, aki kilencven milliméteres ágyúgolyóval töri szilánkjaira a tükröt?
Erre persze akkor és ott senki sem válaszolhatott, csak a fuvola átható hangja szólt, erősen, élesen, véresen, de tanácsokat, ötleteket, vigasztalást nem adott a lángoló búzatábla szélében…

***

Alojz Mogreen, ez az ekkor már megfáradt, megkeseredett ember, az adott pillanatban nem ismert önmagára. Pedig biztos volt benne, ó, igen, nagyon is, hogy ő áll ott a tükör előtt, egyes szám első személyben, s mégsem talált a látott arcon, a testalkatán, a haján semmi Alojz Mogreenre utaló jelet. Vagy legalábbis arra az Alojz Mogreenre utalót nem, amelyiket önképe valahonnan, régesrégről megőrizte. A háttérben a Jethro Tull együttes felvétele szólt egy régi dévédéről, ha megfordul, akár láthatja is őket, no és persze a fuvola hangja… Még mindig, kitartóan, tántoríthatatlanul.
Alojznak mindenféle zagyva mondatok visszhangoztak a fejében. „Nem kellene annyit innod”; „Abba kellene hagynod ezt az egészet”; „Egy orvos biztosan segíthetne”; „Ebből nem jöhetsz ki jól”; „Létezik ma már megfelelő gyógymód a te bajodra”; „Hamar elfelejt majd téged mindenki”; „Ha így folytatod, egy évig sem húzod már, meglásd”; „Csak árthatsz a környezetednek”; „Érdemei elismerése mellett, közös megállapodással…”; „Elhibázott volt minden, amit tettél”; „Ezt már baszhatod, testvérem”; „Annyira sem vagy jól, mint egy döglött hal a parton”; „Nem kellene idejönnöd többé”; „Én nem segíthetek rajtad”; „Nem, nem adhatok kölcsön, még a legutóbbit sem adtad vissza”; „Megint részegen láttak fetrengeni a folyóparton”; „Nem, és ne is hívj többé”; „Látom már, hogy neked hiába beszél az ember”; „Egy kényszerzubbony valóban jól állna rajtad”.
Nagyon lassan mozdult.
Mintha nem akarna maga elé nézni. Merev mozdulattal fordította félre a tekintetét, akárha lebénult volna, merev háttal, nyakban feszesen, görcsben… A szoba másik végét kereste tekintetével… Igazából mindegy is lett volna neki az adott pillanatban, hogy mit lát. „Annak már több mint tíz éve, ne takarózz még mindig ezzel…” Mindegy is, hogy hova néz, mindegy, hogy mit lát, csak ne kelljen a szőnyegen szétterült tükörcserepekbe néznie, szétdarabolt, ezernyi szilánkból összeálló alkatára néznie, ne kelljen torzószerű arcát látnia.
Csak az a fehérség; ezt a főkötőt látta már valahol… Még ha csak futólag is. Az arc. A hozzá tartozó arc. Igen, az is ismerős. Mint, amikor megégette az ujját a gyufával. Tüzet akart gyújtani a kandallóban, de nem figyelt oda, épp egy izgalmas történet közepén járt, úgy mesélt, mint aki az adott pillanatban is épp átéli történetét, nyíltan, őszintén, teljes átéléssel, türtőztethetetlenül… És fellobbant a tűz. Amelyik véresre égette ujját, a húsába mart… Igen. Látta már ezt az arcot. De az a másik, ott, az ezernyi tükörszilánkban - az ismeretlen. Hiába tudja magáról, hogy ő az, hogy minden bizonnyal és minden kétséget kizáróan Alojz Mogreennek kellene lennie, nem, nem, mégsem, ő nem ilyennek ismeri. Ez nem lehet ő…
A görbebot is ott hevert a szőnyegen.
Végre! Megvan a szoba másik fele… A görcsös mozdulatban a tapéta mintája ad csak megfelelő irányjelzést. Igen, ha még tíz centit sikerülne mozdulni, vagy ötöt, négyet, csak kettőt adj még, kérlek… könyörgöm… egy fél centi, egy fél mozdul… másfél megváltás is lehetne az…
Változik. Lassan, fokozatosan, de most már egészen bizonyosan változik a minta, átalakul a táj. Ha még nem is nem a tükörcserepeknek háttal, de már a látóterén kívül… Alojz érzi, hogy mennyire elégedett, mennyire megkönnyebbült, mennyivel szabadabb, mennyivel erősebb, mint fél másodperccel ezelőtt. Szinte minden felenged benne, a mélyen beszívott levegő kitölti a tüdejét…
Innen már nem láthatja szilánkokra szabdalt alakját.
Csak ez a főkötős hulla ne lenne itt, amelyikben elakad göcsörtös lépte, amelyikben megbotlik, amelyik összevérez itt mindent, a szőnyeget, a bútort, a falakat…
A szemöldökét…
Alojz Mogreen ebben a pillanatban megtorpant. Mintha egy angyal szállt volna el a ház felett, amelynek még álltak a falai, amelyben még volt funkciója a tetőgerendának, amelynek bejáratán nyitva állt az ajtó… Térdmagasságban kis asztal, rajta mindenféle dobozok, emléktárgyak koporsói, apró-cseprő semmiségek tárhelye. És ha piktor jönne, érdemes lenne a konyhába, a fürdőszobába vezetni, árajánlatot kérni egy alapos meszelésre. Talán a spájzban vakolni is kellene… De a mai ingatlanárakon hülyeség lenne eladni, meghirdetni, vetőt zargatni, mutogatni neki, végigvezetni… Igen, az új bojler bedöglött, alig szerelték fel, két hétig sem tartott, a csillár leszakadt, amikor a gyerekek játszottak… Hány éve is már annak? A párnaháborúban eltalálták… Úgy porladt szét vastag, törhetetlennek tűnő üvege a parkettán, mint a tükörszilánkok az imént… És ahogy mezítlábasan leugrottak az ágyról ezer meg ezer szilánk fúródott mélyen a húsukba…
A főkötő alatt aggodalmas arcokat látott. Arcokat. Többet is. Ugyanazt, de többször is. Amikor a gyufa a bőrébe égett, akkor is, most meg a csillár elporladt lisztje szurkálja véresre a talpát, s aztán a térdét is, amikor a fájdalomtól már lépni sem tud…. Aztán hasra esik, és a fájdalom, ez a kibírhatatlan érzés csak terjed, szét az egész testében, minden porcikájában… Aggodalmas arcokat, amelyek segítenek megkapaszkodni tekintetének a tapéta mintájában. Karjával támasztja ki testét. Csak ezt a tükörbe égett idegent ne kelljen látnia…
A szekrény szélén az évszázados családi porcelán, gondos kéz rendezgetett mellé fényképeket, mint holmi családi oltárra, évtizedek képes krónikáját gyűjtötte össze az elbeszélő, Alojz a gyufával, Alojz a csillár alatt, Alojz a frissen felrakott tapétával, Alojz az elsőáldozó, Alojz az iskolai kiránduláson, Alozj vizsgabálja, Alojz a ballagáson, Alojz egyenruhában, Alojz az eskütételén, Alojz az édesanyjával…
Hiába lépett volna, ismét megbotlott a földön fekvő holttestben, rémülten menekült volna, mint egy sorsszerű, végzetes pillanatból, amely körülveszi a tükörszilánkok hegyén, a tükörszilánkok völgyében, akárhol, akárhova nézhet… Hasra esve egy nagyobb darab tükörcserép fúródott a tenyerébe, s ahogy fájdalmában hirtelen maga elé kapta a karját, az idegen arc kaján vigyorral nevetett vissza rá, és az alaktalan formából csurgó vérvörös nyállal üvöltött ki az arcába: „Jaj, anyám.”
A fájdalommal mit sem törődve a földhöz csapta a tenyerét, fröcskölt a vére, s mégis, megkönnyebbülést hozott az érzés, most már nem a tükörképe, ő maga üvöltött csurgó nyállal, DNS-nyomok ezreit hagyva maga után a szőnyegen. De a vér íze most más volt. Nem az a korábbi, az az ismerősen idegen, az a másé, és ahogy hirtelen mozdulatában a hátára fordult volna, a szekrényről potyogtak fejére a házi oltáron felhalmozott családi fényképek… Alojzok különböző korokból, Alojzok különböző formában, Alojzok különböző élethelyzetekben. Alojz a tengeren, Alojz a habokban, Alojz a pázsiton, Alojz a homokban, Alojz a parton, Alojz a strandon, Alojz a mennyiben és Alojz a pokolban… Alojz kistestvérével, Alojz fára mászik, Alojz a nagyszüleivel, Alojz az óvodában, Alojz a kiránduláson, Alojz fejkendős édesanyjával…
Alojz Mogreen ebben a pillanatban megköszörülte a torkát. A szőnyegen holtan fekvő édesanyja szemébe nézett, be a főkötő alá, és látta, igen, ott mélyen, legbelül benn, már a hullamerevségben is látta a távcső mögül leskelődő mesterlövészt, akivel ugyan barátok is lehettek volna, ha nincs ez az átkozott élethelyzet, ha nincs ez a színkód, ha nincs ez a furulyaszó… Kúszott még kicsit, mint ott, abban a faluban, amelyiken átvonult a front…
Aztán átszúrt, véres kezével kapcsolta ki a dévédélejátszót, a zene oly hirtelen hallgatott el, amilyen váratlan volt az a végzetes mozdulat is, amellyel ellökte magától a főkötős arcot, azt a szempárt, a feddő mondatokat. „Jaj, anyám…” - dünnyögte maga elé, és feltápászkodva úgy libbent ki az ajtón, mint egy jelenés, amelyiknek már nincs hova visszatérnie…
…és csak futott és futott, és futott és futott, és futott és futott bele a végtelenbe.

…tulajdonképpen…